A lőcsei tulipánok
| A lőcsei tulipánok szerző: Krúdy Gyula |
Ez a történet abból az időből való, amikor a jó Zsigmond király lakott még Budán, és a Poprád folyó is a régi medrében folyt: hazafelé futott a folyó habja, Magyarország felé, nem pedig kifelé, hegyeken keresztül törtetve, mint manapság. Hisz a folyók rendeltetése ugyanaz, mint a királyoké. Egyik helyen védelmezik a rájuk bízott országrészt, máshol a földeket táplálják, főként pedig élelemmel látják el a partokon lakó magyarokat. Hát körülbelül ez a dolguk volna a királyoknak is. Védelmezni, táplálni, megőrizni az országot. Csak Zsigmond alatt történt e régi szokáson némi változtatás. A Poprád is azóta lett hűtlen a hazához.
Zsigmondnak pénzre volt szüksége, mert kiürült az erszénye. Az örökös háborúk úgy fogyasztották Budán a pénzt, mintha égették volna. A végeken patakban ömlő török-magyar vér felolvasztotta még Endre király aranyolvasóját is. A király egy napon hiába nyúlt kincsesládájába. Pedig a végeken már csizma nélkül jártak a honvédő vitézek. Akkor került rá a sor a tizenhat szepesi város zálogbatételére.
(Nagyon szép dolog volt Zsigmondtól, hogy megelégedett tizenhat várossal. Zálogba csaphatta volna az egész felvidéket is. Annak a visszaváltásához pedig talán sohasem lett volna elegendő pénz a királyok ládájában.)
Budáról Esztelnek királyi biztos, Krakkóból Lubomirski, a lengyel király kincstárosa küldetett ki a tizenhat város felbecsülésére. Megfelelő kíséret adatott a királyi biztosok mellé. Talán azért, hogy több szem többet lát, vagy talán azért, hogy megfelelő dísze legyen az adásvételnek. A pénzért majd amúgy is egy másik, erősebb csapat volt elindulóban Budáról. Annak a csapatnak a megfelelő összeállításához volt még elég ideje Zsigmondnak. A megállapodás szerint Esztelnek királyi biztos a lőcsei piacon találkozik a lengyel küldöttséggel. A magyarok érkeztek előbb Lőcsére, mert hiszen nekik sietősebb volt az üzlet megkötése, mint a lengyel királynak. Talán két héttel hamarább is ott voltak már a kitűzött időpontnál, mert Zsigmond nem hagyta már őket nyugodni Budán.
- Ki tudja, ki tudhatná, mi történik útközben? - mondta. - Fiatalkoromból emlékszem rá, hogy a felvidéki menyecskék szépek, a bor tüzes. Két hét alatt ki lehet józanodni a legerősebb bortól, meg lehet unni a legkedvesebb asszonyt. Hát csak indulj el, fiam, Esztelnek.
Esztelnek erre elindult, és pihenés nélkül ért Lőcsére. Nem tartott stációt a hegyaljai pincéknél, de még csak Kassán is csupán egyetlen éjszakát töltött, pedig az akkori kassai várkapitány már hetekkel azelőtt meghajtotta a Hernád völgyét. Berendelt minden szemrevaló fehérnépet a Budáról jövő urak mulattatására. Ne legyen panasza senkinek sem a király előtt, hogyha az egykor megkérdezi, hogy mit is csinál a kassai várkapitány. Az akkoriban özvegységre jutott szép asszony, Andaháziné is szomorúan lobogtatta a kendőjét a szepesváraljai kastély tornyából a tovarobogó királyi vitézek után. A vitézek csupán egy ökröt ettek meg az udvar hársfái alatt, és megittak reá egy gönci hordó bort. Esztelnek máris nyeregbe zavarta az udvaron futkározó, tót lányokra pislogó vitézeket.
- Hátha megunják a Kázmér király emberei a ránk való várakozást? - dohogta. - Aranyért jöttünk mi, szépen pengő krakkói tallérokért. Asszonyféle akad elég otthon, Budán is.
Ilyenformán történt, hogy a budai küldöttség már két hét óta tanyázott a lőcsei falak között - az öreg toronyba állított őr pedig még mindig csak ásítozva nézte a Kárpát felé kanyargó országutat.
A vitézek eleinte nagyon jól érezték magukat a vendégszerető város falai között. A lőcsei polgárok szívességgel, vendégeskedéssel honorálták a Budáról hozott híreket. Még az se fájt nekik valami nagyon, hogy Zsigmond zálogba csapja őket.
- Legalább közelebb leszünk a királyunk szívéhez - mondták a polgárok. - Mostani királyunk szíve nagyon messzire dobog tőlünk. Csak az adófizetéskor jutunk eszébe.
Akkoriban még teljesen idegen ajkú, idegen szívű volt a lőcsei polgárság. Régi német hazájukat - ahonnan idetelepedtek - még nem felejtették el, mindegy volt nekik, hogy a lengyel vagy a magyar király szedi az adót, ha már saját királyuknak nem adózhatnak.
Poppel János, az akkori lőcsei bíró, az akkori szokás szerint, a legokosabb ember volt a városban. Hosszú hajú, fésűs fejét dacosan felvetette, mikor a kérdésről beszélgettek.
- Talán még a pénzverési jogát is visszakapja a város. A lengyel királynak jó aranyai vannak, csak Zsigmond kényszerített bennünket az ő hamis húszasai elfogadására.
- Nono - mormogta Esztelnek csendesen -, a királyok mindenütt olyanforma pénzt veretnek, amely nekik jobb, nem pedig a lőcsei bírónak. Mikor a lőcsei bíró verette a pénzt, az meg a királynak volt rossz pénz.
- Okos ember vagy, barátom - felelt Poppel -, éppen azért mondom meg neked, hogy van ám Lőcse városának olyan kincse, amilyen nincs Budán sem a királynak.
Esztelneknek felvillant a szeme:
- Majd belétudjuk a váltságdíjba - kiáltott fel. - Ezek a régi tornyok meg házak úgysem sokat érnek a lengyelnek. Van neki elég tornya Krakkóban, láttam, mikor ott jártam. Nagyon derék, hogy valami drága kincsetek is van, mert idáig még nem láttam a várostokban olyasmit, ami egy aranytallért megérne. Miféle kincs legyen ez? Rejtett arany, fegyver vagy vászon?
Poppel rejtélyesen integetett a kezével.
- Sohasem találod el. Habár világot járt embernek látszol, barátom, a te eszed is csak olyan srófokon jár, mint mindenkié mostanság Budán. Zsigmond igazgatja most ott az elméteket. Csak pénzre, fegyverre vagy katonára tudtok gondolni Budán.
- Értünk valamelyest a verekedéshez is - felelt csendesen a királyi biztos. - Régen Mohamed szultán lovainak istállója volna a lőcsei templom, ha odalent, messzire a Dunánál a király vitézei nem tudnák a dolgukat.
- Mi nem kellünk a töröknek. A török nem szereti a hegyet, mert rontja a paripájának a jó állását, ha örökkön hegyet mászat vele. A hegyeken nem lehet nyargalászni. Meg aztán a mi leányaink nem alkalmasok a háreméletre. A lábuk nagy, nem tanulnak meg soha táncolni. Az ujjuk hegye kemény és durva az örökös szövéstől, fonástól, azzal nem lehet janicsárt simogatni.
- No meg az arcuk sem valami szemrevaló - felelt csendesen Esztelnek.
- Értesz is te ahhoz! - kiáltott fel a bíró. - Fiatal embernek látszol még ugyan, de a szemjárásod olyan, mint az adószedőké, akiket Budáról küld hozzánk Zsigmond. Ti már csak azt az asszonyt ismeritek, aki az aranytalléron Magyarország almáját tartja a kezében. Aztán legtöbbször az az asszony is hamis. Meghamisítja Zsigmond még a Szűz Mária köntösét is.
Esztelnek vállat vont:
- Jól teszitek. Szidjátok a királyt. Szidhatjátok még vagy száz esztendeig. Addig úgysem láttok magyar vitézt a piactokon. De hát lássuk azt a kincset, amelyről beszéltél.
- Majd délután, alkonyattal érted jövök - mondta a bíró, és elköszönt.
Esztelnek ásítozva nézegette a városháza ablakából a piactéren táborozó vitézeit. Harcedzett, kemény gyerekek voltak, közöttük nem egynek megderesedett már bajusza, haja, amelyik három-négy török háborút is végigszolgált már. Vajdics, a vitézek hadnagya, egy akkora óriás, akinek a részére mindig külön kellett lovat lopni, éppen kelevézdobásban gyakorolta magát. A plundrás polgárok elcsodálkozva nézték a hadnagy tudományát, sőt egyik-másik házon, a magas ablakokon, mindjárt a szélkakasok alatt mintha a fehér függöny is megmozdult volna. Bizonyos, hogy valamely szívek dobogása mozdította meg az ablakfüggönyöket.
Nem ér egy kulacs bort a város egész fehérnépe, ez bizonyosan nem nagyon örvendezteti meg Kázmér királyt - gondolta magában Esztelnek. - Hacsak a Poppel János kincse nem nyomja majd le a mérleg serpenyőjét, bizony erősen kell majd alkudni.
Alkonyattal eljött a bíró, háta mögött a két városi darabonttal, ahogyan ünnepélyes látogatásokkor szokás.
- Meghívlak ezennel házamhoz a lőcsei bíró nevében.
- Köszönet érte Zsigmond, Magyarország királya nevében - felelt Esztelnek, és könnyedén a vállára dobta nyestprémes mentéjét. Aztán, mint a király biztosához illik, elővezettette a lovát, felült a nyeregbe, és hagyta a bírót a ló után kullogni.
- Így szokás ez Budán? - kérdezte Poppel János, mikor a város végére értek, egy nagy ház elé.
- Ott a bíró négy lovon jár - felelt Esztelnek.
A kapu felnyílott, és a szokásos szepességi ház belseje tárult fel a belépő előtt. Sötét kapualjból sötéten kanyargó csigalépcsők. A vakablakokban szentek álldogáltak, és örökmécses égett. A boltozatról vastag láncon függött le a mérő. A Szepességben mindent megmérnek.
A bíró Esztelneket nem a csigalépcső felé, hanem a ház hátulsó része felé irányította. Köves udvaron ballagtak keresztül, majd egy kőfalhoz értek, amelyben erős vasajtó volt. Az ajtón belépve, egy félholdas kertben találta magát Zsigmond embere, és a kertben csodálkozva nézett széjjel.
A kert tele volt cserépbe rakott, gondosan őrzött tulipánokkal, amelyek ezerféle színben nyíltak, virítottak a bámuló vitéz előtt.
- Valahol egy messzi-messzi országban már láttam ilyent - mormogta Esztelnek -, de azóta mindig azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet.
- Tehát álmodj újra - mondta Poppel. - Ez Lőcse város kincse, ehhez fogható nincs Budán Zsigmond udvarában.
Esztelnek lehajolt, és ujjával megtapogatta a lábánál levő virágcserepet.
- Hagyma - mondta. - Csak hagyma. Hanem nagyszerű hagyma.
- És aranyat ér. Kétszer-háromszor olyan nehéz aranyat ér mindegyik hagyma. A feleségem érti az ápolásukat. Senki más Lőcsén, de tán Magyarországon sem - mondta a bíró, és büszkén felemelte a fejét.
- Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá a lengyel becslők - mormogta Esztelnek. - Talán meg akarják majd kóstolni a hagymát.
- Bolond vagy, barátom - felelt szigorúan Poppel. - Olyan drága eledel volna az, amilyent a király sem eszik.
A kertből visszatérve, a lépcsőnél a bíró felesége várta a vendéget.
Esztelnek csodálkozva nézett végig az asszonyon, aki hosszú kötényét felemelve, alázatosan bókolt a vendég előtt. Valami idegen nyelven mondott is valamit, amit Esztelnek nem értett, aztán kézen fogva bevezette a vendéget a ház belsejébe. Esztelnek csak azt érezte, hogy az a kéz, amely a kezét fogja, sem nem durva, sem nem bütykös, mint a lőcsei leányoké, hanem puha, meleg, mint egy madárka fészke. Szinte szerette volna, hogy a ház belsejébe vivő út holnapig tartana.
A bíró az asztalfőre ült, az asszony az asztal végére. Egy háromkaros lámpa lógott az asztal felett, Esztelnek azt nézte, de az asszonyt látta. Látta annak kék szemét, amellyel titkon és hirtelen végigmustrálja a vitézt tetőtől talpig. Egy másodpercre megakad a szeme valamin.
Ugyan mit láthatott rajtam? - gondolja Esztelnek, és eszébe jutott, hogy az egyik füléből hiányzik egy darabka - görbe török kard jelvénye -, amit a hajával szokott eltakarni. Bizonyosan azt vette észre az asszony. Vajon tetszett-e neki is, mint eddig minden asszonynak tetszett a csonka fül? (Akkoriban ilyen gusztusuk volt az asszonyoknak!)
A bíró felállott, és borért ment egy rejtett faliszekrényhez. Ezalatt Esztelnek hirtelen belenézett az asszony szemébe. Forróság szaladt rajta végig tetőtől talpig.
Hej, be drága lesz Kázmér királynak a tulipán a lőcsei bíró kertjében! - gondolta magában.
Aztán az ezüstkupát, amelyet a bíró ezalatt megtöltött előtte, fenékig ürítette, pedig máskülönben nem volt nagy italú ember.
A kupa szája mögül meglátta ugyanis, hogy az asszony még mindig a fülét nézi. A kék szem harmatos lesz, és a piros ajka kicsinyt megnedvesedik. Simán hátrafésült hajánál, ott, ahol a homlokot a fehér főkötő kezdi eltakarni, könnyű pirosság suhant végig hófehér bőre alatt.
Esztelnek csaknem elkurjantotta magát:
- Éljen tehát Zsigmond király! - kiáltott föl, és a kupát keményen a diófa asztalra helyezte.
Az asszony felállott helyéről. A mély ablakközbe ült, a hosszú lábú asztalkához, és az orsót a kezébe vette.
Esztelnek azt gondolta magában, hogy ha ő azzal az orsóval beszélhetne, mindjárt megtudná, hogy mit gondol magában a bíróné.
A nyári alkonyat piros fénye megaranyozta az asszony arcát, és a hajának, szempillájának árnyékai mint szelíd édes álmok borongtak homloka körül.
Bizonyosan tudja, hogy most nagyon szép - gondolta magában Esztelnek. - Tetszeni akar tehát a menyecske.
És újra ivott Zsigmondért, a királyért.
A két hét elröpült, és egy napon megérkezett a Kárpát felől Lubomirski, a lengyel király kincstárnoka zöld dolmányos vitézeivel.
A két levente már ismerte egymást, hajdanában együtt mulattak a krakkói udvarnál, Szaniszló király idejében. Hamarosan túlestek a város felbecsülésén. És a bíró egy délutánon most már a lengyel királyi biztost vitte el házába a tulipánok megszemlélésére. Esztelnek ezen az estén kivételesen nem ment el a bíróhoz vacsorázni, a vitézeivel ivott, kockázott, duhajkodott a városházán. Éjfél felé, mikor már sok bort ivott, azt dörmögte a Vajdics hadnagy fülébe:
- Te, hadnagy, mindig mondtam, hogy nincs Zsigmondnak esze. Ha én a helyébe volnék, vagy magam költöznék Lőcsére, vagy Lőcsét költöztetném Budára, de zálogba nem vetném.
- Talán csak nem a tulipánok miatt? - kérdezte csúfolódva a hadnagy.
- De bizony azok miatt, Vajdics. Az Isten verje meg őket. Minek is láttam én tulipánokat.
Lubomirski másnap karon fogta Esztelneket, és félrevonta az ablakfülkébe.
- Holnap úgyis tovább megyünk. Tizenöt városunk van még hátra. Tudom, hogy neked a legdrágább ebben a városban a bíró kertje. Elég lesz, ha minden tulipánhagymáért annyi aranyat adunk, mint amennyit nyom?
- Zsigmondnak talán elég lesz - felelt mogorván Esztelnek -, de nékem az egész lengyel korona nem ér fel azokkal a tulipánokkal.
Lubomirski megveregette a barátja vállát.
- Hidegvér, Esztelnek. Az alku befejezésével úgyis én leszek a tizenhat város helytartója. Lakni fogok pedig Podolinban. Aztán ha eljössz hozzám vadászni, mulatni, egy nap alatt Lőcsén teremhetsz. A tulipánhagymák jövőre is kinyílnak.
- De vajon nekem nyílnak-e már akkor? - sóhajtotta Esztelnek. - No, de gyerünk tovább, más városokba. Az én megbízásomhoz úgysincs szükségem a szívemre, hanem az eszemre.
...Lőcse volt a legdrágábbra becsülve a tizenhat szepesi város között.