Ugrás a tartalomhoz

A kisbéres

A Wikiforrásból
A kisbéres
szerző: Petőfi Sándor
Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

Nem ül kevélyebben a huszár a lovon,
Mint az a kisbéres a vendég oldalon,
Behordta a szénát gazda padlására,
Üres szekerével ballag a tanyára.

Hat czímeres ökör sétál a szekérrel,
Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
Harangnak illenék holmi kis faluba.

Kiált a kisbéres: "Cselő, csákó, cselő!"
S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
Kétöles a nyele, három a kötele,
Irgalmatlanul el kezd pattogni vele.

Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,
Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
Még ki sem pillantott, és már rá ismére
Ostora hangjáról a béreslegényre.

Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe'
Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

A kisbéres pedig koránsem az, a ki
Az ajándékot nem szokta elfogadni,
Kivált, ha neki azt szép leány kinálja,
S legkivált ha az a szép leány babája.

Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,
S fölugrott megint a szekér oldalára,
És közéje vágott szép hat tinajának,
S most még kevélyebben tartott a tanyának.

Mit fejében gondolt s érezett szivében,
Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
Azt utjában ollyan szépen elfütyölte,
Hogy a pacsírták is tanulhattak tőle.