A lap feldolgozottságának foka

A kolozsvári Mátyás-szobor

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kolozsvári Mátyás-szobor
szerző: Malonyay Dezső
Művészet Első évfolyam, 1902 / Hatodik szám 418-421. oldal

Nagy művészeti és egyben nagy nemzeti aktus volt az, a múlt hónapban Kolozsvárt: a Mátyás-szobor leleplezése.

Hatalmas föladat megoldására vállalkozott a művész. Egy egész nemzet bízta rá, hogv fejezné ki annak a nemzetnek a karakterét, az érzéseit, de sőt a vágyait is; - és vártuk, fölcsigázott várakozással: megtaláljuk-e mindnyájunkat annak az egy embernek a munkájában ?

Valljuk be, nem csupán a múlt dicsőségének, nem csupán az imádott emlékű igazságos magyar királynak akartunk mi szobrot emelni az ő szülővárosában, Kolozsvárt, -a magyar királyság eszményének kívántunk hódolni az előtt a szobor előtt s a múlt dicsőségét ünnepelve, jövőbe vetett reménységeink hajnalpirkadása derengett előttünk.

Mi volt a nagy nemzeti aktus politikai jobban mondva nemzeti tartalma ? Mik az érzéseink, mik a vágyaink ?

Idézőjelben adom, politikai citátum ez, de helyén van itt, mert elválaszthatatlan az ismertetett műalkotástól, a lelke ez annak s ez avatja nemzeti kincsesé.

Tehát: mit kívántunk látni azon a szobron ; mit akartunk hallani a bronz Mátyás ajkáról ? "Olyan Magyarország akarunk lenni e században, a minő, a korhoz mérten, a XV. században Hollós uralkodása alatt valánk. Azzal a nemzeti tartalommal akarjuk megtölteni a királyság hatalmát, a melylyel a nagy Hunyadi viselte a kardot és a jogart. Azokra a határokra törekszünk a Száván túl és az Adria mentén, a melyek úgy biztosítják Magyarországnak a vezetést Kelet-Európában. Azon-képen akarunk ellentállni a németek befolyásának, a hogyan Mátyás király a német császárok illetéktelen követeléseit visszaverte. Úgy nem fogjuk tűrni a pánszláv izgatást, mint ő nem tűrte a cseheket Magyarországon. Oly nagy legyen nemzeti műveltségünk, a mint nem multa fölül a kultúrában Mátyás korszakát semmi más európai nemzet. Erejét és tekintélyét félte Bécsnek büszke vára, - - félje hát újra Magyarországot és magyar királyát." Ez volt a föladat.

Amilyen komplikált így szavakban, olyan egyszerűen s mégis monumentálisán oldotta meg Fadrusz János.

Az új műalkotást ismertetvén s dicsérvén itt, ebben a magyar művészeti folyóiratban, szándékosan helyezünk ekkora súlyt, - éppen nemzeti művészetünk érdekében, - arra, a mit a szobron látni, a mit a szobortól hallani óhajtott a nemzet. A lelkét keressük Fadrusz alkotásának, mert éppen ez, a benső tartalom, a lélek hiányzik modernebb plasztikai alkotásainkból. Művészeink javarésze pompásan tudja már művészete mesterségét, képfaragóink faktúrájával meglehetünk elégedve, - de mintha nem akarna életre kelni a jól mintázott forma, közönyös, fagyos hideg marad a márvány: a lélek hiányzik belőlük. Mi az oka ennek ? . . . Félek egész határozottan kimondani, hogy művészeink intelligenciája ne volna arányban teknikai készségükkel, - annyi azonban bizonyos, hogy érzésük nincs hibátlan harmóniában a nemzet érzésével, vagy legalább is, nem igen képesek magukat azonosítani a nemzet elementáris, tehát éppen legvitálisabb érzéseivel. Oka ennek, részben, maga a nemzet is, - - magunk se igen tudjuk még egységesen tömörített summákban érvényesíteni magyarságunkat, s bár éppen azért bajos nékik', művészeinktől mégis ösztönszerűleg megkívánjuk már, hogy ezt cselekedjék.

Azé a teljes siker, a kinek ez sikerül, legyen az író, festő vagy képfaragó.

Fadrusznak sikerült. Sietünk ezt sikerében legelül konstatálni.

Ő nem habozott, nem keresgélt, - s ha tette, annál derekabb, hogy munkáján meg nem látszik, - nem is markolt annyit, hogy ne tudta volna ökölre fogni, kikeresett a plasztikai kivitelre kínálkozó sok jellemző közül egy olyan jellemzőt, a miben együtt volt valamennyi és azt mintázta meg, a geniális alkotó művész részletekben és kifogástalan szintézisével : az erőt.

A magyar erőt mintázta a király alakján, a paripán, a mellékalakokon, azt faragta kőbe, a' talapzat zömök bástya köröndjébe, azt öntette bronzba és megkoszorúzta az egészet arany babérkoszorúval, azzal a koszorúval, mely a páncélos Mátyás födetlen fején ragyog. (Ezért kár, bár csak hosszabb szemlélet után érzi meg az ember, hogy a bástyakorona nem szélesebb, vagy hogy költségkímélés végett valamint elspóroltak a kőből.)

Ha mottót keresnénk e mű talapzatára, olyan formát kellene találnunk, a milyen a párisi Danton-emléken lelkesíti a franciákat: De l'audace, encore de l'audace, toujours de l'audace!

Aprólékos tanulmányt érdemel ez a szobor. Mellékelve adjuk hű képét, szolgáljon hozzá magyarázásnak a következő leírás.

Mérsékelt magasságú, középkoriasan stilizált bástyakörönd fokán, lóháton ül Mátyás. Nehéz harci paripa, stilizált az is; érdeme, hogv a művészet legszebb bronzparipáit, kivált a Col-leoniét juttatja eszünkbe. Hatalmas mén, klasz-szikusan egyszerűsített formáiban duzzad az erő. A bástyakörönd egyszersmind szerencsés háttere a lent, Mátyás előtt elhelyezett alakoknak, a kik szintén az erő daliás alakjai mind a négyen: a lelkes ifjú erő, az érett férfi szinte zordon s az öreg nyugodt, kivívott diadalokat éreztető ereje. Csoportosításuk vakmerőén egyszerű, veszedelmesen szimmetrikus ; az ilyen egyszerűség ugyancsak próbára teszi a művészt s pazar kifejező talentummal kell bírnia, hogy egyhangú ne maradjon, -de ha sikerül neki alkotása, annál monumentálisabb. Fadrusznak ez is sikerült, részint az alakok kifejező beállítása, beszédes, mégis nyugodt gesztusok révén, de kivált azzal adta meg szobra hatásának egységes harmóniáját, hogy minden részletet úgyszólván ösz-szesugároztat, központba, fókusba visz a fő-alakra, Mátyás alakjára.

A paripa szügybe szegett feje mögött, -szinte deréktól kezdve látjuk a király hadverő alakját. Magasan domborodó páncélja alatt érezzük a testet, dobog a szive, él. A legkü-vetelőbb naturalizmus se találhat hibát rajta, pedig a lehető legstilizáltabban, hogy úgy mondjuk, szobrosan ül nyergén ; helyesebben, feszülő térdekkel áll a kengyelben. Feje, arcéle nem szelíd: fönségesen erős, imperátori. Ilyen testtartása is.

Ez az a király, a kit négyszáz esztendő óta mind hívebben szeretünk. Ez az a Mátyás, a ki végzett a haza ellenségeivel. Ölében, a nyeregkápán kérészbe téve diadalmas kardja, még nem dugta hüvelybe, soha ne is dugja, hogy menten halálos sújtásra emelhesse, mihelvt ellenség támadna az ő magyarjai ellen. Szeme a jövendőkben, néz messze határaink felé, azokon is túl, olyan messzire vigyázva, a mennyire ő láthat. És a míg az ő ereje, szive, esze őrködik sorsunk fölött, mi azalatt boldogulhatunk, jólét, tudomány és művészet is lesz a békességben.

Egyszerű, azonnal áttekinthető az egész és nyomban értjük. Előadásának formái szinte daliásan brutálisak. Szerencsésen tagolt elrendezésének klasszicitása emeli monumentális voltát. Mellékalakjai harmonikusan állanak az egész keretébe s még sem csak afféle kis jelzői, magyarázó járulékok: az általános nagy páthosz körmondatának remek mellékmondatai, a nagy király erejének hősei; egyek véle erőben, akaratban, szándékban, hűségben és most a dicsőségben, - - mint ez a nemzet mindig, a mikor szeretni tudta királya.

Elnéztem a minap Kolozsvárt, korán reggel: milyen áhítattal áll meg a vidékről beballagó kozsókos, abaposztós, báránybőrsüveges nép a szobor előtt. Szava nincs, mintha templomba került volna; összebújnak egymáshoz közel, úgy csodálják az igazságost és ösztönszerű-leg leveszi mindenki a süvegét.

- Tudja-e kigyelmed, ki ez ? - kérdeztem egyiktől.

Jóképű, erősszemű öreg ember volt, Bánffy-Hunyad vidékéről.

- Hogyne tudnám, - felelt s kissé zokon is esett a kérdésem.

- Hát ki?

- Hát a király.

- A király ! ?. . .

- Az a', a régi, a Mátyás király.

Utóbb még annyit mondott csak:

- Behozom má' karácsonyra a gyerekeket is, hagy lássák azok is.

Persze nincs az a magyar város, a melyik ne irigyelné egy kicsit ezt a szobrot Kolozsvártól. Ne tagadjuk, irigyeljük bizony mi is, itt Pesten... De azért nagyon jó helyt van az ott!

Talán csak szentimentális romantika az bennem: azt hiszem, nem is találnánk az országban sehol másutt olyan hozzáillő környezetet.

Úgy hozzáillik, olyan szerencsésen egészíti ki az egész város, a vidék. Mögötte a régi templom, a mihez hozzásejtjük a kissé távolabb eső szülőházat. . . még messzebb, a háttérben a szelidhajlású kolozsvári hegyek... És körül, a modernségében is bizonyos nobilis régi zamatot megőrző" nagy tér... a históriai emlékek... a lelke annak a jó magyar kolozsvári világnak !

És egyébként is, nagyon jó helyt van az a szobor ott, oly közel a legexponáltabb magyar határhoz, a hol.... De ez már politikai magyarázgatásba vinne.

Mi pedig csak egy levélkével akarunk itt hozzájárulni ahhoz a babérkoszorúhoz, a melyet Fadrusz Jánosnak kötött a magyar nemzet, e remek alkotásért.

Boldog az a művész, a kire ennyi mondanivaló kifejezését bizza egy egész nemzet s örvendjen a nemzet, hogy vannak olyan művészei, a kik ennyinek a kifejezésére úgy képesek, mint Fadrusz János.