A komor messzeségbe
| A komor messzeségbe szerző: Leonyid Nyikolajevics Andrejev |
I.
Már egy hónapja élt itt e házban és már egy hónapja rettegés és nyugtalanság honolt itt e házban. Mindenki iparkodott úgy beszélni és cselekedni, a hogyan rendesen szokta tenni; nem vették észre, hogy beszédük tompábban hangzott; szemük, mint a kinek rossz a lelkiismerete, nyugtalanul járt körül; fejük gyakran fordult a ház ama része felé, hol az ő szobája állt. A ház többi részében természetellenesen hangosan viselkedtek, zajosan nevettek-kacagtak. De ha esetleg a fehér ajtó előtt vezetett el útjuk, mely majdnem egész napon át belülről bezárva állt, és mely olyan elhagyott pusztának látszott, mintha mögötte semmi élő lény sem léteznék, ilyenkor meglassították lépteiket és egész testük megriadt félénkséggel hajolt oldalt, mintha valami hirtelen csapás leütésétől kellene tartaniok. És noha a mikor így ott elvonultak, lábukkal rendesen léptek, mégis lépésük könnyedébb és nesztelenebb lett, mintha lábujjhegyen surrantak volna. Soha sem nevezték őt nevén, hanem csak egyszerűen úgy emlegették: ő, és minthogy valamennyien minden percben rája gondoltak, ez a határozatlan megjelölés világosabb volt előttük, mint a teljes név, és sohsem fordult elő, hogy valaki megkérdezte volna, kiről is van szó. Ilyen vagy olyan okból, de mindenki tiszteletlenségnek és túlságos bizalmaskodásnak tartotta volna, hogy úgy emlegessék, a hogyan másokat szokás. Ez az ő szócska szabatos és éles világítást vetett arra az egyetemes félelemre, melyet komor magas alakja keltett. Csak az öreg nagymama, ki a ház felső részében lakott, szólította őt Kolya néven; de azért ez az öreg asszony is csak abban a feszült lelkiállapotban élt, mely a rettegés és valamely szerencsétlenség várása miatt az egész házat rabul ejtette, és gyakran sírva fakadt. Egyszer azt kérdezte a szobaleánytól, mi az oka, hogy a kisasszony már annyi ideje felhagyott a zongorával. A leány csak elcsodálkozva tekintett rá, de egy szót sem felelt és fejcsóválva távozott a szobából, mintegy azt fejezve ki ezzel világosan, hogy egy ilyen kérdésnek már a merő feltevését sem találhatni okszerűnek.
Ő egy szürke novemberi reggelen jött, a mikor mindnyájan otthonn voltak s az asztalnál, reggeli mellett ültek, kivéve Pétert, a ki már elment az iskolába. Ott kint hideg volt és az alacsonyan úszó szürke felhőkből zápor zuhogott alá, úgy hogy a nagy ablakok ellenére is, homályos volt a szobákban, sőt egyikben-másikban még gyertya is égett. A mint megrántotta a csengőt, ennek hangja élesen és parancsolón csendült fel, úgy hogy még maga Alexander Antonovics is összerezzent. Úgy vélte, hogy fontos látogatónak kellett érkeznie és lassan eléje ment, miközben telt, komoly arcán barátságos lekötelező mosoly iparkodott kiülni. De ez a mosoly azonnal elröppent onnan, a mint az előszoba félhomályában egy szegényes és mocskos ruházatú alakot pillantott meg, a ki előtt a legnagyobb zavarban habozott a szobaleány, félénken iparkodván útját állni. Kétségkívül gyalog jött az illető a pályaudvartól és csak rövid úton használhatta a lóvasutat, mert nyirkos volt rövid, ütött-kopott felsőkabátja, a nadrágját pedig alól befecskendezte a sár. Hangja rekedten és nyersen hangzott, bizonyára a vizes időtől és hűlés miatt, de tán azért is, mert a hosszú úton sokáig hallgatott.
– Miért nem felel? Azt kérdem, itthonn van-e Alexander Antonovics Barzukoff úr? – kérdezte másodszor is az újon jött.
A feleletet Barzukoff úr maga volt szíves megadni. Az előszobába ki se lépve, kinézett, félig fordulva az idegen felé. Azt gondolta, hogy egyike a számtalan sok kéregetőnek és szigorúan kérdezte tőle:
– Mi tetszik?
– Hát nem ismersz meg? – szólt kissé gúnyosan a jövevény, de azért némi remegés érzett hangján. – Én vagyok Nikolai és pedig apám után Alexandrovics vezetéknévvel.
– Miféle Nikolai? – kérdezte Alexander Antonovics és elképpedten lépett bátra.
De mikor ezt kérdezte, már tudta, miféle Nikolai áll előtte. A fontoskodó kifejezés eltűnt arcáról, melyet most iszonyú, aggastyánszerű sáppadtság borított el, mint valami halott arcát. Mindkét kezével melléhez kapott, mintha hirtelen minden levegő kiszorult volna tüdejéből. Aztán hirtelen egy másik, gyors mozdulattal, ugyancsak mindkét kezével megragadta Nikolai fejét; szürke, öreg szakálla megérintette a fiú vizes, fekete kis állszakállát és öreg, csóktól elszokott ajkai gyermekének üde, ifjú ajkait keresték, hogy mohón rajuk tapadjanak.
– Várj, apám, előbb hadd tegyem le a kabátot! szólt lágyan Nikolai.
– Megbocsátottál? – kérdé mohón az apa, egész testében remegve.
– Oh, ostobaság az egész! – felelte Nikolai komoran és szigorúan, miközben szelíden félretolta atyját. – Miféle beszéd az: megbocsátni?
Mikor az ebédlőbe léptek, Barzukoff úr már megbánta azt a meleg ösztönt, melynek ellenállhatatlan rohama alatt szíve így ellágyult. De a viszontlátás öröme, noha meg volt mérgezve, áradozva hullámzott szívében és utat keresett kifelé. Fiának látása, ki Isten tudja hol s merre kóborolt hét hosszú éven át, járását megifjította, elevenné, mozdulatait fürgékké és bizonytalanokká tette. Őszintén, szívéből felkacagott, mikor Nikolai leánytestvére előtt megállva és fagyos kezeit dörzsölve, így kiáltott fel:
– És ez a kisasszony tán bizony az én kis testvérkém ?
Nina, egy tizenhét éves, sápadtas és sovány hajadon, ott állt az asztalnál a maga rendes helyén, zavartan jártatta ujjait az asztal lapján, bátyjára szögezve megriadt nagy szemét. Kitalálta, hogy Nikolai áll előtte, a kire jobban emlékezett, mint atyjuk maga is, és nem tudta, hogyan viselkedjék. A mint Nikolai, a helyett, hogy megcsókolta volna, beérte azzal, hogy megszorítsa kezét, ő is szívélyesen, melegen visszaszorította és majdnem… bókot vágott hirtelenében.
– És ez Andrei Jegorovics diák úr, a Péter házi tanítója, – folytatta Alexander Antonovics a jelenlevők bemutatását.
– Micsoda? Hát Péter már gymnasiumba jár? Na de ilyet hallani!
Arra aztán bemutattak neki egy madárarcú hölgyet, a ki a theát öntögette s a kit rövidesen Anna Ivanovnának mondtak. Majd mindannyian kíváncsian kezdték őt szemlélni, míg ő viszont a szobát vizsgálgatta, mintegy azzal óhajtván tisztába jönni, vajjon minden éppen úgy van-e, mint volt ezelőtt hét évvel.
Volt rajta valami különös, a mit nem lehetett közelebbről meghatározni. Magas karcsú növése, fejének büszke tartása, éles átható szemei, előreálló erős szemöldöke alatt, sasra emlékeztettek. Szilaj vadságra és szabadságszeretetre vallott szeszélyesen zilált haja; egy ragadozóállatnak nyugtalan bája, a mint karmát előre nyújtja, érzett minden mozdulatán, mely mozdulatok határozottak, könnyedek és nesztelenek voltak; keze biztosan találta meg és szilárdan fogta meg, a mit keresett. Mintha sejtelme sem volna helyzetének feszélyező voltáról, mélyen és nyugodtan nézett bárki szemébe. De habár barátságos volt a tekintete, mégis valami rejtett és veszélyes érzett ki belőle, akárcsak az enyelgő ragadozóállat szeméből szokott. Beszéde parancsolóan egyszerű volt; alkalmasint nem gondolkozott sokat szavain, mintha ezek nem is a rendes szokásos, tévedésnek és önkéntelen hazugságnak kitett emberi hangok volnának, hanem közvetlen maguk a gondolatok. Egy ilyen embernek lelkében nem találhatott helyet a megbánás érzete.
Azonban ha sas volt is, tollait szemmelláthatóan igen erősen megtépázta az a küzdelem, melynek teréről ide került, még pedig bizonyára nem győztesen. Erre vallott már ruházata is, melyen meglátszottak annak nyomai, milyen éjjeli szállásokon szokta bennük tölteni az éjszakákat: szennyes, nem az ő testére szabott holmi volt. És ezekben a ruhákban volt valami megmagyarázhatatlan ragadozóállatszerű, valami nyugtalanság, a mi minden jól öltözött emberre akaratlanul is visszariasztólag hatott. Aztán viszont akadtak pillanatok, mikor ezen a merev testen sajátságos szorongás rohama vonaglott végesvégig hirtelen, egy percre, a mitől összerezzent: ilyenkor egész teste mintegy megkisebbedni látszott; úgy felborzolódott haja a nyakszirten, mint egy dühös állatnak, miközben szemei villámgyorsan és vad elszántsággal siklottak végig a jelen-levőkön. Mohón evett és ivott, mint az olyan ember, ki sokáig éhezett, vagy legalább is sohase lakott jól és éppen ezért képes bármely percben mindent felfalni, a mit az asztalra tesznek. Ha pedig befejezte az evést, így szólt: «Ez jó volt!» és némi iróniával megsimította gyomrát. Visszautasította az apja bőrszivarát, csak a diák úrtól fogadott el egy cigarettát – még cigarettája sem volt! – és aztán parancsolólag szólt: «Beszéljétek el, a mi történt!»
És Nina hozzá is látott az elbeszéléshez. Elmondta, hogy ő éppen most végezte el a leányiskolát és milyen volt ott az intézetben az élet. Eleinte félénken beszélt, de minthogy azt, a mit most előadott, már többször elmondta másoknak, könnyen visszaemlékezett minden elmés mondásra és nagyon meg volt magával elégedve. Nem volt egészen világos, vajjon csakugyan hallgatta-e Nikolai, a miket mondott, vagy sem; igaz ugyan, hogy koronkint mosolygott, de nem mindig az elmés helyeknél, és kiálló szemeit az egész idő alatt folyton végigjártatta a szobán. A leány szavait néha olyan kérdésekkel szakította félbe, melyek éppen nem tartoztak a tárgyhoz.
– Mennyit adtál ezért a képért? – kérdezte például hirtelen atyját, ki némán és némi ironával szemlélte a jelenetet.
– Kétezret! – szólt Anna Ivanovna, ki eddig hallgatott. Hangjából kiérzett nagy hódolata a pénz előtt és félénken tekintett Alexander Antonovics felé.
– Én bizony már nem emlékszem.
Apa és fiú elmosolyodtak.
– Megy az üzlet ? – faggatta tovább a fiú apját ugyanoly rövidesen.
– Megy.
Új házat vettünk az olasz utcában, háromemeleteset, meg egy gyárat is, – szólt Anna Ivanovna vagy majdnem inkább suttogta.
Roppant nagy tisztelettel viseltetett Barzukoff úr iránt, de mégsem állhatta meg, hogy ne beszéljen urának nagy vagyonáról, annál is inkább, mert folyton azzal volt maga is elfoglalva, hogy ezzel a nagy vagyonnal hasonlítgatta össze a saját kis tőkécskéjét. Ötszázötvenhat rubelje kamatozott a takarékpénztárban.
Na hát Nina, folytasd ! – buzdítá Nikolai.
De Nina már únta a dolgot. Aztán ismét elfogta az oldalnyilallás; szenvedő sáppadtan ült ott vékony, majdnem átlátszó alakja, de melyen olyan különös, megható szépség áradt el, mint valami hervadni kezdő virágon. Az a könnyed illat, mely körülötte terjengett, szintén olyan volt, mint a sárguló ősz illata és a természet szép elmúlására emlékeztetett. A bátortalan és himlőhelyes diák le nem vette róla szemét és éppen abban a mértékben látszott sáppadozni, a mint a leány arcáról tünedezett az élet színe. Orvosnövendék volt, azonfölül pedig az első szerelem áhítatával imádta Ninát.
E percben belépett Finogen, az öreg szolga. Ábrázata úgy tűnt fel a nyitott ajtóban, mint a kelő hold képe: olyan kerek, vöröses és csupasz volt e fej. A fürdőből jött Finogen; a gőzfürdő után betért egy pohárka szíverősítőre; hazaérve, a szobalánytól értesült, hogy megjött a fiatal úr, a kivel hajdanában annyit lovacskázott. Csöndes sírásra fakadt – a pálinkától-e vagy a túláradó szeretettől? – belebújt díszfrakkjába, kopasz fejét megöntözte illatszerrel – mint a gazdája szokta tenni – és mint mindig, méltóságos léptekkel bevonult az ebédlőbe. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt és olyan ünnepélyesen felfújt orcával állt Nikolai elé, mintha magának a kormányzónak fogadásáról lett volna szó.
– Ni Finogenka ! – kiáltott fel vidáman Nikolai és hangjából valami gyermetegség csendült ki.
– Jaj úrfi! – vinnyogott Finogen és a székeket feldöntve, Nikolaihoz rohant. Előbb vállán akarta őt csókolni, szolgaszokás szerint. Minthogy azonban Nikolai ezt megelőzve, erős kézszorítással fogadta őt, ő is hirtelen, mintegy parancsszóra hátravetette felső testét és szintén megszorította az úrfi kezét, annak rendje és módja szerint. Megengedte magának azt a gyönyörűséget, hogy Nikolai barátjának és nem cselédjének tartsa magát s nagyon örvendett, hogy e méltósága ilyen nyilvános elismertetésben részesül. De azért mégse bánta volna, ha régi szokás szerint meg is csókolták volna egymást.
– És hozzá még be is rúgva! – jegyezte meg Nikolai, mikor megérezte az ital szagát. Örvendett és csudálkozott azon, hogy Finogen olyan állhatatosan kitart régi szokásai mellett.
– Ugyan úgy-e?– kérdezte szigorú hangon a ház ura.
Finogen Ivanovics tagadólag rázta fejét, illedelmesen hátrahúzódott és az ajtó felé pislogott, hogy tisztába jöhessen vele, merre is van az. Minthogy pedig elhibázta a helyét s arrább talált menni, a fal mentében tapogatva iparkodott megtalálni, a mi meglehetősen sikerült is neki, még pedig a nélkül, hogy azért szembearc-állását meg kellett volna változtatnia. Ez azonban nem csekély időbe került. Az előszobában aztán egy pillanatra megállt Finogen, megindultan nézett kezére, melyet Nikolai megszorított és mint valami nagyon értékes tárgyat úgy vitte gyengéden maga elé tartva, miközben a cselédszoba irányát próbálta eltalálni fordulatos kanyarulásokkal. Máskülönben is igen nagyra becsülte saját énjét, de ebben a percben jobb keze volt előtte testének legtiszteletreméltóbb része.
Ezen a napon Barzukoff úr nem ment hivatalába; az ebéd után pedig, mely alatt ugyancsak jól nekilátott a bornak, ellágyult és derűs kedv vett rajta erőt. Derékon ölelte Nikolait és dolgozó szobájába vitte, szivarra gyújtott és mint a ki hosszú elbeszélés hallgatására készül, így szólt fiához jóságosan:
– Na már most beszélj te. Hol jártál? Mit csináltál?
Nikolai nem felelt mindjárt. Testén ismét végigvonaglottaz a sajátságos aggódó remegés, önkéntelen, gyors pillantást vetett az ajtó felé, csak a hangja maradt nyugodt és komoly.
– Nem, apám. Kérlek, ne tárgyaljuk az én élményeimet.
– Egy külföldi gyártmányú pénztárcát láttam nálad. Külföldön voltál ?
– Ott – felelte Nikolai röviden. – De kérlek, apám, ne többet erről.
Alexander Antonovics összeráncolta homlokát és felkelt a divánról. Kezét hátán a kabát alatt összefonva, néhány lépést tett fel s alá a szobában, majd fiára rá sem nézve, kérdé:
– Tehát még mindig a réginél tartasz ?
– A mint látod. És te, apám?
– A mint látod. Eredj. Dolgom van.
A mint Nikolai kilépett a szobából, Barzukoff úr bezárta utána az ajtót, a kandallóhoz ment és némán, de teljes erejéből ráütött a párkánynak fénylő fehér csempéjére. Majd letörölte zsebkendőjével kezéről a mészport és hozzálátott a munkához, mire arcát ismét elborította az a rettenetes sáppadtság, mely annyira a halálra emlékeztetett…
Nikolainak a nagymamával történt találkozásán senki sem volt jelen tanúnak; az bizonyos, hogy komor arccal és láthatólag kissé meghatottan jött ki az öregasszony szobájából. Egy pillanatra mindannyian megkönnyebbülve lélekzettek fel, mikor Nikolai mögött becsapódott szobájának fehér ajtaja. Ettől a perctől kezdve megszűnt vendég lenni a házban, és ettől az időponttól fogva kezdődött el az a sajátságos nyugtalanság és szorongás, mely hamar tovaterjedve, az egész házat eltölté. Mintha csak valaki belopózott volna a házba s ott örökre befészkelte volna magát, – egy rejtélyes, veszedelmes ember, a ki mindenki előtt oly idegen volt, akárcsak bármely, az útcáról bekerült jött-ment, s a ki több rémületet keltett, mint keltett volna egy elbujt tolvaj. Csak Finogen maga maradt ment ez érzéstől, mert nagy örömében ismét felöntött kissé a garatra és most ott feküdt a szakács ágyán, alvás közben is megőrizve arcán a nagyrabecsülés kifejezését saját becses személye iránt, mi közben jobb kezét kissé féloldalt kinyújtva tartotta.
A vendégszobában Nina halkan beszélte a diáknak, mi történt ezelőtt hét évvel. Akkor Nikolait több diáktársával együtt valamilyes vétségért kizárták a Műegyetemről és csak apjának összeköttetései mentették meg a legborzasztóbb büntetéstől. Az erre következett heves jelenet alatt Alexander Antonovics felindulásában megütötte fiát. Nikolai még azon este odahagyta a házat és csak ma tért vissza. Az elbeszélő és a hallgató mindketten fejüket rázták s meghalkították hangjukat; a diák pedig, hogy bátorítsa és vigasztalja Ninát, kezét kezébe fogta és simogatta.
II.
Nikolai senkit sem zavart. Ő maga keveset beszélt, másokat elég szívesen hallgatott, de e közben mégis olyan gőgös közömbösséget tanúsított, mint a ki előre tudja, mit beszélhetnek neki el. Az ilyen elbeszéléseknek kellős közepén meg-megtette azt, hogy hirtelen távozott és ilyenkor arca olyan kifejezést öltött, mintha valamire hallgatózott volna, a mit egyedül az ő füle foghatott fel. Nem gúnyolódott senkin és senkinek sem tett kifogásokat, de a mikor kijött a dolgozó szobából, a hol a nap legnagyobb részét töltötte és az egész házban szerte-szét ődöngött, majd testvéréhez ment, majd a cselédekhez vagy a diákhoz, olyankor egész útján hideget árasztott maga körül és mindenkinél olyan benyomást hagyott hátra, mintha ezek valami rosszat vagy éppen bűnt követtek volna el és most ezért számadásra fogják vonni őket, hogy megbüntessék.
Most már igen jól volt öltözve, de az előkelő ruhában sem olvadt egybe a ház pompázó fényével, hanem úgy állt egymagában, mint valami idegen és ellenséges elem. És ha mindamaz értékes tárgyak meg csecsebecsék, melyek a teremben szerteszét hevertek, érezni és beszélni tudtak volna, bizonyára panaszban törtek volna ki, hogy majd meghalnak az aggódástól, ha ő hozzájuk közeledik vagy egyiküket kezébe veszi, hogy a maga sajátságos kíváncsiságával megszemlélje. Soha sem ejtett le semmit és éppen úgy tette vissza helyére az illető tárgyat, mint az előtt állt. Azonban mégis úgy tetszett, mintha az ő kezének érintése megfosztotta volna a csinos kis szobrocskákat becsüktől; mintha az ő továbbmentével most már el volnának értéktelenülve és egyáltalán elvesztették volna minden jelentésüket. A lélek, melyet a művészet lehelt beléjük, az ő kezei közt elszállt belőlük és csak egy darab értelem nélküli bronz vagy agyag maradt meg az egészből.
Egyszer Nikolai Ninához akkor lépett be, mikor ennek rajzórája volt. A leány igen jól eltalálva másolgatta egy koldusnak az alakját valami képről.
– Csak folytasd a festést, Nina. Nem akarlak zavarni, – szólt egy alacsony pamlagra leülve. Nina zavart félénkséggel mosolygott és egy darabig csakugyan tovább festett, de mind rossz színeket vett. Eldobta tehát ecsetjét s ezt mondta :
– Belefáradtam. Meg vagy vele elégedve ?
– Igen, jól sikerült. Te zongorázni is jól tudsz.
Ez a hideg dicséret elrontotta az érzékeny Nina hangulatát. A leány félrehajtotta fejét, hogy bírálgassa munkáját, de a mint a rajzot nézegette, felsóhajtott és így szólt:
– Szegény koldus! Úgy sajnálom őt. Te nem?
– De igen, én is.
– Én két jótékonysági egyesületben vagyok választmányi tag. Roppant sok a dolgom, – tette hozzá buzgósággal.
– Hát mi ott a teendőtök? – kérdezte Nikolai közömbösen.
Nina elkezdte mondani, előbb körülményesen, majd rövidebben, végül egészen abbahagyta. Nikolai hallgatva lapozott Nina albumában, melyben a jó barátok és jó ismerősök versben és prózában örökítettek meg emléküket.
– Szerettem volna felolvasásokra járni, de papa nem engedi – jegyezte meg Nina hirtelen, mintegy arra keresve utat módot, hogy Nikolai figyelmét valamiképpen felköltse.
– Okos volna… nos ... és?
– Papa nem engedi. De én azért mégis keresztülviszem, a mit akarok.
Nikolai ott hagyta. Nina lelkében űrt és szomorúságot érzett. Félrehajította az albumot, szomorú pillantást vetett az elkezdett képre, mely most már ellenszenvessé lett szemében és úgy tetszett, hogy csak hiábavaló gyarló mázolmány. Minthogy pedig nem értett ahhoz, hogy érzéseinek kitörésén uralkodni bírjon, fogta az ecsetet és kék festékkel az egész vászonra pár keresztet húzott, a mitől a koldusnak a fél feje tönkrement. Mindjárt az első naptól kezdve, mikor megszorította kezét, ismét megszerette fivérét, de ez csak egyetlen egyszer csókolta meg őt. Ha még egyszer megtette volna, akkor Nina egészen feltárta volna előtte szívecskéjét, melyet már is a bú emésztett, s melyben hol vidám madárkák énekeltek, hol fekete hollók károgtak, miként maga írá naplójában. De ezt a naplót sem adta ő oda Nikolainak, melyben pedig az volt olvasható minden oldalon, mennyire hiábavaló lénynek és mennyire szerencsétlennek érzi ő magát.
Nikolai azt hitte, hogy nővérét kielégíti a festés, a zene és a jótékonysági egylet. De alaposan tévedett: a leánykának nem tetszett se festés, se zene, se egyesület.
Nikolai csak nevetni tudott, a mikor a diáknál jelen volt a Péter leckeóráján, a miért Péter aztán gyűlölte is őt. Ilyenkor, az ő jelenlétében Péter még magasabbra húzta fel a két térdét, úgy hogy a székével jóformán hátra feküdt; még megvetőbben szorította össze a szemét és piszkálta az orrát, noha nagyon jól tudta, hogy mindezt nem illik tenni, és hihetetlen arcátlanságokat mondott szemébe a szegény diáknak. Vérvörös lett tőle a házitanítónak himlőhelyes arca és kiizzadt bele. Közel volt ahhoz, hogy sírva fakadjon, és mikor Péter elment, keserű panaszkodásba tört ki, hogy nem akar tanulni a fiú.
– Én igazán nem értem, hogy ez a Péter teljességgel nem akar dolgozni… Én igazán nem értem, mi lesz ebből a fiúból... Az imént is azt panaszolta a szobaleány, hogy csúfokat mondott neki…
– Hát lump lesz belőle ! – döntötte el Nikolai, a nélkül, hogy észrevehető szomorúságot érzett volna öcscsének sorsán.
– Az ember agyonkínozza magát vele, agyonkínozza; tönkreteszi az ember vele az idegeit és mindennek mi a vége? – panaszkodott a tanító, ki közel állt ahhoz, hogy elpityeredjék, a mint visszagondolt a lealáztatások hosszú sorára, melyeken átment, és elszörnyűködött arra a szégyenletes gondolatra, hogy néha már odáig jutott, hogy tanítványát megüsse, vagy pedig, hogy ő maga a föld alá sülyedjen.
– Hát akkor hagyjon fel vele!
– De hát ennem csak kell? -– kiáltott a diák teljes kétségbeeséssel.
– Hát akkor egyék abból, a mit kapott!
Máskülönben vitatkozásokba sohasem bocsátkozott a diákkal, bármennyire iparkodott is ez őt erre rábírni, így aztán Nina és Andrei Jegorovics gyakran próbálkoztak maguk közt azzal tisztába jönni, hogy vajjon tulajdonképen mit is forgathat hát a fejében ez a Nikolai; de olyan phantastikus találgatásokra jutottak e közben végül, hogy ez maguk előtt is nevetségesnek tetszett. Mégis a mint egymástól megválva, külön-külön utána gondolkoztak, el-elcsodálkoztak, hogy mint tudtak az imént nevetni. A phantastikus találgatások aggodalommal töltötték el őket és szenvedélyes kíváncsisággal lesték Nikolai újabb megjelenését; majd előre mosolyogtak azon, hogy végre elérkezett a nap, mikor a gyötrő kérdés végre megoldást nyer. Nikolai ugyan megjelent, de a talány ezúttal is épen olyan messze maradt megfejtésétől, mint tegnap.
Természetesen a cselédszobákban ezek a találgatások aztán különösen kiszíneződtek és a legnagyobb valószínütlenségekig kalandoztak. Finogen Ivanovics vitte ilyenkor a szót. Ha egy kicsit ivott, akkor képzelete a legfurcsább tarka-barka színekben játszott és olyan óriási arányokat öltött, hogy maga is meg-megijedt tőle és álmélkodásában torkán akadt a szó.
– Hát ő biz' nem más mint... rabló! – szólt egy ilyen alkalommal és vörös arca fehérré vált a rémülettől.
– Na, na, miért épen rabló? – kérdé kétkedőn a szakács, de azért nyugtalankodva tekintett az ajtó felé.
– Olyan, a ki csak országokat rabol meg, – tette hozzá mentekezőleg Finogen Ivanovics. Annak idején, mikor Nikolai még kis fiú volt, ettől hallotta, hogy vannak efféle rablók.
– Ugyan már mi szüksége volna neki rabolni, mikor az apjának annyi a pénze, hogy már nem győzi megszámlálni, – mondotta a kocsis, a ki igen logikusan gondolkozó fej volt.
– Három gyár, négy ház és mindennap szeldesi a couponokat! – suttogá Anna Ivanovna, a ki időközben öt-százhatvan rubelre kerekíté ki vagyonkáját.
Ezzel végleg napirendre tértek a Finogen gyanítása felett. Anna Ivanovna minden holmit átkutatott, a mit Nikolai magával hozott, de semmit sem talált, néhány darab fehérneműn kívül. Azonban épen azért, mert csak fehérneműt talált, a dolog annál titokzatosabb és nyugtalanítóbb volt. Ha puskát, golyót, tőrt talált volna a Nikolai bőröndjében, ha ezekből tényleg az sült volna ki, hogy ő csakugyan rabló, akkor minden rendben lett volna és mind-annyian megkönnyebbülten lélekzettek volna fel, mert nincs annál borzasztóbb, mint ha az ember nem jöhet tisztába egy olyan egyénnek a foglalkozásával, a ki a többi emberfiától teljesen elüt külső megjelenésre és egész modorára, a ki csak a mások beszédeit szokta hallgatni, de ő maga sohase mond semmit, és mindenkire az elmélyedő gondolkodónak fölényével tekint alá. A nyugtalanság így aztán fokozódott és babonás rettegéssé fajult, mely jéghideg ár gyanánt borítá el az egész házat.
Kihallgattak egy rövidke párbeszédet, mely Nikolai és atyja közt folyt le; de ez nem oszlatta el a félelmet, sőt ellenkezőleg. A rémítő rejtélyeknek és az aggódó kétkedéseknek fojtó köde még sűrűbbé vált tőle.
– Te azt mondtad egyszer, hogy gyűlölöd a mi egész életmódunkat, – szólt az apa, minden szót erősen megnyomva. – Még most is gyűlölöd ?
Épen olyan lassan és épen olyan erősen megnyomva a szavakat, hangzott a Nikolai konok válasza:
– Igen, gyűlölöm, minden ízében, tetőtől-talpig. Gyűlölöm és meg nem érthetem.
– Tudtál külömb életmódra tenni szert'?
– Tudtam. – felelte Nikolai szilárdan.
– Maradj velünk!
– Lehetetlenség, apám. Magad is jól tudod.
– Nikolai! – kiáltott haraggal Alexander Antonovics.
Egy kis idő feszült, néma csöndben telt el s aztán felhangzott a Nikolai halk, bánatos valasza:
– Te mindig a régi vagy, apám. A régi hirtelen haragú és jószívű ember.
Szomorúan, örömtelenül közeledett e házhoz a karácsony ünnepe. Egy olyan embernek a jelenléte, a ki annyira nem osztozott környezetének érzés- és gondolkozásmódjában, komor lidércnyomásként nehezedett mindenkire és a várva várt ünnepet nemcsak vidám jellegétől fosztotta meg, hanem teljesen értelmetlenné tette. Úgy tetszett, mintha Nikolai maga is észrevette volna, mennyire nyomasztólag hat ő a többiekre, épen azért alig is jött ki a szobájából: hanem mégis, ha nem látták is őt, ezzel jóformán csak fokozódott egyéniségének titokzatos, kellemetlen volta.
Pár nappal karácsony előtt véletlenül vendégek gyűltek össze Barzukofféknál. Nikolai nem mutatkozott, miként különben sem járt idegenekhez. Felöltözve feküdt ágyán és hallgatta a zene hangjait, melyek a vastag falakon tompán szűrődtek át, gyöngéden és dallamosan áramlottak át hozzá, mint ártatlan lelkek messzi éneklése; oly édesen ömledeztek fülébe a zongora hullámai, hogy úgy tetszett neki, talán maga a levegő énekel. Nikolai hallgatózott és gyermekkorának távoli emlékei merültek fel lelkében, a mikor még kicsiny volt és anyja élt. Akkor is egyszer vendégek voltak náluk, akkor is messziről hallgatta a zenét és elálmodozott: nem képek, nem hangok elevenültek meg előtte, hanem valami más, a mi a képeknek és színeknek egymásba olvadása volt, rikítón és fájó-édesen szép: és ez a valami úgy csillogott tekergőzve a levegőben, mint egy tarkálló és hangokban pompázó szalag... Ő akkor megértette, mi ez a ragyogó dolog, de sohasem tudta megmagyarázni, nem, még magának sem. Csak arra törekedett, hogy a meddig csak birja, ébren maradjon: azonban elszenderedett. Egy alkalommal, ilyen körülmények közt, a nélkül, hogy észrevették volna, az előszobában a vendégek bundáin aludt el, és most is egész tisztán visszaemlékezett a bolyhos, csiklandós bunda illatára. És megint végigrohant testén, mintha hideg tűkkel szurkálták volna össze-vissza, annak a megfoghatatlan rémületnek szorongási rohama... De ezúttal valami lágyabb, melegebb érzéssel társultan. Arca mozdulatlan lett, de nyugodt, enyhe és szelíd, mint a halotté. Nem lehetett volna kitalálni, ébren van-e vagy álmodik, él-e vagy elszállt belőle a lélek. Csak az az egy volt bizonyos, hogy pihen…
Karácsony estéje elérkezett és a mint beállt a szürkület, Finogen Ivanovics beállított Nikolai szobájába. Majdnem józan volt, sötéten féloldalt nézett és szemében mintha köny csillogott volna.
– A nagymama kéreti az úrfit. – szólt az ajtóban.
– Micsoda? – kérdezte Nikolai elcsodálkozva.
Finogen felsóhajtott és ismétlé :
– A nagymama kéreti az úrfit.
Nikolai felment. Alig lépte át a küszöböt, két vékony leánykar fonódott nyaka köré; arcához egy finom arcocska simult, tágranyilt, nedves szemekkel, és egy gyöngéd hang suttogta fojtott zokogás közt:
– Bátyám! Bátyám! Hogy tudtál bennünket így gyötörni, kínozni. Édes, édes jó bátya, béküljetek ki a papával... És velem is… És maradj velünk!… Nagyon, nagyon kérlek, maradj velünk !
A szenvedő kis test ott vonaglott kezei közt; a kis szívecske olyan nagy lett, hogy befogadhatta volna magába az egész végtelen nagy szenvedő világot. Szemöldökét vadul összeráncolva, komoran tekintett körül Nikolai egy sebes pillantással. Az ágyból a nagymama kezei nyúltak eléje, rettentőn a maguk vértelen soványságában; és egy hang, melyben már a túlvilág hangjai szólaltak meg, rekedt, zokogó nyögés közt kérlelte:
– Nikolai! Édes gyermekem !
A küszöbön Finogen sírt. Egész fontosságát elvesztette, a levegőt hangosan szívta be orrán át, szája és szemöldöke egyre mozgott, könnyei pedig szakadatlan omoltak. Olyan bőségesen csurogtak végig orcáin, mintha nem is szeméből ömlenének, mint más embernél, hanem kopasz fejebőrének összes pórusaiból.
Oh, édes barátocskám! Nikolinka! – suttogá áhítattal és feléje nyujtá kezeit, melyeket a vörös zsebkendő mint valami megmerevedett anyag burkolt körül.
Nikolai tehetetlenül mosolygott, halkan ejtett pár szót és nem vette észre, hogy ritka könycseppek peregnek le fukarul sasszemeiből, melyek most elfátyolozódtak... És akkor a sötét szögletből előkerült a világosságra egy embernek ősz, remegő feje is, az atyjáé, azé az emberé, a kinek ő egész életét gyűlölte és nem értette.
De most egyszerre mégis hirtelen érthetővé vált az előtte.
Azzal a szilaj hevével a szeretetnek, mely legerősebb gyűlölködésén is keresztül izzott, atyjához rohant, magával ragadva Ninát is, és mindhárman egy élő, síró tömeggé összegabalyodva, szívüket feltárva, lelkük mélyéig megrendülve, egy pillanatra egyetlen egy hatalmas lénynyé olvadtak egybe, melynek csak egy szíve, egy lelke volt.
– Itt marad! – sikoltá rekedten és győzedelmesen az öreg asszony. – Itt marad!
– Oh, édes barátocskám, Nikolinka! – suttogá áhítattal Finogen Ivanovics.
– Itt! Itt! – kiáltotta Nikolai is… De azért már érezte, hogy könyörtelenül fenyegető, rövid, tompa Nem! szózata támadozik lelkében és csakhamar minden egyebet túl fog harsogni.
Az este már beállt és vidám fényárban úszott az egész nagy ház, a cselédszobáktól fel az urasági lakásokig. Az emberek eleven jó kedvvel, lármásan társalogtak; a nagybecsű, törékeny csecsebecsék megmenekültek aggódó szorongásuktól; emelkedett helyükről büszkén tekintettek alá az élénken ide-oda futkosó emberekre és félelem nélkül engedték feltárulni szépségeiket; úgy tetszett most, hogy minden csak azért létezik ebben a házban, hogy nekik legyen szolgálatukra, az ő nagybecsű szépségüknek hódoljon.
Alexander Antonovics, Nina és maga a diák is még mindig ott ültek a nagymama szobájában; majd boldogságukról beszélgettek, majd pedig néma csendben élvezték e boldogságot.
Finogen, ki örömében még egy kis szíverősítőt vett magához, kiment az udvarba, hogy felhevült fejét kissé szellőztesse, ós a mint még törülgette vörös fejebúbját, melyen a hulló hópelyhek úgy olvadtak el, mintha izzó kályhalapra estek volna, nagy ámulatára Nikolait pillantotta meg. Kis útitáskával kezében jött elő Nikolai abból a zugból, hol a cselédlépcső kijárata állt. Őt is kellemetlenül lepte meg, mikor Finogen Ivanovicsot megpillantotta.
– Ah ! Finogen, te vagy, vén füles ! – szólt halkan. – Na gyere, kisérj ki a kapuig.
– Édes barátocskám ! – suttogá Finogen elálmélkodva.
– Csitt! Majd ott künt mindent megbeszélünk.
Az utca egészen üres volt; mindkét vége beleveszett a lassan, nesztelenül hulló hó alkotta fehér levegőtengerbe. Nikolai hirtelen megállott Finogen Ivanovics előtt, erősen szembenézte fénylő, kiálló szemeivel, vállára tette kezét és lassan szólt, mintha egy gyermeket tanítana meg a mondani valójára:
– Mondd meg apámnak, hogy Nikolai Alexandrovics üdvözletét küldi és azt izeni, hogy elment.
– Hová?
– Csak elment! Isten veled!
Nikolai ismét ráveregetett a szolga vállára és azzal elindult. De ha nem mondta is meg neki, Finogen Ivanovics kitalálta, hogy hova megy és egész erejéből beléje kapaszkodott mindkét kezével.
– Nem eresztelek, esküszöm Isten szent nevére! Nem eresztelek!
Nikolai félretaszította és elcsudálkozva tekintett rá, de Finogen összekulcsolta kezét, mintha imádkoznék és zokogás közt kérlelte, miközben öntudatlanul is az öreg gazdaasszony szavajárását keverte bele beszédébe:
– Nikolinka! Egyetlen barátom ! Ne törődjél egyébbel, fütyülj mindenre! Kérem, ne menjen el! De hát mit is akarsz te ott ? Hiszen itt van elég pénz! Három gyár, négy ház! Mindennap couponokat vágunk!
– Mit fecsegsz össze-vissza? – kiáltott Nikolai, homlokát összeráncolva s azzal elment.
Finogen azonban úgy a mint volt, ünnepélyes frakkjában, mintha minden tagja szerteszét akart volna hullani, pocsékká gyűrődve, utána loholt lelkendezve, makacs kitartással, megragadta kezét s így esdekelt, könyörgött neki:
– Hát akkor én is… Engedd, hogy én is veled menjek... De hát hova, édes drága jó fiacskám? A rablók közé? Na jó, menjünk hát rablók közé! – És olyan kétségbeesett mozdulatot tett Finogen Ivanovics, mintha már is búcsút vett volna a becsületes emberek világától.
Nikolai megállott és némán rápillantott az öreg szolgára, de pillantásában valami olyan borzasztó, olyan hideg kegyetlenség és kétségbeesett elkeseredés villámlott meg, hogy Finogen nyelve a szó közepén megakadt attól és lába hirtelen mintha gyökeret vert volna a hóban.
Nikolai magas alakja mind kisebb lett és mindinkább elveszett a szürkeségben, mintha felszívná őt a szürke köd. Még egy perc, s azzal örökre eltűnt Nikolai abban az ismeretlen, baljóslatú, komor messzeségben, melyből oly váratlanul bukkant ki a minap. Egy élő lény sem volt már látható az elhagyott országúton, de Finogen Ivanovics még mindig ott állt és nézett, nézett maga elé. Inggallérja már egészen lucskos puha lett és rátapadt nyakára; a hópelyhek már lassabban olvadoztak kihűlt koponyáján és összefolytak a könyekkel, széles beretvált ábrázatán.