A korinthusi ara
| A korinthusi ara szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Útra kelt egy ifjú Athenébűl
Korinthusba, hol nem ismerek,
Ott egy polgár várta őt vendégül,
Kihez apját fűzte kötelék.
Lányát és fiát
A két jó barát
Eljegyezte a bölcsőbe' még.
De örűlnek-e a jövevénynek
S nem kivannak drága árt talán?
Mert azok már régen keresztények
S ő családostul ma is pogány.
Hol uj hit tény ész,
Vonzalom kivesz
S fordul gyakor szív a hit után.
Csöndes a ház. Lányostúl a gazda
Már aludt, csak anyjuk nem pihen.
A vendéget jó szívvel fogadja,
Mulatja legékesb termiben.
Kinál vacsorát,
Szép piros borát,
S így ellátva őt, búcsút veszen.
De nem vonzza étel, ital kedve,
A terített asztalhoz nem ül.
Teste fáradt s vacsorát feledve
Vetkezetlenűl az ágyra dűl.
Elszunyadna ép,
Mikor csodakép
Vendég jön a tárt ajtó felül.
Égő méccsel, pallóig hullámzó
Fátyolt hordva a fehér ruhán,
Tisztes, halk lépéssel jön egy lányzó,
Arany s bársony párta homlokán.
Hogy őt ott leli,
Karját emeli,
Az is, mint az arca, halovány.
S szól: Tehát itt oly idegen lettem,
Hogy a vendég hírét sem vevém?
Olyan szoros lett a zár felettem,
Hogy szégyenben lát a jövevény?
Maradj fekve csak!
Ne zavarjalak.
Csöndesen, mint jöttem, megyek én.
Oh ne hagyj el, éjfél szép leánya!
Szól az ifjú és felé' halad.
Itt van Ceres s Bacchus adománya,
Ámoré is int pillád alatt.
Oh jer, halovány
Szépséges leány,
S vigadjunk, mint az Olymp vigad.
Állj meg, ifjú! Maradj távol tőlem,
Mert az öröm tőlem idegen.
Szent kötés rendelkezik felőlem,
Igy fogadta anyám — betegen.
S mint megesküvé,
Most a mennyeké
Ifjúságom, vérem, mindenem.
Régi Isteneink eltünének,
Nevükre e bús ház nem felel.
Egyről, ki láthatlan, szól az ének,
S egyről, ki keresztfán vérze el.
Sem bikát, sem kost
Nem áldoznak most,
Hanem embert, embert — ezrivel!
Lesi a fiú kíváncsi kéjjel,
Egybeveti gondosan szavát.
Lehetséges-e! Hogy így, ez éjjel
Megnyeri a néki szánt arát!
Légy enyém! Ne késs!
Régi eskü és
Az egek áldása nékem ad.
Engem nem! Hugom van néked szánva,
Engem csöndes boltnak zára köt.
Oh, gondolj rám, őt szivedre zárva,
Gondolj arra karjai között,
Ki téged szeret,
Hasztalan eped,
S nem sokára földbe költözött.
Nem! E lángra esküszöm, amelyből
Hymen mosolyog reám s reád,
Fogsz te inni az örömkehelyből,
Jössz atyámhoz, aki összeád.
S ez órán s helyen
Üljük hirtelen
A váratlan nász örömtorát.
S váltják már a hűség kezességit,
Arany láncot nyujt neki a lány,
Nyújt az ifju ezüst csészét, régit,
Dísz lehetne király asztalán.
S szól az ara : Nem!
Ne ezt add nekem.
Csak egy fürt az, mit szivem kiván.
Tompán szólt a szellemek órája
S most dereng csak kedv a lány szemén,
Mohón csügg a kelyhen szomju szája,
Pirosúlva a bor vérlevén.
Ámde kenyeret
Morzsát sem evett,
Bárhogy nógatá a vőlegény.
Most ő tölti meg a vőlegénynek.
Issza ez mohón és szilajúl.
Szeme, szava ah! szerelmet kérnek,
Szegény szíve beteg lázra gyúl.
De nem enged ő,
Míg a szenvedő
Zokogva az ágy fölé borúl.
Mellé dűl és ott sír oldalánál.
Oh, hogy fáj a kín, mely benned ég!
De borzadnál, ha karodba zárnál,
S fázva érzenéd, mit titkolék :
Nincs arádban vér!
Mint a hó fehér,
De hideg is vagyok, mint a jég.
Átkarolja őt az ifjú nyomban,
Duzzadó erővel bízva szól:
Fogsz hevülni, fogsz az én karomban,
Jöttél volna bár a föld alól.
Csók és lehelet!
Kéjes őrület.
Lángolok! Nem égsz-e lángomtól?
S egybeforrva hanyatlanak vissza,
Az ara szeméből köny csorog,
A tűzajk melegét vágyva issza, —
Egymást tudva öntudatlanok.
Míg az kéjbe fúl,
A lány vére gyúl,
Ámde szív keblében nem dobog.
Kívül ez alatt a folyosóban
Gondosan az anya tipeget.
Megáll; lesi mind gyanakodóbban,
Hogy e különös nesz mi lehet?
Váltva sohaj és
Gyönyörtelt nyögés,
Dadogó szerelmi őrület.
Mereven vár az ajtó mögött még...
Nem lehet, hogy e hangok valók!
Most — gyalázat! — hangos csók között még
Halk ígéret, eskük hallhatók.
Szól a kakas — csitt!
Holnap éjjel — itt!
Eljösz? Eljösz újra? S csókra csók.
Nem tűri a harag az ajtónál,
A rekeszt robajjal tolja szét.
Ki az itt, ki ily készséggel szolgál
A vendégnek, az a nőcseléd?
Beront szaporán
S mécse sugarán
Látja — egek! — önnön gyermekét!
És az ifjú, hogy szégyentől védje,
Kap a kedves fátyola után,
Borítja a kárpitot föléje,
De kibontakozik a leány,
S mintha vinné szárny,
Hosszan mint egy árny
Emelkedik föl a nyoszolyán.
Anyám, anyám! Kong szava sötétül —
Ezt az egy éjt is irígylitek?
Elüzesz e fészek melegétül?
Örökké gyötörjön a hideg?
Nem elég neked,
Hogy a hant befed,
Hogy ily ifjan eltemettetek?
De szűkéből az örökös éjnek
Valamely balvégzet létre költ.
Papi áldás, zsongó templom-ének
Nem ad békét annak, kit megölt.
Ifjú vágy ha sír,
Só, víz, gyönge ír,
S a szerelmet ki nem hűti föld.
Ez az ifjú nékem volt ígérve,
Amíg Vénus víg oltára állt.
Anyám, az adott szót megszeged te,
Mikor hamis esküd égre szállt.
Isten is süket
Hallva esküket,
Ha lányának anyja kér halált.
Sírom kénytelen engem kivetni,
Hogy itt küzdjek örökségemért,
Feljárok, a várt kedvest szeretni,
Szívni szomján szívéből a vért.
Ha elpusztul egy,
Utam máshoz megy —
Sorra hullnak, kikhez ajkam ért.
Ah, szép ifjú! Nem mégy élve innen,
Elkorhadsz e háztető alatt.
Fürtödet adád magammal vinnem, Elfogadtad az én láncomat.
Holnap ősz leszesz.
Legszebb fürtöd ez,
Barna csak ez egy fürtöd marad.
Halld, anyám, utolsó óhajtásom!
Bontsd le a gunyhót testem felett!
Máglyát emelj! Közös láng bocsásson
Ég felé szerelmes szíveket,
Ha a szikra hull,
Lelkünk szabadul
S régi Isteninkhez felsiet.