A láthatatlan légió/Tizenegyedik fejezet

← Tizedik fejezet

A láthatatlan légió
szerző: Rejtő Jenő

Tizenkettedik fejezet →

Tizenegyedik fejezet

1.

Reggel már a „tábori csendőrség” intézkedett az indulásnál. Így valahogy hamarabb és rendesebben készültek el. Sir Yolland megjelölte a térképen a megtett utat. A műút még továbbmegy a sivatagban, és a legközelebbi oázis előtt véget ér. De a térkép alapján az a megjegyzés áll, hogy az utat kétezer kilométeres vonalon kijelölték cölöpökkel, így tehát hosszú ideig elég, ha egyszerűen a cölöpök után haladnak.
Strudl úr befogta a lovát, és amikor a gróf kilépett a sátorból, már ott állt a negyvenfokos melegben, szürke cilinderében, amelyet nyomban megemelt:
- Elvihetem valahová a nagyságos urat?
Ezt mindig megkérdezte, és miután Sir Yolland bólintott, majd beült, lecsapta a zászlót. Az autós ember a vendéglő küszöbén ülve éppen reggelizett, és üdvözölte a hódítót.
A leány hol van?... Hm... Mit keresi? Bizonyára marad. Voltaképpen örülnie kellene, hogy megszabadult tőle.
- Az őnagysága nem jön? - fordult hátra a bakról Strudl úr.
- Nem - feleli a gróf. - Csak eddig jött.
- Wirklich kár - mondja leereszkedő nyájassággal, mert Sir Yollanddal szemben nem volt gőgös. - Kedves személyiség voltak... Hő! Hóóó... Dirndl! Du vertluchter Narr!...
Szeles, bolond teremtés, nekirohan a Szaharának... Az bizonyos, hogy sokat hazudik, és nem a legtisztább szándékkal tart vele. Azért mégiscsak szívvel-lélekkel itt volt a bajban. De valószínűleg az első alkalommal elemelte volna a vörös aktatáskát a kutatás eredményeivel, a térképpel és valószínűsítő adatokkal. Lehet, hogy ez a fehér fogú, egy méter nyolcvan magas autós, aki előszeretettel mondja magát szpáhi kapitánynak, ez is a vörös aktatáskára les. No mindegy. Ő majd vigyáz.
- Mehetünk, Mr. Strudl.
- Azt ne tessék mondani. Csak nevezzen engem a nagyságos úr Herr Josef Strudlnak. Vagy ahogy Hietzingben hívtak, mert vagyok odavalósi: „Der Strudl Pepi...” Így hívott a sok szép lán, amikor még észrevettek. Hő, du zau!... Bocsánat, ez a lónak mondtam. Géma! Dirndl!
Houben, a pisztonos rázendített az Aidára, és elindultak.
Mr. Wilkie külön nyolc arab suhancot is bérelt öszvérhajtónak, Goghur vezetésével. Goghur fegyverforgató férfi volt, és egy görbe kardot is viselt, amellyel valószínűleg az asszonyokat szokta időnként megverni.
A menetelés komoly szakasza csak most kezdődött. Már nem volt műút a lábuk alatt, és a forróság is egyre nőtt.
Ahogy az út egyre fárasztóbb lett, lassan felbomlott a rend. Végül a puskájukat többen a kocsira rakták, kabátjukat vállra vetették, és rendetlen csoportokra oszolva mentek.
A kijelölt útszakasz felét sem tették meg, amikor már pihenőt követelt a legénység. Hangosan zúgolódtak. Vitatkoztak a tisztekkel. Végül is a marsall táborozást vezényelt. A gróf szivarozott, és nem szólt semmit. Kissé hiányzott neki a leány. Nem volt senki, akivel beszéljen. Az a bolondos, tiszteletlen, gyanús teremtést valahogy megszokta. Eh!... Csak nem hiányzik?
Nem. Jobb így.
Napközben, ha táboroztak, a kocsiban maradt. Ennek kétféle előnye volt. Részint a felhajtott ernyő árnyékot adott, részint nem kellett a tisztjeivel érintkeznie. Kissé utálta hadait. Ingujjban, kiáltozva, rendetlen összevisszaságban ültek. Nem! Ezek nem katonák. Ez katonaruhába öltözött söpredék. Ez a sereg sohasem lett volna képes arra, hogy kiverje a portugálokat valahonnan. Hacsak nem a kocsmából.
A másik arisztokrata, Strudl úr, a kocsi hágcsóján ült és evett. Olykor a sárhányóra dőlve aludt, de sohasem érintkezett a katonákkal. Ebéd után Sir Yolland egy szivart nyújtott át, amire kocsis azt mondta, hogy „Tanksén.” Nagy élvezettel levágta a végét, rágyújtott, és behunyt szemmel eresztette ki az orrán a füstöt. Nem beszélgettek, de jól megértették egymást, egy elsőrangú úr és egy elsőrangú szolga.
Tülkölés hallatszott. A kis vörös kocsi vágott el mellettük, vigyázva, hogy ne ütközzön a cölöpökhöz. Rövidesen eltűnt a homokhullámok mögött a furcsa autó és Guliver úr, aki állítólag a közveszélyes Szokoloff banditával azonos.
- Mit szól ezekhez... a... katonákhoz... kedves Strudl - kérdezte a gróf a hágcsón ülő kocsist.
Egy kis dohánydarabkát köpött le az ajkáról, megtörölte a homlokát, és csak ezt mondta:
- Déz ganze Gsindl gehört nach Stanhof...
Steinhofban, Bécs környékén, az állami elmegyógyintézet volt.

2.

Másnap az elágazáshoz értek.
A cölöpök egymástól eltávolodva kétfelé váltak. Egy sor erre, egy sor arra. Az eltérés szöge azonban nem volt olyan éles, hogy eldönthették volna, melyik a délkeleti, mert az út hegyesszögben távolodott. A gróf sátrában a marsall, Durien százados, Renoir és Polchon főhadnagyok, valamint Wilkie úr ültek a térkép körül.
Sir Yolland hallgatta a tanácskozásukat, de nem szólt bele. Ült a tábori széken, és egy vékony pálcát rezegtetett csizmái között, a porba bámulva, közben néha szívott egyet a szivarján, megigazította a monokliját, és látszólag oda sem figyelt.
- Rajta, uraim! - mondta lelkesen Durien. - Határozzuk meg az útirányt.
- Csak tessék - bíztatta a marsall -, nem szeretném, ha úgy érezné, hogy a hatáskörébe avatkozom.
- Ó, kérem! - felelte udvariasan Durien. - A végső intézkedés joga az öné, akit mindannyian tisztelünk. Ön parancsol.
- Nagyon helyes - bólogatott a marsall, és katonásan odaszólt Renoirnak -, főhadnagy úr! Határozza meg az útirányt.
- Hát, kérem. - mondta Renoir, és megnyalta ajkait. - Szerintem Szudán felé az utunk kifejezetten délkeleti... Nem gondolja? - fordult Polchonhoz.
- Én mindenben alávetem magam feletteseim parancsának - felelte tőle szokatlanul alázatosan a vörös körszakállas hadnagy, aki gondoskodott, hogy a sátorban a bagó, a pálinka és a vöröshagyma szaga egy pillanatra se legyen elviselhetőbb.
- Ugyan, mire való ez az udvariaskodás?! - mondta most kordiálisan a marsall. - Tisztek vagyunk, akiknél a rangkülönbség szolgálaton kívül alig fontos. Csak rajta, gyerekek, csak fesztelenül, csak határozzátok meg, kérlek alássan, az útirányt, mintha itt sem lennék.
- Hát, kérem... - szólt Durien nagy lélegzettel. - Most körülbelül itt vagyunk - és odabökött a térkép egy pontjára. - Nem?
- Dehogynem - nyugtatta meg Renoir -, ha ön mondja, akkor úgy is van.
- Ön szerint tehát - fordult Renoirhoz - erre kell menni, vagy erre?
- Kérem, én nem mondtam semmit! - tiltakozott a hadnagy. - Én még csak figyelek, én várom a parancsot, én nem vagyok olyan nyegle, hogy itt útirányt szabjak.
Úgy nézték néhány másodpercig a térképet, mint tanácstalan orvostudósok egy különlegesen nagybeteget.
- Szerintem - vélte Polchon - leghelyesebb, ha továbbra is a marsall bölcs utasításaira bízzuk magunkat.
- Nevetséges - jelentette ki Podvinecz marsall -, hogy minden csekélységgel a legfőbb parancsnok foglalkozzék. Talán csak meghatároznak nélkülem egy útirányt?!
- Szerintem... Szóval... azt hiszem, dobjunk fel egy pénzdarabot - vélte Polchon -, és ha fej, akkor erre megyünk, ha írás, erre.
- Ez sem rossz - jegyezte meg bátortalanul Renoir, és Durienre nézett.
- Nem akarom a haditanácsot zavarni - szólt közbe most Sir Yolland -, de esetleg könnyebb lenne a délkeleti irányt egy erre a célra szolgáló iránytűvel meghatározni. Nem?
- Úgy van - bólintott mosolyogva a marsall, mint aki idáig hiába várta ezt a helyes választ, amit ő régen tudott, csak kíváncsi volt, hogy más is rájön-e. - Látják kérem, csak gondolkozni kell, ahogy Sir Yolland tette. Vegye elő, százados úr, az iránytűjét, és állapítsák meg a helyes utat.
A százados arany vállrózsával ellátott, gyönyörű vörös zubbonyához nyúlt, és tétován, lassan előhúzott a zsebéből egy piskótatekercset. Szigorúan, kissé ijedten nézte, majd ismét visszahelyezte a tésztát zubbonyába.
- Iránytű? - mondta azután. - Úgy hiszem, letettem valahol. A főhadnagy úr lesz szíves Addig kölcsönadni a magáét...
- Kérem, nekem nincs iránytűm - mondta Renoir gyorsan - Az én felszerelési tárgyaim között nem volt.
- Na, ez szép! - mondta megbotránkozva a marsall. - Katonatisztek iránytű nélkül. Ilyen csodát is megél az ember.
A gróf Wilkie-re nézett de az lesütötte a szemét, és az ajkát rágta.
- Látom már - mondta Durien és Renoir felé megvetően Polchon -, hogy egyetlenegy rendes ember van közöttünk, a sereg lelke: a marsall úr. Kénytelenek leszünk szégyenszemre kölcsönkérni az iránytűjét.
Kínos szünet következett.
A marsall felfújta magát, és rendjeleit tapogatta. Végül röviden így szólt:
- Egy marsall nem arra való, hogy az iránytűt őrizze! Mindenre nem gondolhatok.
- Pedig - tűnődött félhangosan a, gróf - a patent nyakkendőrögzítőt hiába helyezzük a térképre... Nem alkalmas irány jelzésére...
Miután igen nagy csend következett, felállt, szemébe nyomta a monokliját, és lassan szivarozva otthagyta vezérkarát a sátorban. Csendes éjszaka volt. A katonák nagy része aludt, itt-ott hangzott beszélgetés, és a kocsilámpa fénye mellett a hágcsón ülve, Strudl úr olvasott valamit. Távolabb egy burnuszos, tevés alak közeledett. Lehajtott fejjel, a bennszülöttek titokzatos, fehér leplébe burkolózva ült a tevéjén. Éppen a kocsi mellett ügetett, amikor a gróf odaért.
- Látja - mondta a gróf a kocsisnak -, ezeket csodálom. Nincs szükségük iránytűre és térképre. Úgy közlekednek a sivatagban, mint mi a nagyvárosok utcáin.
- És nem is fizet büntetést, ha szabálytalanul előz - felelte Strudl úr...
- Vajon mit forgathat a fejében, amikor így üget, egyedül a sivatagban - tűnődött a gróf. A beduin hátrafordult a tevén és így felelt:
- Azt hogy vannak kiállhatatlan útitársak is.
Strudl úr felállt, és meglepetésében az ostort egyre a bőrtok mellé tűzögette. A gróf is meghökkent.
A tevés beduin Miss Morgenstern, Elsworth, Lorion Anna, Anette volt...

3.

Az autós férfi és a soknevű nő, mindég ez a kettő! Nyilvánvaló, hogy a csapatot kerülgetik. Látszólag egyik sem akar vele tartani, és ezért időnként mindenféle ürüggyel feltűnnek. A nő valamit kiáltott, a teve letérdelt, és ő kiszállt a nyeregből.
- Nem akartam itt táborozni, hogy elkerüljem a közelségét, de ha már megszólított, itt is pihenhetek.
- Ha parancsol egy csésze teát... - ajánlotta a gróf.
- Köszönöm. Öntől semmit, Sir. Eléggé kimutatta, hogy mennyire terhére vagyok.
- Igazán téved. Csak szerettem volna tisztázni néhány homályos körülményt.
- Tudom hogy most megint azzal vádol majd, hogy nem mondok igazat. Ez a rögeszméje, Sir, ha nem haragszik. Olyan nyílt és egyenes vagyok, hogy megfelelő hasonlat nem is jut az eszembe. Nem tudok hazudni, higgye el.
- Ez bizony - hagyta helyben a gróf -, épp ezért nem helyes, hogy mégis lépten-nyomon megteszi. Igazán sajnálnám, ha rossz néven venné...
- Kérem... kérem... nem fontos, hogy mentegetőzzék - legyintett Anna.
A gróf biztosítani akarta, hogy ilyesmi esze ágában sincs, de a leány máris elkezdett fütyörészni.
Neveletlen!
- Hogy halad az útja? - kérdezte azután könnyedén.
- Köszönöm. Lassan, de biztosan.
- Biztos, hogy lassan - javította ki a lány.
- A katonaság sohasem rohan. A fő, hogy egyenletesen, folytonosan haladjon.
- Úgy. Tisztában van azzal, hogy helyzete vigasztalan, kilátástalan, életveszélyes, nevetséges és céltalan?
Sir Yolland néhány másodpercig szomorúan tisztogatta a monokliját.
- De egyebekben kielégítő? - kérdezte végül.
- Ne tréfáljon, Sir. Azért jöttem ön után, mert veszélyben van.
- Hm... És mennyiben fenyeget veszély?
- Ön e pillanatban a világ legszörnyűbb sivatagának kis híján a közepén áll, egy csomó gyanús alakkal. És egy nincs az emberei között, akinek sejtelme lenne arról, hogy mi az a sivatag, menetelés, merre kell menni.
- De kérem... csupa gyarmati tiszt.
- De Sir! - kiáltott a nő, és összecsapta a kezét. - Még mindig nem látja, hogy az egyetlen ember ebben a társaságban, aki valamennyire katonának számít, az maga?!
- No de a marsall, a százados...
- Hát nem gondolt még arra, hogy esetleg szélhámosok furakodhatnak a közelébe?
A gróf zavartan pislogott.
- Ilyesmi néhányszor eszembe jutott - mondta azután és észre sem vette, hogy a nő által betöltött teát hörpinti önkéntelenül. - Miért nem szólt idejében? Mikor még egyszerűbb lett volna visszafordulni.
- Mi? - kérdezte gyorsan, a hazudni készülők hangján, amikor nem is a kérdést akarják ismét hallani, csak időnyerés céljából vetnek közbe egy szót, hogy kitalálhassanak hirtelen valami valótlanságot.
- Miért nem szólt előbb?
- Hogyhogy előbb?... Ja?!... Hát miért szóltam volna? Ön érthetetlen módon úgy viselkedett, mint aki nem hiszi vakon minden szavamat. De most figyelmeztetem: menjen vissza Ain-Sefrába, és béreljen vezetőt, mert...
- Köszönöm, Miss Elsworth, Lorion. Lehet hogy igaza van és elpusztulunk. De egy Oliver Yolland gróf nem hátrál meg csapatával még akkor sem, ha ezek szélhámosokból rekrutálódtak.
- És nem finnyás arra, hogy a környezetében ne legyen szélhámos?
- Újabban kezdem hinni, hogy olykor egy szélhámos társaságát nehezen nélkülözi az ember.
Mr. Wilkie ért oda.
- Sir, a tisztjei nem tudták eldönteni, hogy merre menjenek.
- Teljesen mindegy, kedves Wilkie, csak egy a fontos: előre menjenek!
Anna Anette különös meglepetéssel nézett a grófra, hosszan, kutatóan, mint aki nem ezt várta, mintha más fajtájú embernek képzelte volna eddig...
Amikor a csapat továbbmenetelt a katonák csodálkozva látták, hogy a gróf mellett egy beduin ül a kocsiban, és az ajkát festi.

4.

Miután hajnalra sem érték el az oázist, nyilvánvaló lett, hogy másfelé kellett volna menniük. De itt is sok-sok karó van leszúrva sorban, tehát jelzik az irányt valamerre. Ha messzebb is, de oázisnak kell következnie.
De nem következett semmi.
És dél volt. A Szaharában, ahol a meleget nem úgy jelzik, hogy „árnyékban”, miután ilyesmi ott nincs.
- Ide hallgasson - mondta Izabella őrvezető a szemüveges Kratochvill kárpitosnak (aki regényt ír). - Nekem ez az egész ügy nem tetszik.
- A vezetők valamit titkolnak.
- Nem értenek a vezetéshez.
- Ezt hiába titkolják, mindenki tudja. A regényemben előfordul egy ember, aki sofőr létére jelentkezik pilótának, és csak madártávlatból konstatálja, hogy milyen nagy különbség van egy első vonalbeli vadászgép és egy kistaxi között.
Izabella egy rándítással feljebb csúsztatta vállán a puskaszíjat, és markáns, komoly arccal, gondterhelten nézte menetelő fiát.
- Azt mondom magának, Kratochvill, ez sivatag, és nem lehet viccelni velem ilyen forróságban. Tudni kell, hová megyünk!
- Attól még nem lesz hűvösebb.
- Az bizonyos - vélte Toutain, - hogy az egész ügy gyanús, homályos, és van valami benne, ami tisztességtelen. Elhihetitek! Ha valaki tudja, hogy mi a tisztességtelen, akkor az én vagyok.
- Mondhatnak, amit akarnak! - kiáltotta Izabella. - Valamennyien hülyék vagyunk, ha hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek a Szaharában! Én tudni akarom, hogy hová megyünk! Végre is én egy anya... - Meghökkent, de azután gyorsan folytatta: - én egy anyagias természetű vagyok, aki nem lelkesedésből megyek itt, hanem pénzért. Jogom van tudni, hogy hová visznek!
- Ugyan, gyerekek - mondta Jordan, aki nagybőgős volt, de a tangóharmonikán is jól játszott. - Hiszen cölöpök mellett megyünk, az azt jelenti, hogy erre út van, tehát valahová csak eljutunk.
- De mikor! - kiáltotta az őrvezető. - Mert inni is kell ebben az átkozott hőségben, és cölöpből nem lehet vizet fakasztani.
A rend teljesen felbomlott. Mr. Wilkie aléltan fekszik a vöröskeresztes kocsiban, egy emberhekatomba tetején. Oblath törzsorvos vizes kendőt rak a szívére, szeretné még hígított szalmiákkal is bedörzsölni a halántékát, de a gyógyszeres szekrényhez képtelen volt hozzáférni, mert hátizsákok és fegyverek torlasza zárja el. Köpenyét, zubbonyát mindenki szanaszét dobálja, és folyton vizet isznak.
A marsall kimerülten száll le a lováról. Renoir és Durien tanácstalanul állnak mellette. Polchon, mint valami vörös szakállas buldog, komoran rágja a pipáját, ritkás, barna fogai között. Goghur, a bennszülött vezető odamegy a grófhoz, aki éppen kifizeti a konflist, és lesegíti Miss Annát.
- Uram - mondja -, beszélnem kell veled.
- Beszéljen, kedves bennszülött - feleli a gróf, aki modorát és stílusát sohasem változtatta meg, akár a tőzsde titkárával, akár egy arab bennszülöttel állt szemben.
- Uram. A halál árnyékában vagyunk. Bilmóból bármelyik karavánúton elindulva, huszonnégy órán belül oázist kellett volna találni.
- De hát hová vezetnek ezek a cölöpök? - kérdezi a gróf.
- A cölöpök, uram - felelte az arab -, igen sokszor jelezték már a halálba vezető utat. Vannak, uram, gonosz emberek, akik kihúzzák a cölöpöket a helyes irányból, és újra leverik őket hamis irányba. Napokig haladnak így egy karaván előtt néhány mérföldnyi távolságra, amíg ezeknek kifogy a vizük, az erejük, és végül kifosztják az áldozatokat.
Nagyon valószínűen hangzott mindez. A gróf egy szivart válogatott csendben a tárcájából. - Küldje ide azt a csontos, magas, barna arcú altisztet - mondta Goghurnak. Azután a leányhoz fordult. - Nem inna egy csésze teát?
Anna Anette megint úgy nézett rá, mintha nem ilyennek képzelte volna a grófot.
- Most a teán jár az esze?! Hiszen... hallhatta, hogy halálos veszélyben vagyunk! Mit akar tenni?
- Majd izé... hát majd kitalálunk valamit.
Távol a sötétben furcsa fényszóróvillanás hasított bele az éjszakába, és ismét kihunyt valamelyik domb mellett a kanyarodóban. Egy autó jár ott előttük...
Megjött a csontos, barna arcú altiszt: Izabella őrvezető.
- Izé... kérem. Én többször megfigyeltem magát. Okos, erélyes ember. Hogy hívják?
- Cavelotti - mondta a hamis nevét Mrs. Roswang, a Levegő Ördögének anyja.
- Igen? Szóval olasz? Hát kérem, őrvezető, azt hiszem eltévedtünk kissé.
- Tudtam!
- Igen? Leleményes. Szóval hát tévedni emberi dolog. De mégis jó lenne, ha a vízzel takarékoskodnának. Itt számítok a maga megértésére.
- Nem én pocsékolom a vizet, kérem - felelte dacosan.
- Tudom. Azért kérettem, mert én itt... hát... megfigyelem az embereket. Maga... Mr. szakaszvezető, erélyes, okos és hűséges katonának látszik. Megért engem? Eddig nem volt fontos a rend, de most vigyázni kell. Bajban vagyunk. Bízom magában. Elmehet.
Sir Yolland nem tudta, hogy asszonnyal beszél. De nem járhatott volna el ravaszabbul akkor sem, ha tudja Mrs. Roswang titkát, és azt akarja, hogy Izabella őrvezető ezentúl tűzbe menjen érte. Egy csoport katona éppen vitatkozott. Haragosan szidták a vezetőket, és a kétségbeesett Bayonne őrmestert rángatták.
- Beszéljen értelmesen - kiáltotta Toutain -, mondja meg a vezetőknek, hogy tiszta vizet akarunk a pohárba!
- Nem lehet embereket csak úgy a Szaharába hurcolni! - hadonászott az öklével Wolfram, a mozdonyvezető, és a többi fenyegető helyesléssel morajlott. - Csalók a vezetők.
- Aki tisztnek mondja magát, az konyítson a sivataghoz - dörögte a különben csöndes King Roswang.
- Csak te hallgass! - szólalt meg egy határozott hang, és King Roswang nyomban elnémult. Izabella őrvezető volt a közbeszóló, amint éppen odaért.
- Azt mondtam, elég legyen! - kiáltotta erélyesen, és szokása szerint nagyot csapott a mellkasára. - Ha valami baj van, az inkább a legénység hibája. Olyanok vagytok, mint a csürhe. Visszaéltek a gróf úr jóságával.
Elnémultak a hirtelen változáson.
- Tudni akarjuk, hová vezetnek! - szólt közbe Fleur de Bac. Vesztére!
- Tudni akarja? - sipította az őrvezető. - Hát állapítsa meg a csillagok járásából, hiszen maga légiós. Meg az a mákvirág barátja is, akinek, sajnos, csak a fél pofáját verték le. Hát ha maguk légiósok, akkor mondják meg, hol vagyunk! Rajta! Na tessék! Légiósok! Ki áll a csapat élére?
Kissé elhallgattak. Duke of Roswang, a Levegő Ördöge megjegyezte:
- Azért disznóság...
- Hallgass, te taknyos, mert kapsz egy pofont - felelte egy meglepő szónoki fordulattal az őrvezető, azután harciasan körülnézett. - Én nem védem az állítólagos tiszteket - folytatta az őrvezető -, csak aszondom: a zsák megtalálja a foltját. Kvittek vagyunk. Akinek nem tetszik, az mutassa meg, hogy légiós volt. A Bilottey káplár, ha nem gazember, vezessen bennünket, vagy tessék, nézzen fel az égre Kratochvill, és jelölje meg az utat, mint jó sivatagi obsitos. Hiszen az irány a csillagokra van írva.
- Kérem, azt nem én írtam - mentegetőzött a kárpitos.
- Hát... mégis... - dünnyögte King Roswang - tenni kell valamit...
- Majd pont rád várnak ott ahol mást kell tenni, mint aludni, vagy a hasat megtömni - mondta az őrvezető, azon a mélységesen megvető, burkolt szemrehányásokkal terhes hangján amivel hitvesét szokta porig alázni. - Ide hallgassatok! Azt mondom, hogy a gróf úr jó ember, és jót akar velünk. A vizet osszuk be, igyekezzünk gyorsan és rendesen menetelni. Aki pedig azt hiszi, hogy szájalni és verekedni kell, annak itt vagyok én, jelentkezzen!
Befejezte, nagyot csapott a mellkasára, és várakozóan körülnézett.
De senki sem lépett elő.