A kisleány

A Wikiforrásból
A kisleány
szerző: Kaffka Margit

       Már betöltötte volt a tizedik évét Mariann, de az arca még mindég egy ifjú maori-főnök kicsinyített képmása volt; igaz, hogy különösen előkelő, szépszemű és okos vademberé. Bőre olajosbarna, szeme sötét, minden vonása duzzadt; az orrnyitásai feltűnően széttágultak testi vagy lelki izgalomban, gyors futás után, vagy ha messze, messzire bámult, a mérhetetlen nagy és új világon elcsudálkozva. Telt ajkai közül úgy villantak elő a hófehér fogak, ha lámpavilágnál kacagott, a fény átviláglott rajtuk, mint nemes zománcú, finom porcelánon; az ember azt hihette, hogy ott belül, a fiatal száj barlangja mélyén van valami enyhe és különös fényforrás. (Csakhogy a szülei ezt nemigen vették észre, mert a jelenlétükben ritkán nevetett akkortájt Mariann.) Nagy, fekete, kissé gyapjas hajlamú volt a haja, a nevelőnő alig tudta összefogni, lesimítani, rendbe kényszeríteni reggelenként; nemsokára bomlottan repült utána; ha egy ajtót becsapott, közéakadt, a kilincsbe tépődött; mert a kisleány nem bánta, szaladt tovább. „Borzasztó szeles, nincs benne semmi charme!” – mondta kedvetlenül az édesanyja, és szinte sértődötten nézett az urára; mert két nagyobb leányuk inkább őrá ütött, valódi szépség volt mindegyik a maga nemében: máris komolyan hódítottak, már bókokat hallott érettük, s Hermine, az idősebb kérői sűrűn jelentkeztek. Nagy és biztos vagyonú polgárcsalád voltak, azokból, kiknek már a szülei, nagyszülei is ugyanabban a szolid és tisztes tradíciójú üzletben ültek, mely aztán nyugodtan fokozódó jólétük alapja volt. Azok közül, akik elsőnek éltek jó stílusú fényűző életet a budapesti Cityben, régi képekkel és idegen nyelvű könyvekkel, elfranciázott konyhával. Konstantinápolyból személyesen hozott szőnyegekkel, utazásokkal, kifürdetett szobalánnyal és jólesőn disztingvált modorral a tízórai teákon. Egy kissé Wien tette ezt, a szomszédos császári főváros, melynek régi bankárcsaládaiból házasodtak, szívesen adtak lányt oda férjhez – mindenképp fenntartották a kapcsolatot e régibb hagyományú polgárváros megfelelő, jobb társaságaival. Német szavukon az ottani dialektus kacér és kedves pongyolasága érzett; magyarul a sok nyelvet tanult emberek kissé túlbuzgó irodalmiságával, de néha hibázva beszéltek. Vajon kihez hasonlíthatott közülük, melyik távoli, régi rokonra ütött ez a kislány?… Mert nyilván nem voltak mindég ily szépek és finom külsejűek, hisz valamikor erősen dolgozniok kellett… de erről ma már szó sem volt természetesen; csak esztétikát, nyelveket és irodalmat tanulgatni, otthon, kitűnő mesterektől, kényelmes, könnyű, élvezetes módon.

       Nyáridőn akkortájt egy nagybérlő rokon pusztájára mentek pár hétre; bár a nevelőnő kijelentette, hogy ott Mariann végképp elvadul mindég. Versenyt hancúrozott a bácsi két fiával; fára mászott, és végighasadt a harisnyája, ürgét öntöttek, és csuromvizesen került elő; a csűrben egy óriás szénakazalba mesteri alagutakat vájtak, de Mariann hajából napokig nem lehetett a pelyvát kifésülni. Ám egyszer, mikor a kútgémre akaszkodva hintáltak, a nagybácsi szigorú büntetést szabott a veszélyes kalandért; drákói módon megvesszőzte a két imposztor fiát, és Mariannra nézve is utasította a nagynénit. A kislány nem sírt, és nem kiáltott, de megrémítette eltorzult, szörnyű, ijesztőn rút arcával, állati dühös gyűlölettől szikrázó szemeivel, s ahogy konokul vigyorgott. Abbahagyták, beküldték egy lezsaluzott szobába; ott egyedül a falusi dívány hűséhez szorított arccal meredt maga elé komoran, és érezte, hogy a szeme ég, vére hangosan lüktet, minden tagjában valami nagy, félelmes, idegenszerű erő és vágy van, amit alig fékezhet, ami ütni, vágni, zúzni, harapni akarta… nem bírja tovább, igen… ölni tudna. Így, most, csupa felindulásból – ez borzasztó! A gyerek szívébe rémület nyilallt, iszonyúan megijedt önmagától. Megmozdult, görcsös ujjakkal beletépett a saját húsába; a nyárias, fiús, kurta harisnya fölött véresre felmarta tíz körmével tömzsi, barna lábszárán a bőrt. Kurtát kiáltott fájdalmában, látta kiserkedni a vérét. Szédelegve állt fel, mert a kertre nyíló ablakon valaki lehúzta kívül a redőny lécét; egyik pajtása füttyentett indián módra, és ő görcsös szájjal, de kötelességszerűen adta vissza a jelt. Odalépett; Oszkár, a két évvel idősebb fiú sovány kamaszarca nézett be figyelmes, apró, meleg szemeivel, szimatoló, hajlott orrával. „Sebaj, ugye, Mariann? Gyer csak ki a napra!… Csíkászni megyünk délután az ostorossal, mezítláb gázolunk a Sárvízbe! Te… te, igazán olyan vagy, hogy… bátran lehetnél fiú, Mariann!” A legnagyobb megbecsülés, a legőszintébb behódolás volt ebben a hangban, és a kisleány kiérezte. Tűnődött egy pillanatig, aztán felderült a kis elsötétedett képe, az izgalom feszülése megszűnt, szép fogai kivillantak. „Rögtön kiszököm hozzátok, csak le kell törülni a lábam a vértől!” – mondta egyszerűen, röstelkedés és háttérgondolat nélkül – míg bajtársi bizalommal és feloldottan, hálásan ránevetett.

       A következő ősszel a fővárosba hozták a két fiút is tanulni; közel laktak egy másik gazdag agglegény bácsinál, akinek a villája az Andrássy út külső részére nyílt, nagy lombkerttel, széles utakkal, furcsa, egzotikus pagodákkal, melyeket messzi, tengerentúli országokból hozott. Mariann sokszor átszaladt, mert a széles kertutakon lehetett „Rabló-pandúr”-t játszani – futni, lihegve, eszeveszetten, repülő szoknyákkal és lobogó sörénnyel hasítani az akaratos levegőt, szemközt birkózni vele, nekimenni, legyűrni… ó, ezt hogy szerette! És háta mögött a fiúk. Oszkár és a kis Vili, ahogy üldözik fulladozva, már-már beérik, hallja elfúló lélegzetük, kurta, eleven kiáltásaikat; – s akkor egérutat venni egy út kanyarodásán, előnyt kapni, hátra vihogni feléjük diadalmasan; – Mariann volt a legjobb futó, elismert bajnok! De egyszer mégis veszélyben volt a hírneve, valahogy megszorították a park szélén, már-már befogták szégyenszemre – akkor – egy gondolat, egy furcsa grimász a kihevült arcocskán… s Mariann villámgyorsan átvetette magát a park kerítésén. Kék matrózruhája felszakadt a vaslécek cifráin, nem ért rá megnézni – rohant tovább; hallotta, hogy a fiúk kiáltva követik ugyanazon az úton, kacagó és ingerült sikolyokkal (nem, a kapu felé szörnyű kerülő volna, lehetetlen!) – a kisleány ráncos szoknyája felcsapódott a vaskos lábszárakon; az Andrássy úti sétálók megütközve bámulták erősödő formáit, a bő, nagyzsebes piros batiszt zsákkötő alatt. S nyomában csaholva a két eleven, izgult fiúkopó; – már kinn voltak a ligetnél, a Zala-emlék oszlopai közt surrantak át; már mindent csak tétován, révülten, alig-alig láttak, és akkor történt a baj. Vili, a kis elemi osztályos nekiszaladt egy fűnyíró leány talicskájának, felborította, és hogy, hogy nem, kereke tört. A pruszlikos „Pancamári” lármát csinált, a bámészkodók már gyülekeztek, a rendőr is megjelent. „Az édesapám ez s ez; lakunk Munkácsy utca…” – hadarta be gyorsan Mariann, míg Oszkár az öccse bevert orrát kezelgette mint főbűnjelet. Mikor odalépett ő is, és helyt akart állni a becsület nevében, a törvény embere azt felelte, hogy neki ennyi már elég. Akkor kézenfogva mentek el onnét, és Oszi olyan furcsán, nagyosan nézett, okos karvalyorra szinte lecsüngött, és komolyan szólt az unokahúgának, hogy tűzze össze a letépett szoknyaráncot. De a kapuban, búcsúzáskor megrázta a kezét, ahogy felnőtt úriemberek szokták egymásnak. „Ha baj lesz belőle, én is ott leszek, nem hagylak magadra a pácban!… Te szépen viselkedtél; nem ösmerek lányt, aki úgy csinálta volna! Általában – te igazi gentleman vagy, Mariann – azt hiszem!”… És a kisleányban valami forró és hálás büszkeség dagadozott fel ettől; nem adta volna semmiért.

       A legidősebb nővére csak egy év múlva váltott jegyet egy hajógyárossal Pólából. Az esküvő után új nevelőnő került a házhoz – ezúttal angol; egy rendes, lapátfogú, negyvenéves és kifogástalan miss. Helén, a szép tizenhat éves, ellenségesen fogadta. „Minek ez most ide? Én most már nagylány leszek, bálokba megyek jövőre; – neked is elég már a nyelvekből, öreg anglikán pásztornőkből, ugye, Mariann?” A kislánynak mindig gyengéje volt ez a szép testvér, e törékeny, édes szeszélyes szőkeség és kristálycsengésű kacaja. A kedvéért ő is belement; csúfondárosan és gyűlölködve tűrték az idegen nőt, gyerekkegyetlenséggel bosszantották és vakmerőn; mert az konokul megmaradt az okszerű pedagógiai türelménél, és felháborodástól reszkető idegekkel is szelíd volt, bibliás, kenetes. De egyszer Mariann belépett az alkonyuló szobába, és egy mély hang száraz felcsuklását hallotta… a misset hallotta sírni magányosan. Itt elhagyatva az idegenben, a szürkületben úgy zokogott szegény, fuldokolva, rettentőn – és a kisleány szeme óriásira tágult a homályban. Első pillanatban csaknem nevetett pedig; oly furcsa volt ez a hang, e hajbókoló nagy árnyék, e sovány tenyerekbe temetett, zilált fő… de Mariann akaratlan rángásokat érzett meg a szája körül… állt és várt, és érezte kitágulni kis lelkét is az első nagy, emberi megrendülésnek. A miss sír – valami nagy-nagy baja van, vagy volt –, és tán mindegyik missnek és mademoiselle-nek és hány ilyen bús, idegen, öreg guvernánt kószálhat a világon!… Egy pillanat alatt és először átérezte az idegen sorsokat és ezernyi-ezer szomorúságot; úgy érezte, meg tudna halni, csakhogy segítsen a boldogtalanokon. Mint egy nagy, forró áradás, úgy jött ez rá; buzgott, viharzott benne a részvét: mit lehet tenni? Jó lenni – jó lenni! Odaszaladt, elébe borult és sírva, ölelve fogadta, hogy mindig jó lesz, engedelmes, sohase fogja bosszantani… és a könnyeik egybefolytak a miss sovány, nagy, tiszta kezére. Azontúl jó volt Mariann, szelíd, készséges és gyengéd, igazi kis barátnő; és Helént is meghódította; hisz oly hajlós volt e kis szőke érzése, oly puhán hullámzó, színes és játszós a kis fantáziája – ő már egész rémdrámát, majd heves szerelmi regényt gondolt az angolszász nő sorsa hátterébe. Ez időtől semmi baj nem volt velük, megkomolyodtak és sokat tanultak; s Mariann dicsőült szívvel járt-kelt, noha a megenyhült miss nemsokára jobban szerette nála a szép, drága Helént, ki már nagyleány is volt – és néha esténként ábrándosan és szűzien, mint egy angol nőírta regény – suttogott vele a nemes szerelemről, az érzés jogáról, a boldogságról…

       De Oszkárral változatlanul jó barátságban volt Mariann – most már nem hancúroztak annyit a világjáró nagybácsi szép kertjében, hanem elbeszélgettek néha egy padon, valami furcsa bambuszlugasban, vagy grimaszoló néger istenkék bemázolt faszobrocskái alatt. Komoly dolgokról beszélgettek, az emberiségről, a politikáról, meg a régi költőkről is – majd Stanley-t olvasták, Vernét és a Nagy Lexikont; Oszkár megmutatta az iskoláskönyveit, parádézott az algebrával, amit oly borzalmasan nehéznek képzelt el barátnője – és elmesélt neki minden gimnáziumi viccet, elcsúfolta a tanárait. „Súlyos szociális bajok vannak ebben az országban” – mondta a kisfiú néha a bácsi liberális napilapja szellemében; de csakhamar a magyar szabadságharcról beszélt szép történelemórai szólamokat s oly szívvel, oly igazán; – okos, horgas madárorra mögött sötét szemei kigyúltak tőle. És Mariann megtisztelve buzdult, beszélt és olvasott; – mindig a bátyja nyomában s az ő kamaszos, lelkes meggyőződéses fölénye alatt. Szép idők voltak ezek!

       Igen, ezekben az enyhe, tavaszi esztendőkben történt az az eset is a majommal… A majom egy igen képzett kis csimpánz volt, fiatal, fanyar és kápráztató. A pesti állatkertben lakott. Hihetetlen világmegvetéssel zsonglőrösködött az asztalterítés, tányérváltás körül – mert ő volt az ifjú elefánt inasa, ő szolgált fel neki ebédnél és vacsoránál a gyerekek és kimenős cselédek ordas tréfái és bamba röhögése közepett. Szegény kis Emberszabású; aszú és koraérett, kiábrándult és manieros, szomorú fürge állat; Minimax volt a neve! Úgy szerette Mariann; az ő kedvéért nyaggatta a misset, hogy mindennap erre vegyék a sétát; – bár az bölcsen és szelíden feddette mindig, hogy „korcs érzelmi kinövések” csak az ilyesmik; nem okos dolog, ha az ember ápolja magában a hasonló, „ferde szeszélyeket”. Minimax ilyenkor ránézett a brit nőre, oldalvást, hunyorgó, ráncos bölcs szemeivel és mintha… ó, mintha valami szörnyen furcsát és nem reprodukálhatót mondott volna oda neki egy drága, leírhatatlan gamin-fintorral. A szép Helén kacaja felcsengett, mint kristálypoharak édes játéka, és a miss keskeny száraz ajkai is elhúzódtak. Oszi – ha velük volt véletlenül – magasra dobta a kalapját, és hempergett szinte kacagtában; – nem, ez a majomfigura megérte az állatkerti bérletet.

       Hanem egyszer nagy baj történt. Egy nap, mikor a szokott ebéd utáni órán, a szokott terítéknél Minimax felszolgálta az elefánt úr feketéjét – a dzsungel óriása (nyűgös volt aznap, türelmetlen, ásított, unatkozott) – eh, mit, hívságok, etikett! – gondolhatta hirtelen, és ahelyett, hogy finomművű ezüst cukortartójából szépen, szemenként a kockacukrot… nem, az egész pikszist fogta meg orrával szórakozottan, és behomlította mindenestül; csak azután eszmélt rá, mint egy német élclapbeli professzor. A közönség frenetikus tapsviharban tört ki, s az óriás bólogatva köszönte meg még ez egyszer, utolszor – mert élete utolsó sikere volt ez.

       A doboz megfeküdte a gyomrát, nem lehetett segíteni; harmadnapra kiteríthették. Minimax gyanakvó arccal nézte, hogy vonszolják el, hogy vetik szekérre a töméntelen nagy tetemet; és ráncos, józan kis állatszeme egyszerre oly furcsán elhomályosult. Ki hitte volna! – Minimax lelógatta kopasz fejét, Minimax búsult a gazdája után; nem evett, nem aludt; – ágynak esett egy hét múlva. Istenem, valami ócska gyermekbölcsőbe fektették, kopott kék paplan alá; úgy hevert ott halványan, ráncosan, már alig pihegve; sunyi, mozgékony kis pofáját groteszkül ünnepiessé tette a szenvedés. Alig mozdult, oly tehetetlen volt; közömbös, magányos, iszonyúan szomorú; – akár egy ember! Akár egy beteg kisgyerek! Mariann, a kövérke, barna bakfis most még furcsábban szerette; látni vágyott naponta, szeretett volna a kis bölcsője mellett maradni, beszélni a doktorával. És egyszer lehajolt a szenvedőhöz, mélyen… kerek arcán anyás ragyogás volt; – egyre közelebb; (ó szegényke, szegénykém, te kis árva) és piros szájával érintette a majom szőrehagyott, sárga, aszú ábrázatát. E majdnem-emberi homlokon a halál ült már akkor. „Mariann! Őrület! Megcsókoltad! Ezzel még papát is megkacagtatjuk ma este” – fuldokolt a nevetéstől a szép, nagylány testvér, a karcsú Helén; bár Mariann kérte, hogy ne említsék. „Már hogyne! Elmondjuk a kis udvarlódnak is, az Oszi fiúnak!” – pajkoskodott a másik. És évek, hosszú évek múlva is mint „szörnyen jellemző” anekdota maradt fenn a családban Mariann ez „anyai” csókja; de akkor már nem volt többé kislány.

       Egy másik ilyen adomát is feljegyeztek róla; a Nemzet Nagy Fiának temetéséről szólót. A Nemzet Nagy Fia akkortájt halálozott el messze idegenben, száműzve, de imádva mindvégig; s nagy koporsója körül utolsókat vonaglott egy szépfájdalmú korszak maradék fájdalma és szépsége. Sok volt még; – kivált az egész ifjú szívekben, melyek már semmit sem láttak a Nagy Idők nyomaiból. Szavaltak az önképzőkörök, énekeltek a diákok, frazíroztak az újságírók; és – mindenki sírt. Mariann tudta, hogy Oszkár verset költött a gimnázium gyászünnepére; és tőle kapta a fekete kokárdát is. Kokárdát, ó igen, azt viselni kell! Ünnepi jeléül a bátor honleányi búnak e gyáva pecsovics-korban; és a fiúk is mind viselik. Oszi társai, e nagy hetedgimnazisták, akiket már a tanárjuk is „ur”-az. De Mariann édesapja nem volt az ilyen demonstrációk barátja, s egyébként is szigorú ember: „Ostobaság! Le vele!” – szólt haragosan az ebédnél; és mikor Mariann azontúl nem nyúlt az ételhez, bár kedvenc tésztája volt – kurtán felszólították, hogy távozzék. Visszavonult hát a kis tanulószobába és… igen, hát ez az, amit sírásnak hívnak! Uzsonnáig, lámpagyújtásig és tovább, szakadatlan; hogy végül nem látszottak a szemei, egy daganat volt az orra; és berekedt, hogy szólni alig tudott már; de sírt tovább; – egy dacos, akarni vágyó kis ember lázadt haragja vagy egy megcsúfolt nagy érzés sírt benne tehetetlenül. Helén nevetve csitította; Hermine, a fiatal asszony (otthon volt akkor) – okosan, szelíden beszélt hozzá – és a miss, a mama; – már-már mind lemondtak a reményről: magára hagyni – mondták –, ez a legjobb; és nem ingerelni fel apát…

       De ím – a vacsoránál megjelenik a kisleány hívatlan. Arcán még a szenvedély dúlta nyomok, de a vonások elsimulva; mennyei nyugalom – a kiengesztelődés nagy enyhülete a mosolyán, minden mozdulatán. Mi történhetett? – csak titkon találgatták; de asztal után Hermine hozzásimult, súgva faggatta ki a szalonban. „Semmi, csak… minden rendben van már! A jelvényt azért mégis viselem, magamon viselem még holnap is, estig; igen, ilyesmit nem szabad, nincs joga senkinek eltiltani! Ez magánügy; az ember maga felel a meggyőződéséért! – A gyászszalag… hogy hol? Az mindegy, igen – a harisnyakötőmön –…az mindegy egészen!”

       És mikor Oszkárnak elmesélték a tréfát (Helén oly pompás csevegő!) – a diák oly hálás közönsége volt, úgy nevetett a fuldoklásig, hogy végre is a gyönyörű, szőke rokonnak kellett segítségére sietni, gyengéd, játszós, borzongatós kis hátbaverésekkel (no igen, a köhögés ellen), és saját bolondul-édes szagú zsebkendőjével, mely aztán valahogy véletlenül nála is maradt a fiúnál sok-sok időre, tán mindigre.

       ...És eközben lett a kisleány tizenhat esztendős.

       Akkor este egy kis háziünnepséget csináltak náluk, a szokásos nagylányavatást; noha a szőke Helén is otthon volt még, kissé válogatott a kérőkben, de azért nem okozott gondokat a mamának – hisz úgy körülrajongták most is, mint drága ízű gyümölcsöt a darazsak. Mariann különben ajándékot kapott, ünnepies anyai csókot, könyveket a jó misstől, sok ismerőstől és a rokonfiúktól virágot – és néhány néni azt mondta, hogy kezdi lassan kinőni magát ez a csúf kisleány. Sötét szemében meleg ragyogások voltak, és ahogy nevetett, a lámpafény átviláglott fehér fogain, mint finom, nemes-zománcú porcelánon. De azután, ahogy az este haladt, lassankint feledésbe ment, hogy ki ma az ünnepelt. Helén szokatlanul elragadó volt ma, és a fiúk zsongtak és dongtak körülte, éhesen a mosolya fényére, és a kisleány egy sarokból nézte. Könny és irónia nélkül, értő szemekkel tudta nézni; ez a fiatal moráltehetség, már rég kiharcolt egyet-mást önmagán. Igen, a saját kis pogány indulataival hősi küzdelemben tölt a gyerekkora és mély lelki magányban; most ember volt már, és büszke akart lenni erre. „Igen, hát ezt adják – ezt lehet kapni a szépségért! Hát tudom! – És nekem nem kell… nem ez kell!” Egy nagy lelki összetartozásra gondolt, ideális, emberi páros közösségre, erkölcsi elragadtatásra, Magdolnák szent szerelmére a Mester iránt; – majd szép, meghitt barátkozásokra, melyekből észrevétlenül, nemesen, szégyenlősen bimbózhatna ki a szerelem sok hallatlan szép finomsága… És a világutazó bácsi kertjére gondolt, a kanyargós utakra, a bambuszlugasokra és vigyorgó kis szerecsen bálványokra. És a „szociális problémák”-ra, a magyar szabadságharcra, a lexikonra és régi költőkre; – s két okos, meleg fiúszemre a horgas madárorr fölött. A szoba másik sarkába nézett; ott ült a fiú éppily magányosan, az orra valami régi útikönyvbe csüngött bele, és nagy kamaszkeze tehetetlenül, búsan lógott le a szék karján. (Pedig érettségis ifjúember volt már.) – Mariann felállt; miért is nem ment hozzá már előbb, micsoda buta szégyellősség az ilyen? – gondolta. Hisz nem afféle rejtőző, frivol, szaloni kapcsolat az övék; hisz oly rég ösmerik egymást, oly rég összetartanak!… „Ah, kis Ma’n-om te, most már nagy lány vagy te is! – nézett fel rá az ifjú szokatlan gyengédséggel, hogy a kislány belepirult. – Most már téged is el foglak veszíteni; bálba visznek, kiöltöztetnek, csábítni, tettetni, másokat meggyötörni tanítanak – mert az hozzátartozik a dologhoz. Szalonélet, cifra és ravasz nősténység… és nincs fegyver ellene!” – „De Oszi, kérlek – miket beszélsz te!” – „Ó, ne haragudj, ne is hallgass rám, kis pajtás! Buta vagyok már egészen, ugye? Legalább te ne nevess ki érte – hiszen te jó vagy! Te még ember vagy!… Ma’n, mondd hát, érted ezt? Mi ez? Az embernek megáll az esze! Nézd, nézd, hogy kacérkodik azzal a hülye majommal meg azzal a vén negyvenéves piperkőccel is, akit fel fogok pofozni ma még, meglátod. – Mit akar vele? Hozzá akar menni? Hisz megmondta nekem tegnap, megesküdött, hogy nem szereti – hogy megcsalná egy hét múlva, ha hozzámenne. És megígérte nekem… nem, nem kis Ma’n, nem akarlak szomorítani; hagyj csak, hagyj engem!”

       A kisleánnyal akkor lassan megfordult minden ott a szalon sarkában; – s belül is a lelkében valami nagy felfordulás esett, émelygésforma, mely régi, elült indulatokat kavart fel. Úgy érezte, hogy a szeme ég, hangosan lüktet a vére, és minden tagjában valami vad, féktelen, idegen erő lázong, igazságért kiált, vagy ütni, zúzni, harapni – ölni akarna. – Itt, most, csupa felindulásból! De hát kit, miért, ki a hibás? Ostobaság! Hisz ő már nem kisgyerek… És egy perc alatt tudta is már, hogy miről van itt szó, és hogy ez az ő külön sorsa, tán mindég is így lesz valahogy, és hogy neki tán másvalami adatott, mert hogy semmi sincs hiába és semmi sincs véletlenül. És tudta, hogy most szépen itt fog maradni gyerekkori barátja mellett és megvigasztalja csendes, jó szavával, okos mosolyával – és holnap majd, ha lehet, beszélni fog a testvére szép fejével is okosan. – És általában – vállalni fogja szépen a rendeltetését, igen; és titkon, magában oly jó nagyokat sírni, olyan lelkevesztett nagy bőgéseket – Istenem, csak lehetne, szabadna már mindjárt!… Már asszony volt a kisleány.