A kupéban
| A kupéban szerző: Gárdonyi Géza |
A vonat mormolva fut az éjszakában.
Zuzmarás az ablak és havas a határ.
A meleg kupénak puha bársonyában
csupán ketten ülünk: két bús vándormadár.
- Unatkozik nagysád?
- Bizony.
- Hát szólhatok?
Sorsunk egy uton visz egydarab időre:
Nem kérdezem, ki ön? kegyed se ki vagyok?
Ne is nézzünk multra, se pedig jövőre:
A jelent tekintsük, mint egy bájos álmot,
amelyen a szívünk holnap is kacagjon.
Mondok én például egy jó mulatságot:
Mintha volnánk ketten: vőlegény, meny- asszony.
Én mindig ily vidám s képzelődő vagyok!
De lássa, szép arcát minél tovább nézem,
szemeiből a fény ismerősen ragyog,
és én megújulni gyermekkorom érzem.
Egy bájos szőke lány, a tiszttartó lánya
volt az én tavaszom legszebbik virága.
Juliska vagy Vilma... bizony elfeledtem,
ő volt az én első s egyetlen szerelmem.
Egy pici lencse volt nyaka gödröcskéjén,
s édes angyalarca, mintha nagysád volna.
Sok emlék felrajzik most a szívem mélyén,
mint a zengő méhkas. Nem tehetek róla.
Azóta nem láttam én a mennyországot,
pedig lány és lencse van télen, tavaszon.
Mondanék nagysádnak egy jó mulatságot:
Mintha volnánk ketten: vőlegény, meny- asszony
Hátha már is álom ringat össze minket.
Volt már ideálja? Higgye, hogy én vagyok.
S lelkünk a multaknak rózsákkal behintett
tavaszi ösvényén édesen andalog.
A vonat mormolva fut a sötét éjben.
A nő elpirultan lesüti szemét,
de a gondolata hozzám lángol, érzem,
s ajkamon elapad a bolondos beszéd.
S hallgatunk egy percig.
Aztán mosolyogva
kendőjét a nyakán kissé félrevonja...
Hát uram Teremtőm, kire találék én:
ott van a kis lencse nyaka gödröcskéjén.