A lant
| A lant szerző: Kölcsey Ferenc |
Minden lantokénál roszabb
Állapotban sinlek én.
Mivel nékem helyt egy rosz szab
A' Múzsáknak telekén.
Húrjaimon a’ legkisebb
Nesz is elnémúla már,
'S melly hang hajdan mintegy kis ebb
Nyargalt, rest mint e' szamár.
'S ha némellykor egy két hang a'
Lógó húrokra kimász
Csak alant guggol mint hanga,
'S gyász szinü mint kulimász.
Apolló, kit az egekbe
Ambroziás mátkatál
Mellett grácziák vesznek be,
Nézd csak, mire juttatál.
Ah láttál e illyen rútat?
Jövel, és magad nyiss tenn
Karjaiddal nékem utat
Szabadságra jó isten.
Egy bolondolva mondoló,
Nézd, mint czammog bakacsin
Szürben, nem lévén sehol ló,
A' Helikonra csacsin.
'S engem nyakába függeszte,
'S ah csak azt bánom, csak azt,
Hogy Apolló nem vérzesz te,
Hogy ő nyakába akaszt,
Ő engemet, ki számodra
Függöttem a' rózsabolt'
Virágokból szőtt szép fodra
Között, mig el nem rabolt.
Már Hypokrenének kristály
Forrása nékem bútó,
Olly bus nekem ez a' kis táj,
Mintha itt lakna Pluto.
Csúfol engem a' szarkaláb,
'S ha a' piros pipacs int,
Vagy a' búzavirág alább
Rám mind gúnyolva kacsint.
Ah amott miként pirúl el
Nézd még most is egy sor som,
Mert tudja, hogy szégyen bú lel,
'S szégyelli gyászos sorsom'!