A kondor álma

A kondor álma szerző: Leconte de Lisle, fordító: Szabados Ede

Túl lejtős lépcsején a vad Kordilleráknak,
Túl a ködön, a hol csupán a sas lebeg,
Fenn, fenn, magasan, a tölcséres csúcs felett,
Hol már folyam gyanánt tüzellő láva árad,
S helyenként lángra gyúl egy-egy felhődarab:
Az óriás madár közönynyel vesztegelve
Amerikára néz, mely nyugszik néma csendbe'
S a komor napra, mely szemében holtra fagy.
Kelet felől, égig nyúló hegyek tövében,
Vad pampaszokon át sötét éj hömpölyög,
 Chilit s a partokat elrengeti ölében,
Aztán végigoson az óczeán fölött;
Reáteszi kezét a néma féltekére,
Minden elszenderűl, álomba dől a föld
S a hegycsúcsokra a sötétség szürke réme
Kiáradó tenger gyanánt hullámot önt.
Ott ül a szirttetőn a kondor egyedűl,
A csillámló havon véres fényben fürödve,
Várván az éjtengert, hogy árjával befödje.
Midőn megérkezik, benn kéjjel elmerűl
S látván a déli fényt, a mint ragyogva ontja
Az éjtenger partján vakító sugarát,
A gyönyörtől hörög, elkezd reszketni tolla,
Kinyújtja vágyatag, izmos, pelyhes nyakát,
Az Andesek havát megcsapdosván kevélyen
Rekedt kiáltással a mennyekig lebeg
S túl az élők hónán, a sötét gömb felett
Kitárva szárnyait, elszendereg a légben.