A kutya megy a maga útján
szerző: Karinthy Frigyes
Őnagyságát megpillantottam a Rákóczi út elején. Különös, téveteg és zavart mosoly futkároz az arcán; kalapja kissé ziláltan tűzött, egész megjelenésében megvan ez a leplezett ziláltság, ijedtség, mint aki valamit elfelejtett, vagy valamit szeretne kérdezni, de meggondolta magát, és mégse kérdezi.
Egyik kezére vékony zsinórszíj csavarva, a szíjhoz fekete kiskutya tartozik. A szíj most megfeszült, és kihúzta őnagysága kezét: a kutya szaglászva előrefutott. Őnagysága zavartan mosolyog, hanyag szórakozottsággal a szomszéd ház felső ablakait kémleli. A kutya hirtelen meggondolja magát, és befordul a Miksa utcába. Mind a ketten eltűnnek.
Egy negyedóra múlva a Teréz körúton egyszerre megpillantom mind a kettőt. Egy kapuból először a kutyát látom kifutni, utána jön az asszony. Most figyelni kezdem őket. A kutya gondolkodik, aztán, mint aki elhatározta magát, nekivág a kocsiútnak. Átmegy a másik oldalra. Ott mást gondol, beszagol egy kapuba, aztán nyílegyenesen a Király utca felé tart. Úgy látszik, valami ismerőse jutott eszébe, akit meg kell látogatni. Az asszony zavart mosollyal utána. Egy fordulónál összetalálkozunk, amint összenézünk, sértődött és elkapott tekintete ezt látszik mondani:
- Nahát, mit néz? Nekem erre van dolgom. A Király utcában van dolgom; nem lehet nekem a Király utcában dolgom? Előbb csak úgy átmentem a másik oldalra, néha szeretek átmenni a másik oldalra.
Nem folytathatja, a kutya hirtelen megfordult. Felszalad egy villamos lépcsőjére. Keresztülmegy a peronon, és a másik oldalon leszáll. Hirtelen egy macska után veti magát. Szaladni kezdenek. Őnagysága kicsit liheg, de a tekintete így szól: "Én most szaladni akarok, mit néztek? Szaladok, az egészséges."
A macska egy fára mászik azonban. A kutya fél óráig ugat a fára. Mérgesen szaladgálnak a fa körül. Morognak és ugatnak. Nem bírom tovább: otthagyom őket.
Két óra múlva a Józsefvárosban találkozom velük utoljára. Egy pinceablakból mérges ugatás hallatszik. A pinceablak előtt térdel őnagysága, és éppen azon van, hogy fejjel előre bebújjon, de kalapja miatt nem lehet. Karját már benyújtotta, a szíj megfeszült rajta. Bentről mérgesen ugat a kutya, ezt ugatja: Na, mi lesz? Mi lesz már? Jössz utánam? Puc, puc.
Puc, puc, ezt ugatja.
Odamegyek, és megragadom őnagysága karját.
- Asszonyom - szólok, és könny szökik szemembe -, ezt a rabszolgaságot nem viselheti el tovább. Neki ehhez nincs joga, így ráncigálni magát. Hiszen nem is tett számot magára. És miért nincs szájkosár magán, asszonyom?
Könnyekbe tör ki. Aztán fuldokolva hebegi:
- Mit tegyek? A nővérem rám bízta, és elfelejtettem, hogy hívják.