A líra halála
| A líra halála szerző: Halász Gábor |
Történeti korszakokat legélesebben az ízlésformák különbözősége választ el. A világnézeti változásokkal együttjár az ízlés átalakulása ; kettős hatásuk teszi azután lehetővé a nyersebb és erőszakosabb politikai változásokat. Ismeretes, hogy a 18. század utolsó negyedében a polgári ízlés már fokozatosan átitatta a lelkeket és a francia forradalom ezt a lappangó folyamatot fejezte be, politikai hatóerőkké alakítva a tetszetős új eszméket és hangulatokat. Azóta, mondhatnók a világháború végéig, a polgári szellem és ízlés szuggesztiója érvényesült a kultúra minden megnyilvánulásában. Magasabb és alacsonyabb osztályok egyaránt hatalmába kerültek. Az arisztokratával elfeledtette régibb ideáljait, feláldoztatta társadalmi súlyát, megzavarta benne a természetes különállás hajlamát. Elérte, hogy irányadó szerep helyett ízlés- és életformákban az átlaghoz hasonult, szabadulni próbált osztálytulajdonságaitól és magáévá fogadta a lelkületétől idegen polgári szentimentálizmust. Az arisztokrácia elpolgáriasodott; ez okozta hanyatlását és válságát. A munkást a polgárszemlélet és idegzet érezte szükségszerűen lázadónak; a parasztot a polgárlélek vetkőztette ki eredeti realitásából és tette meg mithikus hősnek. Rousseautól az őserőt hirdetőkig a parasztért és egyszerű életéért rajongók hosszú sora egy dologról tett feltétlen bizonyságot: ők ismerik legkevésbbé bálványukat. Exotikus érdeklődés és nosztalgia szülte elveiket, nem a szerető megértés. Közben a szentimentális, demokratikus, humanitárius ábrándok ködében ijesztő tökéletességűvé fejlődött a kapitalizmus szervezete, hogy napjainkban mint amerikanizmus végső pusztulással fenyegesse az európai kultúrát és ízlést.
A polgári világnézet ma válságba jutott; változatlannak hitt elvei üresen, tartalmatlanul úszkálnak lelkünkben, szavak csupán, értelmüket vesztett, szikkadt hangulatú, kihűlt szavak. És velük hűlnek, korhadnak, válnak puszta konvenciókká ízlésformuláink is.
A mult század mint politikában, úgy ízlésben is a polgáriság korszaka volt. A romanticizmusban fejeződött ki leghívebben a polgári szellem és a romantikus ízlés minden látszólagos változás ellenére töretlenül uralkodott napjainkig. Árnyalatok változhattak, az ízlésbázis ugyanaz maradt. Ma már tisztán látjuk a realizmus és naturalizmus és a századvégi romantikaellenes költőiskolák alapjában romantikus jellegét. A romantikus teóriák egy évszázad iskolázottságán keresztül vérünkbe szívódtak fel, ösztönös érzésekké, közvetlen tetszéssé, spontán reagálássá finomodtak. Esztétikai értékeléseink és ítéleteink, de már kiválogató szempontjaink is, az, hogy magában az irodalomban és egy-egy munkában mit érzünk fontosnak, becsesnek, akaratlan magunkátadása egyes élményeknek, másoknak közömbös elutasítása, érdeklődés-beállítottságunk, látásunk és színvakságunk mind romantikus alapérzésen nyugszik, amely már természetünkké vált. Ám a romantikus ízlésforma minden megszokottsága ellenére nem abszolut és nem örök lelki habitus. Az ízlés változhat, az ízlés változtatható. Azt szokták mondani, az elméletek nem érintik a tetszés mozzanatát, amelyet az örökérvényű szép szinte akaratunk ellenére és tudatunk alatt, mindig egyformán vált ki belőlünk. Valójában tetszésünk szétporladt és magunkba szívott gondolatsoroknak engedelmeskedik, régi teóriák foszlányaiból táplálkozik ; önkéntelen irányzódásunk hajdani keresések eredménye. Közvetlen odafordulásunk régi tudatos kiválasztások emlékét őrzi, legösztönösebbnek látszó élményünk is intellektuális meggondolások üledéke. Idegrendszerünk csak az iránt érzékeny, amire évtizedes szoktatás a figyelmünket ráirányította. Az ízlés megszokottá vált felfedezés, mindennapossá lett csoda ; változása az értékelés hangsúlyának eltolódásán alapul. Ami az egyik korszakban homályban volt, a következőben éles megvilágításba kerülhet, egy nemzedék jelentéktelen művészeti problémája utódaikban stílusteremtő erőre kaphat. Szépségek, amelyek beragyogták a lelkeket, közömbösekké fakulnak, üresnek, színtelennek, vagy mesterkéltnek, torznak, dagályosnak érzett formák egyszerre megnemesednek, rejtett varázsuk magátólértetődően és természetesen ömlik át a lelkekbe. A kiapadt régiek helyett új képzetek termik az ihletadó erőt.
Az ízléshullámzás jellemző példája az antik kor szerepe az európai szellem történetében. Bágyadt távoli emlékből olykor képzelet- és gondolatnyűgöző hatalommá született újra, diadalmas és eleven hagyománnyá, és nemzetek mámorosodtak kincseitől. Majd a láng kilobbant, a rajongott költők tisztelt nevekként maradtak vissza. Nem a nagyságuk, csupán ízlést irányító hatásuk változott; az életből visszatértek a könyvtárakba. Ma is valahogy így vagyunk a klasszikus ókor íróival; szobrok számunkra és nem jóbarátok többé.
Az ízlésváltás periodusa mindig izgalmasan érdekes. Lelkünk hasztalan próbál melegedni kihűlő érzelmeknél. Gondolatok, amelyek lázba hozták, elkopnak, az ízlés biztos alapja meginog. Tanácstalan, kapkodó, céltalan a tetszésünk ; nem merünk ítélni és nincsenek tételeink. Kényelmesen és ijedten ragaszkodunk a megszokotthoz, amelynek elmúlását pedig semmi sem akadályozhatja meg. Válságérzés szorongatja a torkunkat, de halasztgatjuk a leszámolást. Igy őrizzük ma görcsösen a romantika sorvadó ízlésfogalmait, elmult gyönyörök emlékét, amelyek holt teherként bénítják már csak a teremtő lendületet. Korunk szellemi válságát a romantikus ízlés, hangulat, ítélkezés, világnézet haldoklása okozza minden területen. Vegyük szemügyre most a romantika legsajátosabbnak és legerősebbnek vélt műfaját: a lírát.
A líra meghal – gyakran merült fel ez a panasz az utóbbi időkben és az elparentálok korunk anyagiasságát, technicizmusát, vágtató élettempóját emlegették magyarázatul. Máskép áll a helyzet. Ami meghal, nem a líra, csak amit ma lírának érzünk, azok a képzetek pusztulnak lassan el, amelyeket a romantikus elmélet és költők szuggesztív hatása alatt a költészethez fűzűnk. A vers- élmények egyoldalú romantikus ízlésformából sarjadtak a tizenkilencedik század folyamán egész a legújabb időkig. Ezért volt, hogy a legfogékonyabb lelkek is érdektelenül, csupán irodalomtörténeti kíváncsisággal, a beleélés minden lehetősége nélkül állottak szemben századok lírai termésével, amely nem felelt meg a romantikus követelményeknek. A humanista költészetet, vagy a 17. és 18. század didaktikus és bukolikus líráját elkerülhetetlenül mesterkéltnek, hazugnak érezték és érezzük mi is, a romanticizmus önkéntelen foglyai. Groteszk talányként merült fel a tény, hogy ezek a számunkra oly unalmas és élvezhetetlen darabok valamikor a legközvetlenebb lírai emóciókat adták meg a kortársaknak, titokzatos hatások áradtak belőlük, melyeket még megsejteni is alig tudunk. Az irodalomtörténet úgy segített magán, hogy kitért a probléma elől. A líraiság diadalra jutott új formáját megtette egyetlennek, a multban megkereste a sohasem hiányzó előzőket, a rokoncsendüléseket és azt tanította, hogy a líra tisztavizű patakját el-elnyelte ugyan és néha hosszú időre a szirtes, kopár föld, de a mélyben is biztosan sietett a romantika széles folyóágya felé. «Igazi» költészet csak egyféle volt, a többi eltévelyedés, az ízlés kisiklása, hanyatlás. Minden irodalomnak megvolt a maga sokáig mellőzött és végre elégtételt kapott Ronsard-ja; és amíg a kézikönyvek méltatlankodva panaszolták a «ferde ízlésű» korok vakságát, közönyét a nagy tehetségek iránt, alig vette észre valaki a jelen igazságtalanságát a másfajta tehetségekkel szemben. A romantikus irodalomtudomány büszke programmja, a mindent megértés így tört meg a stílusbéklyó terhe alatt.
A romanticizmus stíluskényszerével uralomra juttatott egy sereg lírai értéket, amelyek gyakran szöges ellentétben állottak megelőző ízlésirányok eszményeivel. Ilyen elsősorban a költő feltétlen előtérbehelyezése. A romantikus versben mindig a versíró, az én, a szubjektum a fontos, akiben a világ tükröződik, aki önmagát feltárja. A líra mult századi egész fejlődésén végigfut ez a motívum. A szorosabb értelemben vett romantikus periodusban a költő – vátesz, nemzetének a kinyilatkoztatást nyujtó politikai tanítója, magasabbrendű vezér, aki isteni hivatást tölt be népe életében. Ettől a demokratikusromantikus képzettől egyenesen halad az út a legszemélyesebb élményeit naiv büszkeséggel versbe öntő, majd az énjében a különöst, a kiváltságos érzéseket, a ritkát felkutató és végül önmagában a kozmoszt felfedező költőig. A Költő egyre jobban magába gubózik, lelke titokzatos, fájó virág, amit csak megtéphet az élet. Magasabbrendű és így sorsa a mártíromság, a szenvedés. Mindent önmagából merít, ismeretlen mélységekből felhozott kincsei kiapadhatatlanok.
A költői én nagyranövésével kapcsolatos volt a költői téma fokozatos szubjektiválódása. A költőt a valóságból csak önmaga érdekelte és önmagából csak az érzelmek. A válogatás és erőfeszítés nélküli megnyilatkozás lett az ideál, a «gyónás», a «vallomás», a magafeltépés, az ösztönélet leplezetlen bemutatása, az «őszinteség». Kialakult a gondolati és érzelmi líra mesterkélt megkülönböztetése, a gondolatot menthetetlenül nehézkesnek, költőietlennek érezték, az érzéseket érdekesnek, elevennek és par excellence lírainak. Az érzelmek köre azonban a közhit ellenére nagyon szűk és a szubjektív lírának szükségszerűen rövid idő alatt ki kellett futnia pályáját. Egy évszázad elég volt, hogy a romantikus lírai forma önmaga karrikaturájához és csődjéhez jusson el, az eredetiséget felváltsa az eredetieskedés, az egyéniségkultuszt az egyéniségimádat, a formai szabadságot az anarchia. Az érzelmek elaprózódtak, a vers belső méretei összezsugorodtak, a költőknek nincsen mondanivalójuk; a magamegmutatás bátor gesztusa a régi, de milyen szegényes, érdektelen lelkivilágot tárnak fel vele. Nálunk Ady volt az utolsó, aki hallatlan egyéni tehetségével egy hanyatló irodalmi tradiciót a kezdet magasába, Vörösmarty mellé emelt; de az egyes versek mámorító illatán keresztül lehetetlen nem éreznünk a műfaj rothadását. Az Ady elleni szűklátókörű támadások különben ennek a romlásnak megérzéséből és persze teljes félreértéséből keletkeztek; egyéni amoralitásról, nemzetietlenségről és más meg nem érdemelt vádakról beszéltek és Petőfit állították oda egészséges ellenképnek, akinek költészetében pedig először ütköztek ki világosan az ízlésválság jelei. A ma költészete az egyéni élményeket végsőkig kifacsarta; új hatás ezekből már alig buggyanhat. Az úgynevezett kollektív lírának sincs semmi köze a kollektivitáshoz (amely különben teljesen határozatlan fogalom), benne is csak az én ágaskodik nevetségesen és tehetetlenül, szárnyaszegetten próbálgatva a régi repülést. Az új egyszerűség és népiesség nálunk feltűnő verselői meg-megüthetnek egy húrt a lelkünkben ; a líra sorsában alig van szerepük.
Az én hypertrophiájából magyarázható a versformák széthullása is, amely a líra mult századi fejlődésének végső állomása volt. A romantikus ízlés ugyan megteremtette a maga formaelméletét és újabb irányaiban a «hogyan»- nak egyenesen döntő jelentőséget adott a «mit» fölött; de öntudatlan törekvéseivel és ösztöneivel mégis csak formaőrlő munkát végzett. A formai motívumok, amelyeket lírateremtőkként kiemelt, másodlagosak voltak, a vers ornamentikájához és nem struktúrájához tartoztak. Gazdag és friss képek, új csengésű szavak, frappáló jelzők, a szavak muzsikája számunkra is ez ízlés hatása alatt a jó vers követelményei. A klasszikus, a humanista, a barokk líra képsablónokat használt fel, nem a szavak, hanem a syntaxis eredetiségét, merészségét kereste. A sok mithologikus utalás értelme a szavakat közös, ismert alakra hozni. Az ismertség adta meg a szóhatást, a ráemlékezés meglepetése, a feltámadó asszociativ játék gyönyörködtetett. S megadta a régiek szemében a vers elengedhetetlen kellékét: a leküzdendő nehézséget. Könnyű a váratlan jelzővel megbolygatni az olvasó idegzetét, nehéz a megszokott szavakból kirobbantani a költői hatást. Muzsika helyett fogalmi játék idézte a gráciákat, súlyos gondolatok lebegtek pehelykönnyűen a rátalált kifejezésben. A nagy versek egy-egy zsúfolt sorában több energia lappangott, mint terjedelmes romantikus tirádákban.
költő jelentékenyebbnek érezte magát, mint művét, érzelmi életének átélt hullámzását fontosabbnak, mint a kész alkotást, az ihletet szebbnek, mint a verset. «Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga» — büszkélkedett Ady. A költő titáni (de sajnos, legtöbbször csak titánkodó) lelke nem ismerhetett el külső formai kényszert, indulatait nyersen öntötte szavakba, a megnyilatkozás őrjöngő vágyának minden más célt alárendelt, hogy magát megmutassa, eldobálta, amit akadálynak, feleslegesnek érzett és ami a lényeg volt. Mert a költő nem ott kezdődik, ahol érez és nem ott, ahol jól-rosszul kifejezi magát, hanem ahol az egyetlen lehetséges kifejezést találja meg, válogatva és tudatos gátat emelve lelke túláradásának. A költészet techné, mesterség. A költőt a vers teszi költővé, nem a költőisége. Baudelaire nagyobb költő, mint a vele eléggé rokon lelkületű Verlaine ; mert volt ereje határozott konturokba szorítani élménygazdagságát, amely a verlainei versekben sejtelmes hangulatokban olvad fel. Erő, bátorság és biztos művészi érzék kellett ehhez a diadalmas áldozathoz.
A romantikus század költője önmagát tisztelte, a régi költő a témáját. Szubjektív és objektív líra – így jellemezhetnők a kétféle beállítottságból születő költészetet.1[1] A szubjektív lírikus belső kényszerből írt, élményei sodrának engedett, az objektív lírikus nagyon gyakran külső kényszerből, felszólításra, az alkalomszerűséghez alkalmazkodva. Az ódák, alkalmi költemények, didaktikus versek stb. nagy tömege tipikusan jellemző a régi költészetre. A költő magától értetődőnek tartotta, hogy feladatot vállal, hogy megrendelést teljesít, akár valóságos megrendelők, akár az események aktualitása késztette az írásra, hogy valósággal pensumot old meg. (Az iskolai versírás általános szokása ugyanebből a lelkiségből fakadt.) Mint a nagy képzőművészek egyszerre engedelmeskedtek megbízóik ízlésének, a mesteriskolák tradicióinak és a bennük élő ideális képnek, ők is egyforma áhitattal iparkodtak megfelelni alkotásaikban időleges és örök követelményeknek. A szubjektív költő számára a lényeges az átélés mozzanata ez az ő költői munkásságának alphája és omegája. Innen indul ki, a téma csak onnan kezdve és annyiból érdekli, hogy hatott reá. A belső történést akarja kivetíteni a szavakkal és elcsüggedve panaszolja a kifejezés szürkeségét a kifejezendő lelkiállapottal szemben. Az objektív költő kiinduló pontja az egyéniségétől független verstárgy; lelkét ehhez igyekszik felemelni, iparkodik hozzáhasonulni, érdemessé válni a szolgálatára. Lelkével és szavaival egyaránt szolgál, főpap, aki áldozatot mutat be egy nála magasabbrendű valóságnak. A szolgálat nemcsak a lényegében nagyszerű tárgynak szól, pl. a vallásos áhitatnak, hanem minden tárgynak. Témavoltában rejlik a magasabb principium, amelyet az objektív költő ösztönösen elismer és egy ünnepelt szépségről szóló impromptu-t képességeinek ugyanolyan megfeszítésével, mondanivalójának ugyanolyan komolyanvevésével ír meg, mint egy heroikus ódát. Panaszait sohasem a magakifejezés, mindig a témavisszaadás hiányérzete hívja elő. Nem az élményeit hiszi kimeríthetetlen gazdagnak, hanem az élményeket fakasztó külső valóságot.
Tématisztelet a jellemzője az objektív költői beállítottságnak abban az értelemben is, hogy nincs mellőzött, vagy «költőietlen» téma számára. A legszárazabb dologból is szépségeket tud kifacsarni a költő, ha költő ; erejét épen a feladat nehézsége méri. Mai érzékünknek egészen szokatlan tárgyak körül születnek hosszú poémák; a költő becsületesen «kidolgozza» anyagát. Témájának szuggesztiója alatt áll és lépten-nyomon fölébekerekedik a költői mesterség fogásaival. Tudja, hogy a maniére-n fordul meg minden, épít és ékesít, újjá- teremt és tökéletesít. Formál a szó legteljesebb értelmében, módosítja, nemesbiti a természetet. Nem a felszabadulás kedvéért ír, az ihlet parancsára, hanem tudatos művészi célzattal, az egyéni szeszélytől független műalkotást akarja megvalósítani, amelynek önálló élete van. A kész alkotást épenúgy magánál magasabbrendűnek fogadja el, mint a témát; nem életének egy darabját, nem személyes emlékét jelenti. A klasszikus költő régebb munkáit csak abból a szemszögből ítéli meg, mennyire közelítették meg a kifejezés ideálját és eszébe sem jut kutatni, mennyiben változtatták, gazdagították az ő lelkivilágát. Nem beszél a maga fejlődéséről, csak műveinek jobb-rosszabb voltáról. A romantikus költőnek mindig a maga sorsa fontos; ezért sohasem tudja munkáit helyesen megítélni. Azt a darabot, amely legerősebben felkavarta lelkét írás közben, amely «fördernd» volt, abszolút értékesnek tartja, bármilyen gyenge is.
A témaadta nehézségeket tetézi mindaz a megkötöttség, amit a külső-belső formával vállal az objektív lírikus. Közvetett hatást keres, «transponálja» az érzéseit, mintegy második hatványon hozza elénk bonyolult mondatképletek, hasonlatok, précieux diszítések, fogalmi sűrítések útján. Az indulat nem áradhat közvetlenül és kényelmesen szavakba, lombikokon vonul át, amelyek tisztítják és felfokozzák erejét. A babonás tiszteletben tartott versszerkezet újabb formáló korlátozója a költői mondanivalónak. A gondolat nemcsak belső dinamikáját követi, hanem kénytelen alkalmazkodni külső tagoláshoz, a ritmus, a rím kényszeréhez. Minden akadály nem sejtett energiaforrás lehet, a szavak váratlan értelmét villanthatja elő, új fényt adhat régi lírai hangulatoknak. Forma és tartalom egybeolvadnak, egymást szolgálják. A költői pátosz megerősödik a formával vállalt küzdelemben; a kürt hangja is szűk csavarmeneten préselődik át, hogy zengővé teljesedjen. Az objektív típusú költő, mint Berzsenyi, sohasem érzi a legsúlyosabb versformát sem tehernek vagy a megnyilatkozást gátló külsőségnek, a vers lényegéhez nem tartozónak. A szubjektív lírikusban tudatosan vagy öntudatlanul munkál a verlaine-i kérdés: «Oh! qui dira les torts de la Rime?» «felszabadulni» kíván, az eredetiséget a tradicionális formák széttördelésében és nem felhasználásában keresi. Lehántja a vers testéről mindazt, amit hiú dísznek érez, nyers szócsomókban dobja elénk élményeit. Igy lesz a Költő ízlésének legbelsőbb tendenciáját követve lassankint a Vers gyilkosa.
A nem-romantikus költészettől elválaszthatatlan a virtuozitás, a bravúr fogalma. A költő nem csupán hős, aki küzd a témájával és a kifejezéssel, de fölényes játékos is, aki újra meg újra fölébe kerül minden korlátozásnak. Précieux hajlandóságában, a komplikáltban az egyszerűt elbujtató írásmodorában, körmondatos vagy pointe-s stílusában a játékos kedv szerencsésen ellensúlyozza tárgyának és pátoszának komolyságát. A nagy vers épannyira játékos, mint egy kis epigramma; váratlan meglepetéseket rejtenek a sorok, sűrű hasonlatok közt bújócskáznak a mondatok. A romantikus költő mindig kicsit dupe-je a saját szavainak, megittasodik a maga hangjától, könnyen rétorikussá válik. Tulajdonképen gyámoltalan az érzéseivel szemben és vakon bízik az indulatai igazságában. Hiányzik belőle a formai cinizmus, amely oly jellemző társára, aki a legszomorúbb vagy legörvendetesebb hangulat hatása alatt is értékelni tudja a formai szépség követelményeit, válogat a szívhangok között, ellenőrzi az érzelmeit. Mert a formai játék is végeredményben a nagy alaptörekvés: az énkorlátozás egyik mozzanata és az énhívők riadtan utasítják el maguktól.
Mondottuk, érzületünkbe felszívódott a romantikus költészet-elmélet és természetünkké vált a romantikus látás. Ám ma már világos jelek mutatják az izlés lassú változását. Egyik érdekes tünete a költőideálok helycseréje. (Nagyon jellemző reánk, kit érzünk magunkhoz közelállónak.) A század elejének fiatalsága számára a szimbolizmus Verlaine vagy akár Samain muzsikáját jelentette, ma elsősorban Mallarmé kristályos költészetét, nehéz verseit, amely megannyi intellektuális teherpróba az olvasó számára is. Egy negyedszázaddal előbb elképzelhetetlen lett volna az absztrakt magasságokban járó Valéry nagy népszerűsége. Nem véletlen, hogy az érdeklődés és rokonérzés fókusába a formaművész és gondolkodó Baudelaire került (és nem a perverz-lélek Baudelaire, akiben még egy nemzedékkel előbb gyönyörködtek) és Rilke mellett Stefan George, Ady mellett Babits. Midőn nemrégiben Spanyolország Gongora halálának háromszázados évfordulóját ünnepelte, esztétikusok és lírikusok lelkesedtek a megvetett «conceptismo» meg a «cultismo» szépségeiért. Modernnek, korszerűen elevennek vallották ezt a végkép halottnak hitt költészetformát, amelyhez mint ihletforráshoz minden új költőnek vissza kell térnie. Másik tünete és egyben egyik legbiztosabb tényezője az izlésváltásnak: az új irányú irodalomtörténeti és történeti érdeklődés. Olyan korszakok válnak izgalmasan problematikussá, amelyeknek arisztokratikus lelkiségével eddig idegenül és értetlenül állottunk szemben, például a spanyol virágkor, az Edad de Oro, a barokk, a restauráció Angolországa, a francia grand siècle. A főleg német szellemtörténeti kutatások különösen a barokk kultúra értékelésében értek el nagy hatást. Ezekben a vizsgálódásokban nem annyira az eddigi eredmények fontosak, hiszen gyakran csak áleredmények, hanem a problémafelvetés, az «Einstellung», esztétikai érzékünk szoktatása a maitól eltérő izlésformához. Megdolgozzák a módszerükkel vagy frazeologiájukkal egyet nem értő lelket is, fontossá, gondolkodásra érdemessé téve számára addig figyelembe nem vett dolgokat. A fogékonnyá tett lélekben azután újfajta szépségkívánságok, új meggyőződések és hangulatok hajtanak ki, nyugtalan vágyak új ideálok után.
Az izlésválság mindig a világnézetválság kisérője. Ma a romantikus csömör együttjár az arisztokratikus izlés újjáéledésével. Mert a korlátok vállalása, a formatisztelet, a játék, az érzelmi túláradástól, minden szentimentalizmustól irtózás, a mértéktartás, a szolgálat tudata, a tradiciókra ügyelés, az én háttérbeszorítása arisztokratikus vonások életformában és költészetben egyaránt. A kialakuló új líra nagyon valószinűen arisztokratikus lesz ebben a tárgyi értelemben és abban is, hogy egész kevesekhez fog szólni; kiválasztottak szellemi fényűzését szolgálja majd intellektuális szépségeivel. Bár alaptörekvéseiben hasonlítani fog klasszikus elődeihez, mégis megjósolhatatlanul újat és eredetit hoz. Lelki strukturák pontosan sohasem ismétlődnek, megnyilatkozási formák még kevésbbé. Talán raffinált egyszerűség, talán soha sem látott pompa fog kivirulni a versben, a romantikus hatások emléke is kiirthatatlanul vibrál majd benne. Rövid jegyzeteinkben nemezt az ismeretlen arcú új verset fürkésztük (költők dolga életbe hívni), hanem a logikailag megközelíthető régi izlésformát, amely ma friss erővel aktualizálódik és a mult analógiájára a romantikus énlíránál magasabbrendű, értékesebb költészetet igér.
Lábjegyzet[szerkesztés]
- ↑ Természetes, hogy mindezekben a megkülönböztetésekben típusok szembenállásáról van szó, amelyek történetileg nem mindig valósultak meg a legtisztábban. Választóvonalnak a polgári szellem végső diadalát vesszük a francia forradalomban, bár a tizenkilencedik századot megelőzően épen úgy találhatunk romantikus szubjektív hajlandóságú, mint a tizenkilencedik században klasszikus objektív típusú költőt. Az ő költészetük azonban az uralkodó arisztokratikus, illetőleg polgári izlésforma tagadásából született. Az ellenzékiség egy formája a hatás alatt állásnak. Hogy a szembehelyeződés milyen eredeti vonásokkal árnyalta költői természetüket, az külön, részletes analizist kívánna.