A kisgróf
szerző: Gárdonyi Géza
Egy ember mászott az utcán. Az embernek nem volt lába, csak alig egy arasznyi tönk. A két kezében két kis zsámoly-féle, hogy a tenyerén ne kelljen járnia. Mert úgy mászott, mint az araszoló hernyó.
Olykor fölegyenesedett, vagy elhúzódott a fal mellé; s maga elé tette a kalapját. A jövő-menő városi nép egy-egy rézpénzt hullatott neki. Abból élt.
Fiatal, kerekképű ember volt különben. Parasztos pörge kalapot viselt, és egészséges arcán éppen nem szokott látszani semmi szenvedés.
De egy őszi napon mégis sápadtan jelent meg a nyomorék. Leült vagy leállt egy kapukő mellé, és rákönyökölt.
A járókelők azon a napon több pénzt vetettek neki, mint rendesen. Ő azonban alig ügyelt arra ki ad, mit ad; nem is köszönte meg; csak nézett maga elé bánatosan.
Senkise kérdezte: mi baja? Az ember maga szokott mászkálni: sohse járt vele senkise; nem beszélt vele senkise. Mégis látszott, hogy nincs egyedül a világon; arról látszott, hogy estefelé meg-megállt egy bolt előtt, s ha az ajtó nyitva volt, becsúszott. Vett cukrot, fügét vagy kis ostort. Látszott, hogy gyermeknek veszi.
A féltest-ember aztán másnap is megjelent, de nem állt meg sehol. Mászott sietve. Egy helyen bement a házba. Orvos lakott ottan. Fölemelte a fazsámolykát, és zörgetett vele az ajtón.
- Az orvos urat kérem: jönne ki egy szóra! Egy öreg sovány úri ember jelent meg az ajtóban, és csodálkozva nézett a lábatlan látogatóra.
- Az Istenre kérem orvos úr, - esdeklett a nyomorék. - A kisfiam beteg, talán halálos beteg. És csurgott a könny a szeméből.
- Mi a baja? - kérdezte az orvos.
- Nem tudom, - felelte az ember. - Tegnapelőtt pofonütöttem szegénykét. Talán attól. Letette a zsámolykőt, és zsebkendőt vont elő a zsebéből.
- Ejnye, - mondotta az orvos megbotránkozva. - Hát, mije fáj? A füle? szeme? vagy a feje?
- Nem tudom. Csak fekszik.
- Hát aztán maga hogy lehetett olyan pogány!
- Sohse bántottam uram egy szóval se. De tetszik tudni összevesztem az anyjával, mert minden pénzt süteményre költ, meg arra tanítja a gyereket, hogy azt mondja: Papa. Én nem vagyok papa. Ha nekem azt mondja a fiam, hogy papa, azt gondolom, hogy nem az én fiam. Hát összevesztünk. Aztán meg akartam ütni. Az asszony is rám harsogott, hogy aszongya: "Üss meg no te béka!" Rögtön összetörtem volna, de kibékített. Aztán már ki is békültünk, mikor tegnapelőtt hazamegyek és hallom, hogy a kisfiam (négyéves gyerek) azt mondja: "Itt gyün béka-papa". Avval szalad elibém, nevetve, ahogy szokott. De én bizony úgy vágtam pofon, hogy elesett.
Az orvos a fejét csóválta; aztán fölírta a nyomorék lakását. Mikorra az ember hazaérkezett, az orvos már ott is volt.
Egy külvárosi, félig földbe sülyedt házban lakott a lábatlan ember.
Az orvost a konyhában egy kis rövidnyaku asszony fogadta; fiatal tömzsi szőke asszony. Nagyarcu, nem szép, de egészségtől duzzadó. Sötétzöld parasztruhába volt öltözködve; de szobalányos fehér kötényt viselt, és a fején piros kendőt.
Csodálkozva nézett az öreg úri emberre, s mikor az megmondotta, hogy orvos, szomorún bólintott:
- Az, a kisgróf beteg.
S kinyitotta az ajtót.
- A kisgróf? - kérdezte csodálkozva az orvos.
Az asszony elmosolyodott.
- A szomszédok elnevezték kisgrófnak, aztán mink is úgy hívjuk már. Mert tetszik tudni: szépen járatjuk, bársonyban. Az uram minden pénzét rája költi.
Az orvos belépett a szobába. Világos napos szobácska volt az. A butorok benne afféle zsibvásáron vett, nem összeillő butorok. Minden szék másalaku, és minden széknek, ágynak, asztalnak el volt vágva a lába. Csak araszos lába volt mindnek, mint a gazdának. A szoba egyik sarkában tiszta kis vaságy állott. Az asszony félrevonta a tüllkárpitot.
Ott feküdt a beteg búzavirágszínű selyempaplankával betakarva. Szép kis szőke gyermek volt. Most láztól piroslott az arca.
A gyermek mellett egy kosár gomb hevert az ágyban: csontgomb, rézgomb, mindenféle gomb. A földön csuszó ember szedte össze bizonyára azt a sok gombot.
Az orvos leült egy zsámolyra és figyelemmel hajolt az alvó gyermek fölé. Elkérdezte, hogy mijét fájdítja? tud-e nyelni? köhög-e? Aztán a kezébe vette a gyermek kezét, s az órájára nézett.
Ekközben hazaérkezett a nyomorék is, és a felesége mellé állott; mind a kettő aggodalmasan és hallgatva nézett az orvosra.
S ahogy így egymás mellé álltak, olyan furcsa volt a teljes épségű asszony, meg a féltestű ember! Ez akarta-e megverni az asszonyt? Hogyan! Igaz, hogy katonás mellü, erőskaru ember, de mégis! Bizonyosan a lábát kapja el az asszonynak, ha meg akarja verni.
A doktor lebocsátotta a gyermek kezét és, intett, hogy nincs semmi baj.
Aztán a botjára könyökölt, és a házaspárra nézett.
- Hogyan kerültek maguk össze? - kérdezte azon a bizalmas hangon, amelyen a sok családban forgó orvosok szoktak beszélni.
- Véletlenül, - felelte elmosolyodva az asszony.
- Isten rendeléséből, - felelte komolyan nyomorék.
Az asszony vállat vont:
- Tetszik tudni az én uram nem volt mindig ilyen. Első legény volt a faluban. Persze akkor rám se nézett. Hanem egy verekedésben átlőtték a lábát térden, aztán behozták ide a városba és levágták a lábát. Mikor aztán visszakerült, egy lány se nézett többé rá, de még az apai háznál is megúnták. Én a szomszédjokban laktam. Csak én vigasztaltam.
- Aztán így szerették meg egymást?
- Hát csak így: az uram akkor kezdett a szívébe fogadni. Aztán én azt mondtam neki, hogy ne búsuljon, inkább menjen el a városba és üljön a templom elé.
Eleinte sehogyse akart. Azt mondta, inkább elpusztul éhen. De aztán azt ígértem neki, hogyha így meg tudunk élni, nem bánom: hozzámegyek. Hát megpróbálta. De eleinte nagyon neheztelte. Ma se kér senkitől, csak elfogadja amit adnak.
- Adnak amit az Isten nekem rendelt, - szólt közbe a nyomorék.
- És maga megszerette? - kérdezte az orvos az asszonyt.
Az asszony mosolyogva felelt:
- Én már ép korában is húzódtam feléje, depersze akkor fenn viselte az orrát. Aztán, gondoltam, az ember csak ember láb nélkül is, aztán magam is árva voltam, hát hajlottam hozzá.
- Mert az Isten is hajlított, - szólt közbe a nyomorék.
A gyermek fölébredt és sírt. Az orvos megnézte a nyelvét és a fejét csóválta. Ez a fejcsóválás megdöbbentette a két szülőt. Az ember elsápadt.
A doktor aztán valami orvosságot írt. Egy vörös papiroslapot is vett elő a zsebéből. Mikor kiment, ráragasztotta az ajtóra.
A nyomorék utána szólt:
- Ugye doktor úr nem én vagyok az oka?
- Nyugodjon meg, - felelte az orvos, - nem.
- És nem fog meghalni a gyerek?
Az orvos vállat vont:
- Hát talán ha Isten megtartja.
Avval elment.
- Óh édes kisgrófom - kiáltotta sírva az ember. - Ne hagyj el Bandikám!
Ráborult a gyermek kihajló kezére és csókolgatta.
Bandika azonban negyednapra csendesen elköltözött.
Essős őszi napon volt a temetés. Az embert fel akarták venni a kocsiba, de nem ült fel.
- Nem! nem! Így megyek gyalog! Az egyetlen fiamat! pofon ütöttem az egyetlen fiamat!
És mászott a sáros úton, a koporsó után, hajadon fővel. A könnyei a kezére hullottak.
Azon az estén nehezen aludt el az ember. A felesége attól tartott, hogy megőrült. A sírnál azt kiabálta, hogy vessék bele őt is a fia mellé, otthon meg felkapaszkodott az evőeszközös fiókhoz: kést keresett, hogy szíven szúrja magát. Mindegyre azt hajtotta, - hogy mért nem őt vette el az Isten, világ nyomorékját, hiszen már a féltestét úgyis elvette! Béka vagyok, béka! Jól beszélt a fiam, béka vagyok!
Aztán káromkodott a jámbor istenbízó. Lecsapta a zsámolykáját a földre és azt mondta nagy keserű fejrázással:
- Nincs Isten az égben!
Végre nagynehezen ágyba lehetett kényszeríteni, s elaludt.
És azt álmodta, hogy ott ül az utcán egy sarokkő mellett. És ahogy maga elé méláz, valami szürkeséget pillant meg a mellén. Bámulva tapintja meg, hogy mi az? Hát szakál az ő szakála.
Ejnye de megöregedtem! - gondolja a fejét csóválva.
A szomszéd épületből gyermekek futottak ki egymás hátán. Először aprók, aztán nagyobbak. Iskola volt az az épület.
Akkor jutott eszébe, hogy ő a kisgróf elé jött, aki iskolába jár.
Abban a pillanatban kilebben a kisgróf. Már nagy nyúlánk fiú. Tizenhat éves. Gyönyörű bársonyruhájában egyszerre kitűnik a városi kamaszok közül. És a járása milyen daliás, milyen erős! Mintha az apja elveszett lábának erejét is neki adta volna az Isten!
A hóna alatt könyvet visz. És egy másik, szintén elegáns fiúval lépked feléje. Jóbarátok lehetnek, mert karonfogva jönnek, s vidáman élénken beszélgetnek.
Az apa mosolyogva néz reá. Tekintetők találkozik. De a fiú elpirul, s áttér hosszú lépésekkel az utca másik felére, magával vonva a másik úri fiút. És izgatottan beszél hozzá, hogy annak a figyelmét magához kösse.
A koldus mély elszorulást érzett a mellében. Fölébredt.
Fölült. És gondolkozva nézett maga elé.