A kommunizmus alapelvei
szerző: Friedrich Engels
((A proletariátus és az osztályok))
[szerkesztés]
Felelet: A kommunizmus a proletariátus felszabadításának feltételeiről szóló tanítás.
Felelet: A proletariátus a társadalomnak az az osztálya, amely megélhetését csakis és kizárólag munkája eladásából, nem pedig valamely tőke profitjából szerzi meg, az az osztály, amelynek java és baja, élete és halála, egész létezése a munka iránti kereslettől, tehát a jó és rossz üzletmenet váltakozásától, a féktelen konkurencia ingadozásaitól függ. Egyszóval a proletariátus, vagyis a proletárok osztálya a tizenkilencedik század dolgozó osztálya.
Felelet: Nem. Mindig léteztek szegény és dolgozó osztályok, s a dolgozó osztályok többnyire szegények voltak. De olyanfajta szegények, olyanfajta munkások, akik az imént vázolt körülmények között élnek, tehát proletárok, nem mindig léteztek, mint ahogy a konkurencia sem volt mindig szabad és féktelen.
Felelet: A proletariátus az ipari forradalom révén keletkezett, amely Angliában a múlt század második felében ment végbe, s amely megismétlődött a világ összes civilizált országában. Ezt az ipari forradalmat a gőzgépnek, a különféle fonógépeknek, a mechanikai szövőszéknek és számos más mechanikai berendezésnek a feltalálása idézte elő. E gépek - amelyek nagyon drágák voltak, és ennélfogva csak nagytőkések szerezhették be őket - megváltoztatták a termelés egész addigi módját és kiszorították az addigi munkásokat, mivel a gépek olcsóbb és jobb árukat szolgáltattak azoknál, amelyeket a munkások tökéletlen rokkáikkal és szövőszékeikkel előállíthattak. Ezáltal e gépek az ipart egészen a nagytőkéseknek szolgáltatták ki és a munkások kevéske tulajdonát (szerszámokat, szövőszékeket stb.) teljesen értéktelenné tették, úgyhogy a tőkéseknek csakhamar minden a kezükbe került, a munkásoknak pedig semmijük sem maradt. Ezzel a ruhaiparba bevezették a gyárrendszert.
Mihelyst megtörtént az első lökés a gépi berendezés és a gyárrendszer bevezetésére, ezt a rendszert igen hamar alkalmazták valamennyi többi iparágban, főként a kelmenyomásban és a könyvnyomtatásban, a fazekas- és a fémáruiparban. A munkát mindinkább megosztották az egyes munkások között, úgyhogy az a munkás, aki korábban egy egész munkadarabot készített, most ennek a darabnak csak egy részét csinálta. Ez a munkamegosztás tette lehetővé a termékek gyorsabb és ezért olcsóbb szolgáltatását. Minden egyes munkás tevékenységét leszűkítette nagyon egyszerű, minden pillanatban megismételt mechanikus fogásra, amelyet egy gép nemcsak ugyanolyan jól, hanem még sokkal jobban elvégezhetett. Ilymódon mindezek az iparágak, egyik a másik után, a gőzerőnek, a gépi berendezésnek és a gyárrendszernek az uralma alá kerültek, éppen úgy, mint a fonoda és a szövöde. De ezek ezzel egyszersmind teljesen a nagytőkések kezébe kerültek, és a munkásokat itt is megfosztották önállóságuk utolsó maradványától. Lassanként a tulajdonképpeni manufaktúrán kívül a kézművességek is mindinkább a gyárrendszer uralma alá kerültek, mivel a nagytőkések a sok költséget megtakarító és munkamegosztásra ugyancsak igen alkalmas nagy műhelyek létesítésével itt is mindinkább kiszorították a kis mestereket. Így most odáig jutottunk, hogy a civilizált országokban csaknem minden munkaágat gyárszerűen űznek, hogy a kézművességet és a manufaktúrát csaknem minden munkaágban kiszorította a nagyipar.
Ezáltal mindinkább tönkrement az eddigi középrend, különösen a kis kézműves mesterek, teljesen átalakult a munkások korábbi helyzete, és létrejött két új, lassanként valamennyi többit elnyelő osztály, mégpedig:
I. A nagytőkéseké, akik az összes civilizált országban már most csaknem kizárólagos birtokosai az összes létfenntartási eszköznek és a létfenntartási eszközök előállításához szükséges nyersanyagoknak és szerszámoknak (gépeknek, gyáraknak). Ez a burzsoák osztálya, vagyis a burzsoázia.
II. A teljesen nincsteleneké, akik arra van ráutalva, hogy a burzsoáknak eladja munkájukat, hogy érte megkapják a megélhetésükhöz szükséges létfenntartási eszközöket. Ezt a osztályt a proletárok osztályának, vagyis proletariátusnak hívják.
Felelet: A munka olyan áru, mint minden más, ezért az árát pontosan ugyanazon törvények szerint határozzák meg, mint miden más áruét. De egy áru ára a nagyiparnak, illetve a szabad konkurenciának az uralma alatt – a kettő, mint látni fogjuk, egyre megy – átlagban mindenkor ezen áru termelési költségeivel egyenlő. A munka ára tehát szintén a munka termelési költségeivel egyenlő. A munka termelési költségei azonban éppen annyi létfenntartási eszközökből állnak, amennyi ahhoz szükséges, hogy a munkás olyan állapotba kerüljön, amelyben munkaképes marad és amelyben nem hal ki a munkásosztály. A munkás tehát nem fog többet kapni munkájáért, mint amennyi erre a célra szükséges: a munka ára, vagyis a munkabér tehát a lehető legalacsonyabb, az a minimum lesz, ami a megélhetéshez szükséges. Mivel azonban az üzletmenet hol rosszabb, hol jobb, ő is hol többet, hol kevesebbet kap majd, éppúgy, ahogy a gyáros hol többet, hol kevesebbet kap árujáért. De éppúgy, ahogy a gyáros a jó és a rossz üzletmenet időszakainak átlagában mégsem kap többet, sem kevesebbet árujáért, mint a termelés költségei, éppúgy a munkás sem fog átlagban sem többet, sem kevesebbet kapni, mint éppen ezt a minimumot. A munkabérnek ez a gazdasági törvénye pedig annál szigorúbban fog érvényesülni, minél inkább hatalmába keríti a nagyipar az összes munkaágat.
Felelet: A dolgozó osztályok, mindenkor a társadalom különböző fejlődési fokainak megfelelően, különböző viszonyok között éltek, és különböző volt a helyzetük a birtokos és uralkodó osztályokkal szemben. Az ókorban a dolgozók a birtokosok rabszolgái voltak, ahogy sok elmaradt országban, sőt az Egyesült Államok déli részében még mindig azok. A középkorban a földbirtokos nemesség jobbágyai voltak, ahogy még ma is azok Magyarországon, Lengyelországban, Oroszországban. A középkorban és az ipari forradalomig léteztek ezenkívül a városokban kézműves legények, akik kispolgári mesterek szolgálatában dolgoztak, és lassanként a manufaktúra kifejlődésével megjelentek a manufaktúra-munkások is, akiket már nagyobb tőkések foglalkoztattak.
Felelet: A rabszolgát egyszer és mindenkorra eladták; a proletárnak naponként és óránként önmagát kell eladnia. Az egyes rabszolgának, egy úr tulajdonának a létezése, bármily nyomorúságosan, már csak urának érdekében is biztosítva van; az egyes proletárnak, aki úgyszólván az egész burzsoá osztály tulajdona, akitől csak akkor vásárolják meg munkáját, ha valakinek szüksége van rá, nincs biztosítva a létezése. E létezést csak az egész proletárosztálynak biztosítják. A rabszolga a konkurencián kívül áll, a proletár benne áll, s megérzi annak minden ingadozását. A rabszolga dolognak számít, nem a polgári társadalom tagjának; a proletárt elismerik személynek, a polgári társadalom tagjának. Lehetséges ennélfogva, hogy a rabszolgának a létezése jobb a proletárénál, de a proletár a társadalom magasabb fejlődési fokához tartozik és maga is magasabb fokon áll, mint a rabszolga. A rabszolga felszabadítja magát, ha az összes magántulajdon-viszonyból csak a rabszolgaság viszonyát szünteti meg, s csupán ezáltal válik proletárrá; a proletár csak azáltal szabadíthatja fel magát, hogy megszünteti a magántulajdont egyáltalán.
Felelet: A jobbágy egy termelési szerszámot, egy darab földet birtokol és használ a hozam egy részének leadása vagy munka szolgáltatása ellenében. A proletár másvalakinek a termelési szerszámaival dolgozik, ennek a másvalakinek a számlájára, a hozam egy része fejében. A jobbágy lead, a proletárnak leadnak. A jobbágynak a létezése biztosítva van, a proletáré nincs. A jobbágy a konkurencián kívül áll, a proletár benne áll. A jobbágy vagy úgy szabadítja fel magát, hogy a városba szökik és ott kézművessé lesz, vagy úgy, hogy földesurának munka és termékek helyett pénzt ad és szabad bérlővé lesz, vagy pedig úgy, hogy elkergeti hűbérurát és maga lesz tulajdonossá, egyszóval úgy, hogy egyik vagy másik módon belép a birtokos osztályba és a konkurenciába. A proletár úgy szabadítja fel magát, hogy megszünteti a konkurenciát, a magántulajdont és az összes osztálykülönbséget.
Felelet: A proletárral ellentétben, az ún. kézműves – amely csaknem mindenhol létezett az elmúlt (tizennyolcadik) század óta – szintén proletár ugyan, de csak ideiglenesen. Célja a tőkeszerzés és a többi munkás kizsákmányolása. Gyakran meg tudja valósítani ezt a célt ott, ahol a céhek még mindig léteznek, vagy ahol a felszabadulás a céhes kötöttségek alól még sem a gyári módszerek ipari bevezetéséhez, sem az ádáz versengéshez nem vezetett. Amint azonban nagyüzemi termelést bevezetik az iparba, és a verseny teljesen kivirágzik, ez a perspektíva elenyész, és a kézműves egyre inkább proletárrá válik. A kézműves azért vagy úgy szabadítja fel önmagát, hogy burzsoává lesz, vagy úgy, hogy belép a középosztályba általában, vagy (ahogy ez mostanában gyakoribb) a verseny miatt proletárrá válik. Ebben az esetben azáltal tud felszabadulni, hogy csatlakozik a proletármozgalomhoz - t.i. többé-kevésbé a kommunista mozgalomhoz.
Felelet: A XVI–XVIII. század manufaktúra-munkásának csaknem mindenütt volt még termelési szerszám a birtokában, szövőszéke, rokkák a családja számára, egy kis föld, amelyet szabad óráiban megművelt. A proletárnak mindez nincs. A manufaktúra-munkás csaknem mindig falun él, és többé-kevésbé patriarchális viszonyban van földesurával vagy munkáltatójával; a proletár többnyire nagy városokban él, és munkáltatójával puszta pénzviszonyban áll. A manufaktúra-munkást a nagyipar kiszakítja patriarchális viszonyaiból, elveszti azt, ami még birtokában volt, s csupán ezáltal válik proletárrá.
((Az ipari forradalom következményei))
[szerkesztés]Felelet:
Először: az ipari termékeknek a gépi munka következtében egyre olcsóbbodó árai a világ minden országában szétrombolták a régi rendszert, a manufaktúrának, vagyis a kézi munkán alapuló iparnak a rendszerét. Ez mindazokat a félbarbár országokat, amelyek addig többé vagy kevésbé távol maradtak a történelmi fejlődéstől és amelyeknek ipara addig a manufaktúrán alapult, erőszakkal kiszakította elzárkózottságukból. Ezek az országok megvásárolták az angolok olcsóbb áruit, a saját manufaktúra-munkásaikat pedig hagyták tönkremenni. Így aztán olyan országok, amelyek évezredek óta semmit sem haladtak előre – például India –, teljesen forradalmasodtak, és még Kína is forradalom előtt áll most. Oda jutottunk, hogy egy új gép, amelyet ma Angliában feltalálnak, egy éven belül munkások millióit fosztja meg kenyerüktől Kínában. Ily módon a nagyipar kapcsolatba hozta egymással a föld összes népét, világpiaccá dobta össze az összes kis helyi piacot, mindenütt előkészítette a civilizációt és a haladást, és odáig vitte a dolgokat, hogy mindannak, ami a civilizált országokban történik, vissza kell hatnia valamennyi többi országra. Úgyhogy ha most Angliában vagy Franciaországban a munkások felszabadítják magukat, ennek valamennyi többi országban forradalmat kell maga után vonnia, amelyek előbb vagy utóbb ugyancsak meghozzák az ottani munkások felszabadítását.
Másodszor, az ipari forradalom mindenütt, ahol a nagyipar a helyébe lépett a manufaktúrának, a legnagyobb mértékben kifejlesztette a burzsoáziát, annak gazdagságát és hatalmát, és az ország első osztályává tette. Ennek következményeként mindenütt, ahol ez megtörtént, a burzsoázia kezébe kapta a politikai hatalmat és kiszorította az addig uralkodó osztályokat, az arisztokráciát, a céhpolgárokat és a mindkettőt képviselő abszolút királyságot. A burzsoázia megsemmisítette az arisztokráciának, a nemességnek a hatalmát, megszüntetve a majorátust, vagyis a földbirtok eladhatatlanságát, és az összes nemesi előjogot. Szétrombolta a céhpolgárok hatalmát, megszüntetvén az összes céheket és kézműves-kiváltságokat. Mindkettő helyébe a szabad konkurenciát tette, azaz a társadalomnak olyan állapotát, amelyben mindenkinek joga van bármely, tetszése szerinti iparágat űzni, s amelyben őt ebben az iparűzésben a hozzá szükséges tőke hiányán kívül semmi sem akadályozhatja meg. A szabad konkurencia bevezetése tehát annak a nyilvános kijelentése, hogy mostantól fogva a társadalom tagjai már csak annyiban nem egyenlőek, amennyiben tőkéik nem egyenlőek, hogy a tőke lett a döntő hatalom, s ezzel a tőkések, a burzsoák lettek a társadalom első osztálya. A szabad konkurenciára azonban kezdetben szüksége van a nagyiparnak, mert ez az egyetlen társadalmi állapot, amelyben a nagyipar felemelkedhet. A burzsoázia, miután így megsemmisítette a nemesség és a céhpolgárok társadalmi hatalmát, a politikai hatalmukat is megsemmisítette. Ahogy a társadalomban első osztállyá emelkedett, politikai formában is első osztályként proklamálta magát. Ezt a képviseleti rendszer bevezetésével tette, amely a törvény előtti polgári egyenlőségen, a szabad konkurencia törvényes elismerésén alapul, és amelyet az európai országokban az alkotmányos monarchia formájában vezettek be. Ezekben az alkotmányos monarchiákban csak azok választók, akiknek van bizonyos tőkéjük, tehát csak a burzsoák; ezek a burzsoá választók választják a képviselőket, s ezek a burzsoá képviselők, az adómegtagadás jogának segítésével, burzsoá kormányt választanak.
Harmadszor, az ipari forradalom ugyanolyan mértékben fejlesztette ki mindenütt a proletariátust, amilyenben kifejlesztette a burzsoáziát. Amilyen arányban gazdagodtak a burzsoák, ugyanolyan arányban gazdagodott létszámban a proletariátus. Ugyanis mivel a proletárokat csak a tőke foglalkoztathatja, a tőke pedig csak akkor növekszik, ha munkát foglalkoztat, a proletariátus növekedése pontosan lépést tart a tőke növekedésével. Ugyanakkor az ipari forradalom mind a burzsoákat, mind a proletárokat nagy városokban koncentrálja, mert azokban a legelőnyösebben űzhető az ipar, és a nagy tömegeknek ezzel az egy helyen való tömörítésével erejük tudatát adja a proletároknak. Továbbá, hogy minél inkább fejlődik az ipari forradalom, minél több új, a kézi munkát kiszorító gépet találnak fel, annál inkább leszorítja a nagyipar a bért, mint már mondottuk, a minimumára, és ezáltal egyre inkább és inkább elviselhetetlenné teszi a proletariátus helyzetét. Így egyrészt a proletariátus növekvő elégedetlensége, másrészt növekvő hatalma révén előkészíti a társadalomnak a proletariátus által végrehajtandó forradalmát.
Felelet: A nagyipar a gőzgépben és a többi gépben megteremtette azokat az eszközöket, amelyekkel az ipari termelés rövid idő alatt és kevés költséggel a végtelenségig növelhető. Az ebből a nagyiparból szükségképpen fakadó szabad konkurencia a termelés e könnyűsége következtében igen hamar rendkívül heves jelleget öltött; a tőkések tömegei vetették magukat az iparra, és rövid idő alatt többet termeltek, amint amennyit fel lehetett használni. Ennek az lett a következménye, hogy az előállított áruk nem voltak eladhatók, és hogy úgynevezett kereskedelmi válság következett be. A gyáraknak le kellett állniok, a gyárosok csődbe mentek, és a munkások kenyér nélkül maradtak. Mindenütt a legnagyobb nyomor következett be. Bizonyos idő múltán a felesleges termékek elkeltek, a gyárak ismét elkezdtek dolgozni, a bér emelkedett, és az üzlet lassacskán jobban ment, mint valaha. De nem tartott soká, ismét túl sok árut termeltek, és újabb válság következett be, melynek megint ugyanaz volt a lefolyása, mint az előzőnek. Így ingadozott e század eleje óta az ipar állapota szüntelenül a virágzás korszakai és a válság korszakai között, és szinte szabályszerűen öt-hét évenként bekövetkezett egy-egy ilyen válság, amely minden alkalommal a munkások legnagyobb nyomorával, általános forradalmi felindulással és az egész fennálló állapot legnagyobb veszélyeztetettségével kapcsolódott egybe.
Felelet:
Először, a nagyipar, noha első fejlődési korszakában maga hozta létre a szabad konkurenciát, most mégis túlnőtt rajta; hogy a konkurencia és egyáltalában az ipari termelésnek egyesek által való űzése a nagyipar számára béklyó lett, amelyet szét kell feszítenie és szét is fog feszíteni; hogy a nagyipar, ameddig a mostani alapon űzik, csak a hétévenként megismétlődő általános zűrzavar árán tarthatja fenn magát, amely minden alkalommal az egész civilizációt fenyegeti, és nemcsak a proletárokat dönti nyomorba, hanem nagyszámú burzsoát is tönkretesz; hogy tehát magát a nagyipart vagy egészen fel kell adni, ami teljes lehetetlenség, vagy pedig ez a nagyipar feltétlenül szükségessé teszi a társadalom egy egészen új szervezetét, amelyben már nem egyes, egymással konkuráló gyárosok irányítják az ipari termelést, hanem az egész társadalom – szilárd terv és az összesség szükségletei szerint.
Másodszor, hogy a nagyipar és a termelésnek általa lehetővé vált végtelenségig való kibővítése lehetővé teszik a társadalom olyan állapotát, amelyben annyit fognak termelni minden életszükségleti cikkből, hogy ezáltal a társadalom minden tagjának módja lesz minden erejét és adottságát teljesen szabadon kifejleszteni és működtetni. Tehát a nagyiparnak éppen az a tulajdonsága, amely a mai társadalomban minden nyomort és minden kereskedelmi válságot szül, ez éppen az a tulajdonsága, amely más társadalmi szervezetben meg fogja semmisíteni ezt a nyomort és ezeket a balsorsot okozó ingadozásokat. Tehát a legvilágosabban bebizonyosodott:
- hogy mostantól kezdve mindezek a bajok csak a viszonyokkal már össze nem illő társadalmi rendnek tulajdoníthatók, és
- hogy megvannak az eszközök arra, hogy egy új társadalmi renddel teljesen kiküszöböljék ezeket a bajokat.
((Átmenet a kommunista társadalmi rendbe))
[szerkesztés]Felelet: Az új társadalmi rend mindenekelőtt az iparnak és általában az összes termelési ágnak az űzését ki fogja venni az egyes, egymással konkuráló egyének kezéből, s ehelyett mindezeket a termelési ágakat az egész társadalom által kell majd üzemben tartania, azaz közösségi számlára, közösségi terv szerint és a társadalom valamennyi tagjának részvételével. Meg fogja tehát szüntetni a konkurenciát, és helyébe a társulást állítja. Mivel pedig az ipar egyesek által való űzésének szükségszerű következménye a magántulajdon volt, s a konkurencia semmi egyéb, mint az ipar egyes magántulajdonosok által való űzésének módja, ennélfogva a magántulajdon nem válaszható el az ipar egyéni űzésétől és a konkurenciától. A magántulajdont tehát szintén el kell majd törölni, s helyébe az összes termelési szerszám közös használata és az összes termék közös megállapodás szerinti elosztása, vagyis az úgynevezett vagyonközösség fog lépni. Sőt, a magántulajdon eltörlése a legtömörebb és a legjellemzőbb összefoglalása az egész társadalmi rend azon átalakításának, amely az ipar fejlődéséből szükségszerűen fakad, s ezért a kommunisták joggal hangsúlyozzák ezt fő követelésükként.
Felelet: Nem. A társadalmi rend minden megváltozása, a tulajdonviszonyok minden átalakulása olyan új termelőeszközök létrehozásának szükségszerű következménye volt, amelyek már nem akartak beilleszkedni a régi tulajdonviszonyokba. Így keletkezett maga a magántulajdon is. Mert a magántulajdon nem létezett mindig, hanem amikor a középkor vége felé a manufaktúrában megteremtették a termelésnek egy új módját, amely nem hagyta magát alárendelni az akkori feudális céhtulajdonnak, akkor ez a régi tulajdonviszonyokon túlnőtt manufaktúra létrehozott egy új tulajdonformát, a magántulajdont. Ámde a manufaktúra számára és a nagyipar első fejlődési foka számára nem volt lehetséges semmilyen más tulajdonforma, mint a magántulajdon, semmilyen más társadalmi rend, mint a magántulajdonon alapuló. Amíg nem lehet annyit termelni, hogy nemcsak mindenkinek elég jut, hanem még felesleg is marad a termékekből a társadalmi tőke növelésére és a termelőerők további kifejlesztésére, addig mindig lennie kell egy uralkodó, a társadalom termelőerőivel rendelkező osztálynak, és egy szegény, elnyomott osztálynak. Hogy ezek az osztályok milyenek lesznek, az a termelés fejlettségének fokától függ. A földműveléstől függő középkor a bárót és a jobbágyot szolgáltatja, a késői középkor városai a céhmestert és a mesterlegényt, valamint a napszámost mutatják nekünk, a XVIII. században ott van a manufaktúratulajdonos és a manufaktúra-munkás, a XIX.-ben a nagy gyáros és a proletár. Világos, hogy eddig a termelőerők még nem voltak annyira fejlettek, hogy mindenki számára eleget lehetett volna termelni és hogy a magántulajdon e termelőerők béklyójává, korlátjává vált volna. Most azonban, amikor a nagyipar fejlődése révén először is soha nem ismert mértékben hoznak létre tőkéket és termelőerőket, és megvannak az eszközök arra, hogy ezeket a termelőerőket rövid idő alatt a végtelenségig növeljék; amikor, másodszor, e termelőerők csekélyszámú burzsoá kezében összpontosulnak, míg a nép nagy tömege egyre inkább proletárrá lesz és helyzete ugyanabban a mértékben lesz nyomorúságosabb és elviselhetetlenebb, amelyben a burzsoák gazdagsága növekedik; amikor harmadszor, ezek a hatalmas és könnyen növelhető termelőerők olyannyira fejére nőttek a magántulajdonnak és a burzsoáknak, hogy bármely pillanatban előidézhetik a társadalmi rend legerőszakosabb megzavarását – csupán most lett a magántulajdon megszüntetése nemcsak lehetségessé, hanem okvetlenül szükségessé is.
Felelet: Kívánatos volna, hogy így történjék, és bizonyára a kommunisták lennének az utolsók, akik tiltakoznának ez ellen. A kommunisták nagyon is tudják, hogy minden összeesküvés nemcsak haszontalan, hanem még káros is. Nagyon is tudják, hogy forradalmakat nem szándékosan és önkényesen csinálnak, hanem, hogy ezek mindenütt és midig olyan körülményeknek a szükségszerű következményei voltak, amelyek teljesen függetlenek az egyes pártok és egész osztályok akaratától és irányításától. Ámde a kommunisták azt is látják, hogy a proletariátus fejlődését csaknem minden civilizált országban erőszakkal elnyomják, s hogy ezáltal a kommunisták ellenfelei munkálkodnak minden erejükkel egy forradalom irányában. Ha ezáltal az elnyomott proletariátust végül is belekergetik egy forradalomba, mi kommunisták tettel éppúgy védeni fogjuk a proletárok ügyét, mint most szóval.
Felelet: Nem, éppúgy, mint ahogyan egy csapásra a már fennálló termelőerőket sem lehet megsokszorozni annyira, amennyire ez a közösség létrehozásához szükséges. A proletariátus minden valószínűség szerint bekövetkező forradalma tehát csak fokozatosan fogja a mai társadalmat átalakítani, és csakis akkor törölheti majd el a magántulajdont, amikor már létrejött a termelési eszközök ehhez szükséges tömege.
Felelet: A forradalom mindenekelőtt létre fog hozni egy demokratikus alkotmányt, s ezzel közvetlenül vagy közvetve a proletariátus politikai uralmát. Közvetlenül hozza ezt létre Angliában, ahol a proletárok máris a nép többségét alkotják. Közvetve Franciaországban és Németországban, ahol a nép többsége nemcsak proletárokból, hanem kisparasztokból és kispolgárokból is áll, akik még csak átmenőben vannak a proletariátusba és minden politikai érdekükkel egyre inkább a proletariátustól függenek, s ezért hamarosan alá kell rendelniük magukat a proletariátus követeléseinek. Ez talán egy második harcba fog kerülni, amely azonban csakis a proletariátus győzelmével végződhet.
A demokrácia teljesen haszontalan lenne a proletariátus számára, ha nem használnák fel azonnal eszközként további, közvetlenül a magántulajdont megtámadó és a proletariátus létezését biztosító rendszabályok keresztülvitelére. E rendszabályok közül a legfőbbek, ahogyan a fennálló viszonyok szükségszerű következményeiként már most adódnak, a következők:
- A magántulajdon korlátozása progresszív adókkal, a erős örökösödési adókkal, az oldalágak (fivérek, unokaöccsök stb.) örökösödésének eltörlésével, kényszerkölcsönökkel stb.
- A földtulajdonosok, gyárosok, vasúttulajdonosok és hajózási vállalkozók fokozatos kisajátítása, részint az állami ipar konkurenciája által, részint közvetlenül, asszignátákkal való kártalanítás ellenében.
- Az összes emigráns és a nép többsége ellen lázadók javainak elkobzása.
- A munka megszervezése, illetve a proletároknak a nemzeti birtokokon, gyárakban és műhelyekben foglalkoztatása; miáltal kiküszöbölődik a munkások egymás közötti konkurenciája, és a gyárosok, ameddig még megvannak, rákényszerülnek, hogy ugyanazt a felemelt bért fizessék, mint az állam.
- A társadalom valamennyi tagjára kiterjedő egyenlő munkakötelezettség a magántulajdon teljes megszüntetéséig. Ipari hadsereg alakítása, különösen a mezőgazdaság számára.
- A hitelrendszer és a pénzkereskedelem centralizálása az állam kezében, állami tőkével rendelkező nemzeti bank révén az összes magánbank és bankár kiküszöbölésével.
- A nemzeti gyárak, műhelyek, vasutak és hajók gyarapítása, az összes föld megművelhetővé tétele és a már megművelteknek javítása, ugyanolyan arányban, amilyenben a nemzet rendelkezésére álló tőkék és munkások gyarapszanak.
- Minden gyermeknek nemzeti intézetekben és nemzeti költségen nevelése attól a pillanattól fogva, hogy nélkülözheti az első anyai gondozást. Nevelés és gyári munka együtt.
- Nagy paloták létesítése a nemzeti birtokokon, közös lakásaiként az állampolgárok olyan közösségei számára, amelyek ipart és mezőgazdaságot egyaránt űznek, s egyesítik a városi és a falusi élet előnyeit anélkül, hogy átvennék a két életmód egyoldalúságát és hátrányait.
- Valamennyi egészségtelen és rosszul megépített lakás és városnegyed lebontása.
- Egyenlő örökösödési jog a házasságon kívül és házasságban született gyermekek számára.
- Minden közlekedésügy koncentrálása a nemzet kezében.
Mindezek a rendszabályok természetesen nem vihetők egyszerre keresztül. Egyik azonban midig maga után fogja vonni a másikat. Mihelyt megtörtént az első radikális támadás a magántulajdon ellen, a proletariátus kényszerítve látja magát, hogy egyre tovább menjen, hogy egyre inkább koncentráljon minden tőkét, minden mezőgazdaságot, minden ipart, minden közlekedést, minden cserét az állam kezében. Ezen munkálkodnak ezek a rendszabályok; s pontosan abban az arányban válnak keresztülvihetőkké és fejtik ki centralizáló következményeiket, amelyben a proletariátus munkája megsokszorozza az ország termelőerőit. Végül, ha majd minden tőke, minden termelés és minden csere a nemzet kezében összpontosult, akkor magától elesik a magántulajdon, feleslegessé válik a pénz, s a termelés annyira megnövekedik és az emberek annyira megváltoznak, hogy a régi társadalom utolsó érintkezési formái is eleshetnek.
Felelet: Nem. A nagyipar már azzal, hogy megteremtette a világpiacot, olyan kapcsolatba hozta egymással a föld összes népét és főként a civilizáltakat, hogy minden egyes nép függ attól, ami egy másiknál történik. Továbbá a nagyipar az összes civilizált országban annyira egyenlővé tette a társadalmi fejlődést, hogy mindezekben az országokban a társadalom két döntő osztályává a burzsoázia és a proletariátus, napjaink fő harcává pedig a kettejük közötti harc lett. Ezért a kommunista forradalom nem pusztán nemzeti forradalom lesz, hanem olyan, amely egyidejűleg megy végbe valamennyi civilizált országban, azaz legalábbis Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban. Ezen országok mindegyikében a kommunista forradalom aszerint fog gyorsabban vagy lassabban kifejlődni, hogy az egyik vagy másik országnak kialakultabb az ipara, nagyobb a gazdasága, jelentősebb tömegű a termelőereje. Ezért a leglassabban és a legnehezebben Németországban lesz keresztülvihető, a leggyorsabban és legkönnyebben pedig Angliában. A világ többi országára szintén jelentékenyen visszahat majd, egészen megváltoztatja fejlődésük eddigi módját és nagyon meggyorsítja ezt a fejlődést. A kommunista forradalom egyetemes, s ezért terület is egyetemes lesz.
Felelet: Azáltal, hogy a társadalom kiveszi a magántőkések kezéből az összes termelőerő és érintkezési eszköz használatát, úgyszintén a cserét és a termékek elosztását, s olyan terv szerint igazgat, amely az egész társadalom meglévő eszközeiből és szükségleteiből adódik, elsősorban kiküszöbölődnek mindazok a káros következmények, amelyek most még egybekapcsolódnak a nagyipar űzésével. A válságok elesnek; a kiterjedt termelés, amely a társadalom mostani rendje számára a túltermelésnek és a nyomornak oly hatalmas oka, akkor már nem is lesz elegendő és még sokkal jobban ki kell majd terjeszteni. A túltermelés, ahelyett, hogy nyomort idézne elő, a társadalom legközelebbi szükségletein túlmenően biztosítani fogja mindenki szükségleteinek kielégítését, új szükségleteket fog teremteni, és egyúttal megteremti ezek kielégítésének eszközeit. Újabb haladás feltétele és ösztönzője lesz, s anélkül fogja végrehajtani ezt a haladást, hogy a társadalmi rend, mint eddig minden alkalommal, zűrzavarba kerülne. A magántulajdon nyomásától megszabadított nagyipar olyan terjedelemben fog fejlődni, amelyhez képest a mai kiképződése ugyanolyan kicsinyesnek tűnik, mint napjaink nagyiparához képest a manufaktúra. Az iparnak ez a fejlődése elegendő tömegű terméket bocsát majd a társadalom rendelkezésére ahhoz, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégíthesse. Ugyanígy a mezőgazdaság is, amelyet szintén a magántulajdon és a felparcellázottság nyomása akadályoz a már elért tökéletesítések és tudományos vívmányok elsajátításában, egészen új lendületet kap és teljesen elegendő tömegű terméket bocsát majd a társadalom rendelkezésére. Ily módon a társadalom elég terméket fog előállítani az elosztás olyan elrendezéséhez, hogy összes tagjainak szükségletei kielégíttessenek. A társadalomnak különböző, egymással ellentétes osztályokra szétválása ezáltal feleslegessé válik. Sőt nemcsak feleslegessé válik, hanem éppenséggel összeférhetetlen az új társadalmi renddel. Az osztályok létezése a munkamegosztásból fakadt, és a munkamegosztás, a maga eddigi módján, teljesen elesik. Mert ahhoz, hogy az ipari és a mezőgazdasági termelést felemeljék a vázolt magaslatra, nem elegendőek csupán a mechanikai és vegyi segédeszközök; az emberek képességeinek, akik e segédeszközöket mozgásba hozzák, ugyancsak a megfelelő mértékben fejletteknek kell lenniök. Éppen úgy, ahogy a múlt század parasztjai és manufaktúra-munkásai egész életmódjukat megváltoztatták és maguk is egészen más emberekké lettek, amikor belesodródtak a nagyiparba, éppen így a termelésnek az egész társadalom által történő közös űzése és a termelésnek ebből következő új fejlődése egészen más embereket fog megkívánni és létre is hozni. A termelést nem űzhetik közösen olyan emberek, mint a maiak, akiknek mindegyike egyetlenegy termelési ágnak van alárendelve, ahhoz van hozzáláncolva, általa van kizsákmányolva, akiknek mindegyike csak egy adottságát fejlesztette ki valamennyi többi rovására, s az össztermelésnek csak egy ágát vagy csak egy ágának az ágát ismeri. Már a mostani ipar is egyre kevésbé használhat ilyen embereket. Az egész társadalom által közösen és tervszerűen űzött ipar meg éppenséggel olyan embereket feltételez, akiknek adottságai mindenoldalúan kifejlődtek, akik képesek áttekinteni a termelés egész rendszerét. Az a munkamegosztás tehát, amelyet a gépek máris aláástak, s amely az egyik emberből parasztot, a másikból susztert, a harmadikból gyári munkást, a negyedikből tőzsdespekulánst csinált, teljesen el fog tűnni. A nevelés gyorsan végig tudja majd vezetni a fiatalokat a termelés egész rendszerén, képessé teszi őket, hogy sorban egyik termelési ágról áttérjenek a másikra, mindenkor aszerint, hogy mire késztetik őket a társadalom szükségletei vagy saját hajlamaik. A nevelés tehát megszabadítja őket attól az egyoldalú jellegtől, amelyet a mostani munkamegosztás minden egyesre rányom. Ekképpen a kommunista módon megszervezett társadalom alkalmat fog adni tagjainak, hogy mindenoldalúan kifejlesztett adottságaikat mindenoldalúan működtessék. De ezzel szükségképpen eltűnnek a különböző osztályok is. Úgyhogy a kommunista módon megszervezett társadalom egyfelől összeférhetetlen az osztályok fennállásával, és másfelől e társadalomnak a létrehozása maga nyújtja ezen osztálykülönbségek megszüntetésének eszközeit.
Ebből következik, hogy a város és falu közötti ellentét ugyancsak el fog tűnni. Az, hogy a földművelést és az ipart ugyanazok az emberek űzik, nem pedig két különböző osztály, ez szükségszerű feltétele a kommunista társulásnak, már egészen anyagi okokból is. A földművelő népesség szétforgácsolódása falun, s ugyanakkor az ipari népesség összezsúfolódása a nagy városokban olyan állapot, mely csak a földművelés és az ipar még fejletlen fokának felel meg, akadálya minden további fejlődésnek, s ez már most nagyon érezhető.
A társadalom összes tagjának általános társulása a termelőerők közös és tervszerű kiaknázása, a termelés olyan fokú kiterjesztése, hogy mindenkinek a szükségleteit kielégítse, annak az állapotnak a megszűnése, amelyben egyesek szükségletei mások rovására elégíttetnek ki, az osztályoknak és ellentéteiknek teljes megsemmisítés, a társadalom minden tagja képességeinek mindenoldalú kifejlesztése az eddigi munkamegosztás kiküszöbölésével, az ipari neveléssel, a tevékenység váltakozásával, mindenki részesedésével a mindenki által előállított javak élvezetében, a város és a falu egybeolvadásával – ezek a magántulajdon eltörlésének fő eredményei.
Felelet: A két nem viszonyát tisztán magántermészetű viszonnyá fogja tenni, amely csak a résztvevő személyekre tartozik, és amelybe a társadalomnak semmi beavatkoznivalója nincs. A kommunista társadalom megteheti ezt, mert a magántulajdont kiküszöböli és a gyermekeket közösségben neveli fel, s ezáltal megsemmisíti az eddigi házasság mindkét alapját, a nőnek a férfitól és a gyermekeknek a szülőktől való, a magántulajdonnal kapcsolatos függőségét. Ebben benne van a felelet a fennkölt erkölcsű nyárspolgárok által a kommunista nőközösség ellen csapott lármára is. A nőközösség olyan viszony, amely egészen a polgári társadalom sajátja és manapság teljesen fennáll a prostitúcióban. A prostitúció azonban a magántulajdonon nyugszik és vele együtt esik el. A kommunista szervezet tehát nemhogy bevezetné a nőközösséget, hanem ellenkezőleg, megszünteti.
Felelet: A népek nemzeti vonásaikkal a társiasulás elvei alapján egyesülve épp ezen egyesülés eredményeként elkerülhetetlenül vegyülni fognak egymással, ezáltal megszűnnek - pontosan ugyanúgy, ahogy a különböző birtokviszonyok és osztálykülönbségek is eltűnnek alapjuk, a magántulajdon eltörlése által.
Felelet: Minden eddig létező vallás az egymástól elkülönült népek vagy néptömegek fejlődésében egy-egy történelmi fázis kifejeződése volt. Ám a kommunizmus a történelmi fejlődésnek egy olyan fázisa, amely fölöslegessé tesz és megszűntet minden létező vallást.
((Kommunisták és egyéb politikai erők))
[szerkesztés]Felelet: Az úgynevezett szocialisták három csoportra oszlanak.
Az első csoport a feudális és patriarchális társadalom híveiből áll, amelyet megsemmisített és napról napra megsemmisít a nagyipar, a világkereskedelem és az e kettő által megteremtett burzsoá társadalom. Ez a csoport a mostani társadalom bajaiból azt a következtetést vonja le, hogy helyre kell állítani a feudális és patriarchális társadalmat, mert az mentes volt e bajoktól. Valamennyi javaslatuk egyenes vagy görbe úton e cél felé tart. A reakciós szocialistáknak ezt a csoportját, a proletariátus nyomora iránti állítólagos részvéte és emiatt ontott forró könnyei ellenére, a kommunisták mindenkor erélyesen támadni fogják, mert
- valami merőben lehetetlenre törekszik;
- az arisztokrácia, a céhmesterek és a manufaktúra-tulajdonosok uralmát próbálja helyreállítani annak abszolút vagy feudális királyokból, hivatalnokokból és papokból álló kíséretével egyetemben, egy olyan társadalmat, amely mentes volt ugyan a mostani társadalom visszásságaitól, viszont legalább annyi más bajjal járt, és még azt a kilátást sem nyújtotta, hogy egy kommunista szervezet felszabadítja az elnyomott munkásokat;
- valódi szándékait mindig kimutatja, valahányszor a proletariátus forradalmivá és kommunistává lesz, amikor is nyomban a burzsoáziával szövetkezik a proletariátus ellen.
A második csoport a mostani társadalom híveiből áll, akikben az ebből a társadalomból szükségképpen fakadó bajok aggályokat keltettek annak fennmaradását illetően. Ezért arra törekszenek, hogy megtartsák a mostani társadalmat, de kiküszöböljék a vele kapcsolatos bajokat. E célból egyesek közülük puszta jótékonysági intézkedéseket javasolnak, mások nagyszerű reformrendszereket, amelyek a társadalom újjászervezésének ürügyével meg akarják tartani a mostani társadalom alapjait és ezzel a mostani társadalmat. A burzsoá-szocialisták ellen a kommunistáknak szintén állandóan harcolniuk kell majd, mert ezek a kommunisták ellenségeinek kezére dolgoznak és védelmezik azt a társadalmat, amelyet a kommunisták éppen meg akarnak dönteni.
A harmadik csoport végül demokrata szocialistákból áll, akik akarják a 18. kérdésben megadott rendszabályok egy részét, ugyanolyan úton, mint a kommunisták, de nem mint a kommunizmushoz vezető átmenet eszközeit, hanem mit olyan rendszabályokat, amelyek elegendők arra, hogy megszüntessék a nyomort és eltüntessék a mostani társadalom bajait. Ezek a demokrata szocialisták vagy proletárok, akik még nem eléggé felvilágosultak osztályuk felszabadításának feltételeit illetően, vagy a kispolgárokat képviselik, egy olyan osztályt, amelynek a demokrácia és a belőle fakadó szocialista rendszabályok kivívásáig sok tekintetben a proletárokéval azonos érdekei vannak. Ezért a kommunistáknak a cselekvés perceiben meg kell egyezniük ezekkel a demokrata szocialistákkal, és egyáltalában pillanatnyilag lehetőleg közös politikát kell folytatniuk velük, amennyiben e szocialisták nem szegődnek az uralkodó burzsoázia szolgálatába és nem támadják a kommunistákat. Világos, hogy e közös cselekvési mód nem zárja ki a velük való nézeteltérések megvitatását.
Felelet: Ez a viszony a különböző országokban különböző. – Angliában, Franciaországba és Belgiumban, ahol a burzsoázia uralkodik, a kommunistáknak még egyelőre közös az érdekük a különféle demokrata pártokkal, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél inkább közelednek a demokraták az általuk most mindenütt képviselt szocialista rendszabályokban a kommunisták céljaihoz, azaz minél világosabban és határozottabban képviselik a proletariátus érdekeit és minél inkább támaszkodnak a proletariátusra. Angliában például a munkásokból álló chartisták hasonlíthatatlanul közelebb állnak a kommunistákhoz, mint a demokrata kispolgárok, vagyis az úgynevezett radikálisok.
Amerikában, ahol bevezették a demokratikus alkotmányt, a kommunistáknak ama párttal kell majd tartaniuk, amely ezt az alkotmányt a burzsoázia ellen akarja fordítani és a proletariátus érdekében akarja felhasználni, azaz a nemzeti agrár-reformerekkel.
Svájcban a radikálisok, noha maguk is még nagyon vegyes párt, mégis az egyetlenek, akikkel a kommunisták szóba állhatnak, és e radikálisok közül ismét a waadtlandiak és a genfiek a leghaladóbbak.
Végül Németországban még csak ezután következik be a burzsoázia és az abszolút monarchia döntő harca. Mivel azonban a kommunisták addig nem számíthatnak a döntő harcra önmaguk és a burzsoázia között, amíg a burzsoázia nem uralkodik, a kommunistáknak érdeke segíteni, hogy a burzsoák a lehető leghamarabb uralomra jussanak, hogy aztán a lehető leghamarabb ismét megdönthessék őket. A kommunistáknak tehát a kormányokkal szemben mindenkor a liberális burzsoák pártjára kell állniok, s csak attól kell őrizkedniök, hogy osztozzanak a burzsoák önámításaiban, vagy pedig hitelt adjanak arra vonatkozó csábító állításaiknak, hogy milyen üdvös következményei lesznek a burzsoázia győzelmének a proletariátus számára. Az egyedüli előnyök, amelyeket a burzsoázia győzelme a kommunistáknak nyújtani fog, a következők lesznek:
- Különféle engedmények, amelyek megkönnyítik a kommunistáknak alapelveik megvédését, megvitatását és terjesztését, s ezzel megkönnyítik a proletariátusnak egy szorosan egybeforrt, harcrakész és szervezett osztállyá való egyesülését; és
- Az a bizonyosság, hogy az abszolút kormányok bukásának napjától kezdve a burzsoák és a proletárok közötti harc kerül sorra. Ettől a naptól kezdve a kommunisták pártpolitikája ugyanaz lesz, mint azokban az országokban, ahol a burzsoázia már most uralmon van.