A lónevű
Bulgyejev nyugalmazott vezérőrnagynak fájt a foga. Száját pálinkával, konyakkal öblögette, fogára dohányhamut, ópiumot, terpentint, petróleumot tett, arcát jóddal kenegette, fülébe alkoholba mártott vattát dugott, de mindez nem segített, sőt még a gyomra is émelyegni kezdett. Megérkezett az orvos. Megpiszkálta a tábornok fogát, kinint írt fel, de az sem használt. Az orvos azt mondta, hogy a beteg fogat ki kell húzni, de a tábornok hallani sem akart róla. Az egész háznép, a tábornok felesége, a gyermekek, a cselédség, sőt még Petyka, a kukta is saját gyógyszerét ajánlotta. Bulgyejev intézője, Ivan Jevszejevics azt tanácsolta, hogy gyógyíttassa magát ráolvasással.
– Itt, a járásunkban szolgált, méltóságos uram – mondta – tíz évvel ezelőtt Jakov Vaszilics jövedéki tisztviselő, aki a fogfájást elsőrendűen, kitűnő eredménnyel gyógyította ráolvasással. Az ablak felé fordult, suttogott valamit, kiköpött, és mintha elfújták volna a fájdalmat! Micsoda erő volt abban az emberben!
– No, és hol található most ez az ember?
– Mióta állásából elbocsátották, anyósánál tartózkodik Szaratovban. Azóta csak a fogászatból él. Ha valakinek a foga fáj, az hozzáfordul, és segít rajta... A szaratoviakon ott helyben segít, és ha valaki más városból keresi, úgy az táviratozik neki. Küldjön neki méltóságod is egy táviratot. Írja meg, hogy Alekszejnek, Isten szolgájának megfájdult a foga, segítsen rajta. A pénzt majd elküldi postán.
– Ostobaság! Sarlatánság!
– Próbálja csak meg méltóságod. Igaz, nagy pálinkabarát, szeret káromkodni, és nem a feleségével, hanem egy német nőszeméllyel él, de hogy csodatévő ember, annyi szent!
– Látod, Aljosa! – kérlelte a tábornokné. – Lám, te nem hiszel a ráolvasásban, pedig én már magamon is tapasztaltam a hatását. S ha nem is hiszel benne, miért ne küldhetnénk el azért azt a táviratot? Nagyobb baj igazán nem származhatik belőle.
– Nos, nem bánom! – egyezett bele Bulgyejev. Most nemcsak a te jövedéki tisztviselődnek, de akár magának az ördögnek is küldenék táviratot. Ó! Nincs már erőm! Nos, hol lakik a te embered, hadd táviratozzam neki...
A tábornok az asztalhoz ült és kezébe vette a tollat.
– Minden gyerek ismeri őt Szaratovban – mondta az intéző – méltóságos uram, tessék csak írni Szaratovba, Jakov Vaszilics, Vaszilicsnek...
– Nos?
– Vaszilicsnek, Jakov Vaszilicsnek... és a vezetékneve... Ejnye, a vezetéknevét el is felejtettem! Vaszilicsnek... de az ördögbe is... hát mi is a vezetékneve? Az előbb, amikor bejöttem még tudtam a nevét... engedje meg méltóságod...
Ivan Jevszejevics a mennyezetre tekintett és ajkát mozgatta. Bulgyejev meg a felesége türelmetlenül várakoztak.
– No, nyögd már ki!
– Mindjárt... Vaszilicsnek... Jakov Vaszilicsnek… hát igazán elfelejtettem a nevét! Pedig oly egyszerű név... mintha valami lóféle neve volna... Kanca? Nem, nem kanca. Várjunk csak... Nem Csikósi? nem Csikósi sem. Emlékszem, valami lóféle neve van, de hogy micsoda, egész elfelejtettem...
– Kancafi?
– Nem, nem, semmiképpen. Várjon csak... nem, valami Ménesy, Ménfi... nem, nem...
– Kancássy?
– Nem, Kancássy sem... Lovassy... Lovászy, Csődörfy… Ez mind nem az igazi!
– Nos, hát akkor hogyan táviratozzak? Gondolkozzál!
– Rögtön. Kancafi... Lovassy... Törzsménfy...
– Talán Törzsménesi? – kérdezte a tábornokné.
– Egyáltalán nem. Kétfogati... Nem, nem, az se. Hát teljesen elfelejtettem!
– Akkor hát miért avatkozol bele, tanácsaiddal, hogy az ördög vigyen el, ha elfelejtetted a nevét – dühösködött a tábornok – Takarodj ki!
Ivan Jevszejevics lassan kifelé bandukolt, a tábornok pedig arcát fogva járt fel s alá a szobában.
– Jaj, szent atyám, jaj szűzanyám – ordított a tábornok –, már jóformán nem is látok.
Az intéző kiment a kertbe, felnézett az égre, és törte a fejét a jövedéki tisztviselő nevén: Csikós, Csikósi, Csikósfi, nem, nem ez! Lovas, Lovasy, Lovászy, Csődörösy...
Kis idő múlva behivatta a tábornok.
– Nos, eszedbe jutott már? – kérdezte.
– Sehogy sem jut eszembe, méltóságos uram.
– Talán Paripási... Paripafi? Nem?
Az egész ház találgatta a nevet. Csak úgy ontották a neveket a ló növekedése, fajtája és mindkét nem szerint. Eszükbe jutott a ló sörénye, patája, a lószerszám... A házban, a kertben, a cselédlakásban, a konyhán, egyik sarokból a másikba futkostak, fejüket vakarták és keresték a jövedéki tisztviselő igazi nevét. Az intézőt minduntalan behívták a házba.
– Talán Ménesi? – kérdezték tőle. – Patai, Patási, Csikósi?
– Nem, nem, egyik sem! – válaszolt Ivan Jevszejevics.
A levegőbe meredt és hangosan gondolkozott: „Paripás, Paripa, Csődörös, Csődörösi, Kanca, Kancafi..."
– Papa! – kiáltották a gyermekszobából. – Háromfogatú! Kantárka!
Izgult az egész ház. A türelmetlen, meggyötört tábornok öt rubelt ígért annak, aki kitalálja a jövedéki tisztviselő igazi nevét.
Ivan Jevszejevics után már csapatostól jártak a házbeliek. Az egész ház a szaratovi fogász igazi nevén töprengett.
– Tüzes? – kérdezgették. – Villám... Ráró... Csillag?
Az est is beköszöntött, de a jövedéki tisztviselő vezetéknevét még mindig nem találták ki. Így hát aludni tértek anélkül, hogy elküldték volna a táviratot.
A tábornok egész éjjel nem aludt, fel-alá járkált és sóhajtozott. Hajnali három órakor kiment a házból, és bekopogott az intéző ablakán.
– Vajon nem Heréltessi-e? – kérdezte síró hangon.
– Nem, nem Heréltessi, méltóságos uram – válaszolt Ivan Jevszejevics és felsóhajtott. Lelke tele volt bűntudattal.
– De talán nem is lóval kapcsolatos ez a név, hanem valami egészen más?...
– Őszintén meg kell mondanom méltóságodnak, bizony lóféle neve van. Erre nagyon jól emlékszem.
– Milyen feledékeny vagy, galambocskám... Pedig számomra ez a családi név – úgy tűnik – drágább mindennél a világon. Agyon vagyok gyötörve!
Reggel a tábornok ismét elküldött orvosért.
– Hadd húzza ki – döntött. – Nem bírom tovább.
Az orvos megérkezett, és kihúzta a beteg fogat. A fájdalom azonnal lecsillapodott, és a tábornok megnyugodott. Dolgavégeztével az orvos megkapta a munkájáért járó honoráriumot, beült bricskájába és elindult hazafelé. A kapunál Ivan Jevszejeviccsel találkozik... Az intéző az út szélén állt és gondolatokba mélyedve meredt maga elé. Barázdákkal szántott homloka, szemének kifejezése arról tanúskodott, hogy nehéz, kínzó gondolatok gyötrik...
– Hámosi... Nyergesi... Lovas – mormogta magában.
– Ivan Jevszejevics – fordult hozzá az orvos. – Nem vásárolhatnék magától, kedvesem, egy véka zabot? A parasztjaim adnak ugyan el zabot, de az nagyon rosszfajta...
Ivan Jevszejevics bambán bámult az orvosra, majd furcsán felnevetett, s anélkül, hogy egy szó válaszra méltatta volna az orvost, összecsapta a kezét, s oly gyorsan rohant befelé a házba, mintha veszett kutya kergette volna. Repült a tábornok dolgozószobájába.
– Rájöttem, méltóságos uram – kiáltotta elváltozott hangon. – Rájöttem, adjon az isten jó egészséget az orvosnak. Zabosinak hívják! Zabosi, Zabosi, bizony méltóságos uram! Már küldheti is a táviratot – Zabosinak!
– Ostoba tökfilkó! – szól a tábornok megvetően, és fügét mutatott az orra alá. – Mit érdekel most már a te lónevű jövedékid, te ostoba fráter!
(1885)