A komponista
szerző: Thury Zoltán
Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti ablakot az egyik utas.
- Lassan! kirázod a velőt a fejemből.
Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.
- Meghülsz, minek gyerekeskedel?
- Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se bántak velem ilyen gyöngéden. - Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.
- Min töröd a fejed? - kérdezte a másik.
- Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? No nézd csak...
- Ne erőlködj. Minek?
- Akarok, akarok...
- Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, abban se az volt a lényeg.
- Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...
- Majd minden megjön idővel...
- Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... Aztán hová megyünk most?
- Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen meggyógyultál.
- Igen, igen.
Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.
- Aludtál egy kicsit.
- Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.
- Majd megerősödöl.
- Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.
Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.
- Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen szamárságok.
Indulatosan rákiáltott a kocsisra. - Álljon meg!
Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:
- Ugy zug, zug minden.
- Szedd össze magad egy kicsit.
- Igen, hát mit mondtam?
- Ne törődj vele.
- De igen fontos. Gyere le, járni akarok.
Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott s halkan, titkolózva beszélt.
- A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg mélyebben az embert.
- Beszélhettél volna francziául.
A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.
- Mire?
- A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...
- Fiam, ne beszélj ilyet.
- Addig nem megyek tovább.
Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép szál emberre, a ki lehajolt utána.
- Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...
- De ez bolondság. Értsd meg.
- Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.
- Meggyógyulsz.
- Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...
- Majd beszélünk róla.
- Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. Mondd, hogy becsületedre...
- Ne kivánj ilyent, őrültség.
- Csak annyit mondj, hogy igéred.
- Gyerünk.
- Nem megyek.
Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.
- Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...
A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:
- Még ne, még ne...