A láncvirág
szerző: Gárdonyi Géza
A kapubálvány tetején megjelenik tavasszal egy kövér, sárga virág, aminőből a gyerekek láncot szoktak fűzni. Hogy került az oda? A manó tudja. A szél vitte oda még az ősszel.
Ennek a virágnak voltaképpen semmi dolga nincsen az itt vázolt rajzban, csak éppen eszembe jutott, mint ahogy mindenféle eszébe ötlik az embernek annélkül, hogy tudná hogyan. Meglehet, hogy a Korláth grófok cimere juttatta az eszembe, mert ennek az alapszíne ilyen sárga; akárhányszor láttam a templomban, meg a hintójukon. Ezek a grófok is így forognak a világban. Valami szél fújja őket széjjel. Idehaza a kastély mindig üres, csak akkor járnak benne, mikor házasodnak, meg mikor temetkeznek.
Az öreg grófasszonyhoz egy májusi napon levél ment Pórisba, hogy a fia, az István gróf olyan, mint az árnyék. Nem kell megijedni:
nem beteg, csak éppen erőtlen. Ha valaki el tudná mozdítani Budapestről, meg lehetne menteni.Igy egy-két év alatt elpusztul.
A levelet a család orvosa írta, s az öreg grófasszony még aznap elhagyta a leányát, meg az unokáit.
István grófot a kártyaasztal mellett találta a telegram. Ott találta volna minden időben. Az anyja arra kéri, hogy várja őt reggel az állomáson és kisérje el a kéthalmi kastélyba.
- Mi jutott eszébe a mamának? - kérdezte a gróf a kártyáit letéve. Fölkelt és nyugtalanul ment végig a szőnyegen. Különben is veszteséggel játszott s egy hosszu virrasztás unalma halványlott az orcáin.
Hazament aludni.
Másnap reggel ott sétált szürke cilinderben és gyékényszinü uti köpönyegben az állomás tornácán; mert séta az is, ha az ember kaucsukvéges botra támaszkodva botorkál föl és alá. Hátulról agg ember, elölről huszonnyolc éves; csak éppen azt gondoljuk hozzá, hogy ez a fekete szétkefélt bajszu úr volt az, akiről gyerekkorunkban azt olvastuk, hogy egyszer benfelejtődött valami kriptában és megette a viaszgyertyát.
A mama ahogy megérkezett, aggódón nézett rajta végig, és az volt hozzá az első kérdése, hogy nem szokott-e köhögni?
- Hova gondol, mama? - felelte István gróf nevetve, - egészséges vagyok én, mint a makk.
A makk persze a nemzeti kaszinó kiejtésével inkább máknak hangzott, de az mindegy, mák is van egészséges elég. A grófasszony arca földerült. Karját a fia karjába öltve vidáman bicegett be az ebédlőbe.
A vonat félóra mulva már az ősi birtok felé robogott velök. István gróf elmélázva nézett ki az ablakon... Gyerekkora óta nem látta ezt az utat, s most, hogy im hazafelé tartott, olyanforma meleg érzés buzgott föl a szívében, mint mikor a nevelőintézetből utazott haza. Ugyan megvan-e még a makroncás kékpej, amely őt annyiszor ragadta szélvészként tüskön-bokron át. Ott van-e még az öreg juhász, aki egyszer, még egész kicsikorán pacsirtafészket mutatott neki a vadbodzák között? Áll-e még a terebélyes fűzfa a tóparton, ahol a csónakban üldögélve horgászott, míg a kertészbojtár gilisztákat szedett a kövek alatt. Ilyen apróságokra gondolt, amik mást nem is érdekelnek, csak akinek képtár gyanánt hevernek az emlékezetében mindenféle megfakult, elszakadozott töredék-képek. Egy leány is eszébe jutott. Az ugyan Budapesten volt náluk és csak egy hétig, abban az időben, mikor ő önkéntes volt, de ennek az arcára legjobban emlékezik. Igen, kerekképű, piros leány volt. Olyan piros, mintha örökké szégyelne valamit. Keze, lába, mindene gömbölyü. A szoknyája körülhullámozta minden lépését. Ezt a leányt a szakácsné hozatta föl a faluból, hogy legyen kivel beszélgetnie az otthonvalók dolgairól - és Dózsa Juditnak hívták. Milyen különös, hogy ezt a nevet nem felejtette el, holott annyi híres énekesnőnek a neve kitörlődött az emlékezetéből. Persze, a Dózsa nevet könnyű megjegyezni, s a Judit név meg csak azért maradt meg a fejében, mert az ügyetlen leány egy gipsz Bakhust az előcsarnokban lenyakazott a söprűvel.
A grófasszony a kis bársonyülőkében hátrasüppedve, szeretettel nézett a mélázó fiura. Igaz, hogy szintelen és megfogyott, gondolta, de az arc így is a nemes, hollóarc: minden Korláthnak ilyen apró fekete szeme, ilyen erősvonásu orra van. Mennyire kiválnak a Korláthok a közönseges fajtaból! A parasztok között otthon látszott meg ez különösen: minden parasztnak kék a szeme, kenderszínű a bajusza és gesztenyeszínű a haja. A grófasszony különben maga is barna volt, csakhogy az ő szeme nagy, s az arca nem hollószerü, csak afféle jóságos öregasszonyarc, aminőt gyakran lát az ember mindenfelé.
Hogy a gróf mosolygott, ő is mosolygott, és csak néhány perc mulva kérdezte meg, mi jutott az eszébe?
- Minden, - felelte a gróf, - ami kedves volt nekem gyerekkoromban.
- Megtelegrafáltattam a tiszttartónak, hogy ön a régi szobáiba fog szállani.
- Köszönöm, anyám. Estére Cornelius Nepost teszem a fejem alá és aggódni fogok, hogy reggel nem tudom elmondani hiba nélkül a jeles Epaminondast.
A gróf ezzel elhallgatott. Hirtelen arra gondolt, hogy ünnepibe öltözött parasztok fogadjak őket, és hogy a kastély udvarán a pap majd üdvözlő beszédet szónokol, amire neki kell felelnie. Föltette a monokliját, és kedvetlenül nézett ki az ablakon.
Az állomáson csakugyan várta őket a tiszttartó. A hintó előtt négy büszkén toporzékoló pej. A tiszttartó kezében a májusi rózsatermésből bokréta.
Az ég tiszta volt. A széles hársfasor a tavaszi gyönge-zöld lomboktól pompázó. Az út mellett mindenfelől gazdag sötétzöld vetés. Aztán egy keresztben elvonuló fehér akácfasor, amelynek illata az egész környéket elárasztja. Megint tovább nyirfaliget, amelynek fái mintha penészfoltos ezüstből volnának.
- Milyen szép itthoni!- szólt a gróf a karjait keresztbe fonva, - és milyen bolond vagyok én, hogy mindig ott lakom Budapesten!
Az arcán gyönge pirosság terjengett. A szeme megélénkült. Kedvét találta egy szarkában, amely csörögve, billegve röpködött előttük. Egyszer az arcához emelte a botját, mintha meg akarná lőni, amin szarka annyira elcsodálkozott, hogy hátramaradt.
Mikor a dombra értek, amelyről már meg lehetett látni a négytornyu vén kastélyt, a gróf fölszólta kocsisnak, hogy álljon meg.
- Innen már gyalog megyek, - mondotta - átvágok a legelőn, megnézem, van-e pacsirta-fészek?
- Vigyázzon, - felelte mosolyogva s a mutatóujjával fenyegetőzve a mama, ha a bokrokban elszakgatja a ruháját, térdepelni fog!
És a nyeles szemüveget a szeméhez tartva, mosolyogva nézte, hogyan ballagdál István gróf a fehér kamáslis lakcipőben a legelőn.
A gróf úgy érezte, mintha erőt lehelne be az üde levegőből. A botját a hátán a karjai közé illesztve ment a föld puha szőnyegén. A legelő épp olyan bodzás, gilicés némelyik helyen, mint az ő gyerekkorában volt. Itt-ott egy kerek sötét zöld folt, ahol a fű finom és tömött; - egy-egy golyógomba, ami elpöffen, mikor rálépnek. Mindez mulatság olyan embernek, aki tiz évet töltött az emeletes házak világában.
Egy helyen barna juhnyáj: sok apró fehér bárány közte, meg egy vén kövér kolompos. A halmon még jó távol a nyájtól egy gyerek áll sarkig érő virágos szűrben, hosszu pásztorbotra támaszkodva.
Milyen jó figura volna ez kicsiben íróasztalra, - gondolja a gróf és várja, hogy a gyerek leemeli a fejéről a kis pörgekalapot és odaszalad kezet csókolni. Bizony nem szalad az, még csak nem is köszön, hanem egyszercsak nagyhetykén rákezdi:
- Zsidó-bidó vakaró, van-e buzád eladó!
A gróf fölteszi a monokliját és körülnéz, hogy miféle zsidót csúfol a gyerek? Hát őt csúfolja!
- No megállj, - mondja nevetve, - majd adok én neked búzát.
Azzal feléje megy.
A gyerek elhallgat. Néz. Egyszercsak futásnak ered.
A gróf utána.
A szűrben meg a nagy csizmákban nehéz a futás. A szűrt ledobja a gyerek, és a szíjnál fogva a kezén vonszolja. Jaj, de a gilicetüskékben megakadt a szűr, és a gyereket ott nyomja a gróf.
- Jaj-jaj-jaj! - kiáltja a kis bojtár, - ne bántson, bácsi!
És az arcát eltakarva, behuzza a fejét a vállai közé.
- Jó, jó, hát ne félj. Ki vagyok én? Mi?
A gyerek fölnéz. Piros, egészséges, gömbölyü képü kis kölyök. Nem lehet több nyolc évesnél. A szeme pilláján harmat gyanánt csillog a könnycsepp. De micsoda különös barna arc ez, micsoda erős orr és apró fekete hollószem!
- Hogy hínak, fiam?
- Pistának hínak, - feleli a gyerek, a nyájas hangra fölbátorodva.
- Micsoda Pistának?
Vállat vont.
- Nem tudom.
- Hát az apádat hogy hívják?
- Azt? Azt Imrének hívják.
- Micsoda Imrének?
- Nem tudom.
- Hol van az apád?
A gyerek a kastély felé intett:
- Elment lűni. - És magyarázó hangon tette hozzá: - Ott lűnek ma mozsárral.
- Hát az anyád kicsoda?
- Az én anyám? - kérdezte szórakozottan, a grófnak gyöngyházgombos kamásliját nézegetve.
- Az.
- Az öreg Dózsának a leánya.
- Dózsa Judit?
A gyerek igent intett a fejével.
A gróf nem kérdezett többet. A csöndben kettőjük között elszállott egy katikabogár. A gróf a kezét a gyerek fejére téve,
gondolkozva nézett rá. Azutan a zsebébe nyult.
- Nesze, kedves, - mondotta, - ihol egy ezüst tallér.
Hátat fordított és kivörösödött arccal sebesen ment tovább a legelőn. Mikor már valami száz lépésnyire haladt, hallotta, hogy
a mozsarak puffognak. Megállt. Vállat vont, a tenyerét is meglebbentve mosolygott és a monoklit föltéve, visszanézett.
A gyerek a szűrön ült. A kalapja meg a botja mellette. Az ezüst tallért nézte a tenyerében.