A kisasszony (Surányi Miklós)
szerző: Surányi Miklós
- Mari, ma vagyok 65 esztendős. Igen, június 28-án születtem, ma hatvanöt esztendeje. Mari, te hány éves vagy, Mari?
- Karácsony előestéjén leszek ötvenkettő... De már inkább szeretnék meghalni, kisasszony. A csontjaim pihenés után áhítoznak. Koporsó kell nekem, kisasszony, úgyis örökkévaló éjszakában élek.
Mari nehány esztendő óta világtalan. A szeme idegei elsorvadtak. Eleinte hályognak gondolták; folyton jobban és jobban borult előtte a világ. Operálták. Hiába. Egyszerre minden besötétedett. Akkor éjjel-nappal sírt és jajveszékelt és öngyilkosságot emlegetett. Kétségbeesett, dühöngött, minden kis pénzét orvosokra és kuruzslókra költötte. Lesoványodott, megöregedett, az elméje meghibbant. Aztán elfáradt, megnyugodott és a halál gondolatával vigasztalta magát. Most már - titokban - reménykedett is, hogy egyszer, reggel, szépen felébred, kinyitja a szemét és lát. És rájön, hogy az egész vakság csak álom volt, odamegy a kisasszonyhoz, megcsókolja a kezét és jó reggelt kíván.
De ezt titkolta és egyre azt emlegette, hogy a csontjai koporsó után kívánkoznak.
- Mari - szólalt meg a kisasszony - tudod-e, hogy milyen nap van máma?
- A kisasszony születése napja...
- Azonkívül?
- Ma este nagy vacsora lesz az uraságnál.
- Holnap Péter és Pál.
- A méltóságos úr névnapja. Szegény méltóságos úr.
- Nagy ünnepnap lesz holnap, Mari. Reggel templomba megyünk.
- Szegény méltóságos úr, az Isten nyugosztalja. Még javában élhetne szegény. Hány esztendős volna most, ha élne?
A kisasszony számítgatni kezdett.
- Most tizenkét esztendeje, hogy az Isten elszólította. Akkor a hatvanhatodik esztendejét járta. Hatvanhat meg tizenkettő - Mari, az úr éppen hetvennyolc éves volna, ha akkor el nem szólítja az Isten.
Mari halkan sírdogált
Este volt. A szomszéd utcában, a Ferenciek kis plébániatemplomában nyolcat harangoztak. A két öreg leány keresztet vetett és az Úr Angyalát imádkozta. A kisasszony végezett elébb. Megvárta, amíg Mari reszkető szája széle megnyugodott. Akkor megszólalt.
- Dicsértessék.
- Mindörökké. Jó estét, kisasszony. Meggyújtsam a lámpát?
- Ne bánts, Mari, majd én.
Ez minden este így volt. Mari meg akarta gyújtani a lámpát, a kisasszony nem engedte. Aztán sötétben beszélgettek.
- Hej, haj - sóhajtott Mari. - Áldott úr volt a megboldogult, és mégis mennyit szenvedett.
- Az Úr Isten megpróbálja az ő kiválasztottait - felelte a kisasszony és ő is sóhajtozott.
Mari az ajtóban ült, szalmaszéken. A kisasszony az ablak mellett, nagy öblös, kékvirágos sárgaselyemmel behúzott öreg kanapé sarkában. Egészen elveszett a kék virágok között. Az arca már csak maroknyi volt, sápadt, sovány, ezer ránccal át- meg átbarázdált. A fogai sárgák és feltűnően épek, alul-felül hamis volt az egész sor és lazán állt a szájában. A haja sötétszőke, festett, a homlokára apró csigába font tincsek ragasztva, kis kontya a koponyája búbján. A nyaka száraz, sárga májfoltokkal tele. Ilyen volt a keze is, olyan parányi, mint egy sovány, beteg gyermeké. Fekete selyemruhában volt, a harisnyája is selyem, a cipője is, amely apró lábán feszült. A lába még most is szép volt, keskeny, hosszú, szinte kacér és szerelmes kis láb: az egyetlen, ami ifjúságára emlékeztette. Ahogy az ablak homályában, egymásra vetett lábain az atlaszcipő hegye megvillant, szürke, fehér, fekete Wisthler-kép jutott az ember eszébe.
- Bizony másképp volt ez húsz évvel ezelőtt, Mari. - Emlékszel még, Mari, a mindszenti kastélyra?
- A toronyban kísértetek jártak.
- Bolond mese.
- De éjfélkor megkínzott gyerekek sírását hallottuk.
- Macskák párzottak, Mari.
A vak leány hitetlenül bólongatott. A kisasszony mereven nézte a mennyezetet.
- A Grónay-kastély volt a legszebb öreg kúria a vármegyében. Harminc esztendeig én tartottam rendben - mondta ellágyulva és büszkén.
- A legszebb része a kisasszonyé volt.
- A földszintje volt ugye a legárnyékosabb? Jaj, az én két fehér, bolthajtásos, selyembútoros, perzsaszőnyeges, csipkefüggönyös két szobám!
- Olyan volt, mint egy kápolna...
Sokáig beszélgettek a mindszenti kúriáról és Grónay Péterről, a méltóságos úrról, aki a nyolcvanas évek végén költözött be ősi kastélyába. Ugyancsak akkor került a házhoz Tinka kisasszony is, aki fiatal, szőke, törékeny volt és idegen, sem rokona, sem felesége, sem cselédje a földesúrnak, nem is tudta senki a családi nevét, nem is mutatta be senkinek az úr, nem volt más címe, csak a kisasszony, de urak és cselédek, szomszédok és a falubeliek elfogadták őt a ház mindenható úrnőjének.
Az úr az első emelet két nagy szobáját lakta. Ott volt az ebédlő is, nagy faragványos, ősi arcképekkel és régi rozsdás fegyverekkel ékes valóságos lovagterem. Ha nem volt vendég a háznál, a kis asztalon terítettek és a kisasszony együtt evett a méltóságos úrral. Ha vendég volt, akár csak egy kolduló barát, vagy átutazó diák, a kisasszony lenn ebédelt a kis szalonjában.
Mindezen senki sem csodálkozott. A cselédség úgy képzelte a dolgokat, hogy azok már öröktől fogva vannak így és nem is lehetnek másként. A vincellér, a kocsis, a tehenes, éppúgy az Isten megmásíthatatlan rendelkezését látták abban, mint az öreg ispán, aki a birtokot kezelte.
- A Méltóságos urat is az Isten teremtette, s a kisasszonyt is - mondta egyszer egy részeges erdőkerülő, kiszolgált csendőr és városi szolga - s a cselédség, amikor ezt hallotta, elképedve nézett a hetyke erdészre. Erre még soha nem gondoltak, s a megdöbbentő kijelentés soká izgatta a fantáziájukat. Vajon milyen következtetéseket lehet abból levonni, hogy a Méltóságos urat is az Isten teremtette? - kínlódott az öreg ispán lelkiismerete és néhány nap múlva félrevonta az erdőkerülőt, megpirongatta, jól ellátta tanácsokkal, félévi járandóságát kifizette, megeskettette, hogy a Dunántúlra többé nem veszi az útját és elbocsátotta a szolgálatból. Nem tudta, milyen veszedelmet hárított el, de úgy érezte, hogy jól cselekedett és a lelkiismerete megnyugodott.
- Mi lett volna, ha híre megy, hogy a Méltóságos urat is az Isten teremtette - gondolta néha megborzongva.
Az erdőkerülő elkotródott a faluból és az uraságot senki sem merte megítélni azért, hogy fiatal és idegen leány vezeti a háztartását.
- Olyan volt a Méltóságos úr, mint az egyetlen, kedves jó édesapánk - siránkozott Mari.
- Más volt, mint a többi ember - tette hozzá komoly, szelíd meggyőződéssel a kisasszony. - Ezért volt az, hogy mindenki szerette. Olyan erős volt, mint egy csodatevő szent. Vele szemben az irigység is elszégyellte magát. A férfiak is beleszerettek, ha belenéztek tiszta, jó, okos szemébe, az állatok is utána szaladtak, mert jó volt a közelében lenni embernek, állatnak, talán még a virágoknak és fáknak és tárgyaknak is. Öreg parasztok megcsókolták a kezét, amely megbüntette őket: mindenki az apját érezte benne, a nyolcvan esztendős vak koldusasszony is. És nem volt benne semmi idegen: mégis, a félelmetes nagysága és hódító szépsége mellett is olyan volt, mint az embernek az édes testvére. Mindenki kiöntötte előtte a szívét, mintha ő volna az egyetlen, aki meg tudja érteni minden emberfia baját. Nem volt benne semmi hiúság, semmi gőg, mert egyforma magasságban érezte magát minden ember felett. Mivel nagyon sokat szenvedett és elfáradt a fájdalomban, azért nem volt sem haragos, sem lelkesedő, sem borongós, sem tréfás, enyelgős, mint szoktak lenni általában az emberek. Ő mindig derült volt és nyájas, béketűrő és türelmes. Ha néha mégis haragudott, mindenki érezte, hogy most a jóságos Úristen is haragra gerjedt volna és reszketve várták az istenítéletet. Ha olykor nevetett, boldogan ujjongott vele együtt az egész kúria és örült, hogy jókedvére lehetett a Méltóságos úrnak.
Mari semmit sem értett a kisasszony szavaiból. Ő csak ült és tördelte a kezeit, a szívét elzsibbasztotta a kisasszony monoton beszéde és e közben arra gondolt, hogy szegény gazdám egy napon köhögni kezdett és a hátát fájdította.
Tüdőgyulladás! - mondották az orvosok. A nőcselédség sírt, imádkozott; a férfiak káromkodtak. Mert nem hitték volna, hogy az úr is megbetegedhetik. Mari a szobaleány, aki közben megvénült, megtanult főzni és átvette a konyhát, fogadalmat tett, hogy télvíz idején mezítláb elzarándokol a gyűdi kolostorba. A faluban misét mondott a plébános, az országutat a kastély előtt szalmával hintették fel, hogy a kocsizörgés el ne vegye szendergését a nagy betegnek. Pestről orvost hívtak a haldoklóhoz... mindhiába... a Méltóságos úr hatnapi szenvedés után meghalt.
A Méltóságos urat is az Isten teremtette... - káromkodott dühös fájdalmában az ispán és öreg arcán végigcsorgott a könny.
A temetés után minden helyén maradt, csak a kisasszony és Mari tűntek el hamarosan. A cselédség tétován bámulta a dolgok változását. A kastélyt elfoglalták az örökösök. A kisasszony Pécsre költözött a Méltóságos úr városi házacskájába. Ehhez joga volt a végrendelet szerint ...
- Minden megváltozik. Egyszer mindennek vége van, elromlanak a dolgok, Az Úristen nagyon kegyetlen az ő cselédjeihez - mondták a faluban, és a Méltóságos urat lassan elfelejtették. Csak Pécsett, a kis városi házban, Tinka kisasszony lelkében nem ment feledésbe semmi. Azóta nem volt a testén más, mint fekete ruha, a szívében, mint édes szomorúsága a siratásnak. És Péter-Pál előestéjén minden évben beengedte szobájába a világtalan Marit.
- Mari! - kérdezte tőle könnyes szomorúsággal - tudod-e, hogy milyen nap van máma?
- A kisasszony születése napja...
- És holnap?
És mind a ketten sírtak.
A városi ház közel volt a Ferencrendiek templomához, a Klimo püspökről nevezett utcában, amelynek meredek, köves burkolatán szüntelen csobogott a hegyekről aláfutó víz. Ez volt az utca örök monoton zenéje; akik ott laktak, már nem is hallották, csak öntudatlanul hozzákívánták a csendhez, a tikkadt nyári mozdulatlansághoz, az éjszakák sötét, titokzatos nyugalmához. Távoli források tiszta, hideg cseppjei csillogtak a fehér köveken. Pára szállt fel az ablakok alá, az emberek erdei illatokat éreztek, benn a házak között. Tinka kisasszony magas földszintje, kőkerítése, vasas kapuja vadszőlő és korán nyíló krimzon rózsák alól alig látszott. A kis udvar merő virág. Hűs árnyék, jó szagok, csend és szerelmes bánkódás... mint egy kápolna. A két utcai szobában a régi bútorok, a nehéz szőnyegek, a selyemcsipkés függönyök. A régi illat. Öregség csendjébe, a vak Mari csoszogásába az oszlopos óra néha belecsendült és a kisasszony ijedten hallgattatta el a megkergült szerkezetet. Vendég sohasem járt a kisasszonyhoz. A ház a Méltóságos úr lelkével volt tele. A hálószoba sarkában imazsámoly fölött függött az arcképe. Alatta szentelt barka, örökmécs. A piros üvegben olajon imbolygott egy kis égő fehér kanóc. Este titokzatosan piroslott a lámpa. A bútorok fényén visszaverődött, és apró foltokban csillogott a tűzszívű fény. A kép előtt a kisasszony térden állva végezte az imádságot. Amíg Mari látott, sokszor nézte a nyitva felejtett ajtón keresztül ezt a bálványimádást. De nem csodálkozott. Legjobban szeretett volna a kisasszony háta mögé térdepelni s Miatyánkot mondani a meghalt lelki üdvösségéért. De nem merte. Beláthatatlannak látta azt a távolságot, amely őt a Méltóságos úr arcképétől elválasztja. Irigyelte a kisasszonyt, csendes áhítatos, jámbor irigyléssel. Fejében ködös sejtések, félénk elképzelések suhantak át: milyen nagy lehet az ő vesztesége. És már inkább sajnálta, mint irigyelte. Ő is nő volt és érezte a másik nő nagyobb jogát a szenvedéshez.
Nem is állott másból az életük, mint az ő imádásából. Neki és érte és miatta történt most is minden megmozdulásuk. Az egész életet csak azért értették, azért tűrték és azért szerették, mert volt kire rágondolni és volt kiért szomorkodniok. Miséket mondattak érte és gyertyákra, perselyekre, alapítványokra költötték pénzüket... azaz a kisasszony pénzét, de Mari úgy érezte, hogy ő is a kisasszonyé, akárcsak a ház, a kert, a takarékpénztári könyv, a fekete macska a konyhában, vagy az oleander bokor a zöld faládikában, ő maga, egyénileg nem is külön személy, csak a kisasszonyhoz tartozó valami, azelőtt hűséges, dolgos cseléd, szakácsné, ápolóné, öltöztető és fésülő asszony, most, amióta vak, azóta csak tehetetlen bútordarab. Öreg, kiszáradt bokor a kertben, síró, sóhajtó, imádkozó szellem, vagy nyöszörgő állat, vagy az Isten tudja, micsoda. Még él, az bizonyos, egy kicsit eszeget, tipeg-tapog, felel, ha kérdik, úgy látszik, mintha mégis szüksége volna rá a kisasszonynak, hogy ő maga is bele ne haljon az élet mozdulatlanságába.
Ilyenkor, Péter-Pál előestéjén, boldog és részeg a büszkeségtől, hogy benn ülhet a kisasszonynál, a szalmaszéken, amelyet erre a célra maga hurcol be a kisszalonba, hogy a drága selyem bútorokat meg ne szentségtelenítse. A másik szobában ég az öröklámpa, ezt a vak szemével is érzi; vagy a szagát szagolja, az bizonyos, hogy ég és fölötte az Úr szelíd, szép arca, amely emlékezetében frissen megmaradt, fiatalosan, sugárzón, emberfeletti ragyogásban és fenségben és gyönyörűségben. A szíve reszket és olvadozik és halkan ujjong most, a maga dicsőségén.
- Holnap eljönnek a szegényeink - szólalt meg a kisasszony.
- Lesz öröm és hálálkodás.
- Szép összeget takarítottunk meg a nyomorult ördögöknek.
A kisasszony az évet Péter-Páltól Péter-Pálig számította és ezalatt félrerakosgatta a kamatok és járadékok feleslegét. A Méltóságos úr nevenapján aztán szétosztotta szegényei között.
- Utánam már úgy sem örököl senki - sóhajtotta bánatosan.
Mari a vak szemével a homályba nézett. Száraz kezei az ölében lógtak; egyenesen, mereven ült a széken és meghatott arcán boldogság ragyogott. A kisasszony teát főzött és megkínálta öreg cselédjét. Mari boldogan kanalazott a balkezében tartott csészéből. Kis rumot is kapott a teába és ez átmelegítette és felizgatta. Örömében és testi gyönyörűségében minduntalan sírva fakadt.
A kisasszony is lázasan pihegett. Valami szorongó, fájó, mégis boldog mámor szaladgált apró, száraz, forró testében a homlokától a bokájáig. Most már fájdalom és gyönyör összekeveredett az érzékelésében. Évek óta tartó gyásza egyszersmind egyetlen jelentkezése lett az élet szeretetének. Szerette és kívánta az élet édes nyugtalanságát, a szeretet és szomorúság kéjét és azért félt a haláltól, hogy az megfosztja a gyász megszokott, boldog extázisától. Egyedülvalósága néha megrémítette; sokszor furcsa képzelődései és félelmei voltak: hogy vajon csakugyan él-e még és van-e, aki Grónay Péter emlékét őrizgeti. Ilyenkor Marit megszólította:
- Mari, emlékszel még te a Méltóságos Úrra?
Mari rendesen sírva fakadt és megcsókolta a kisasszony kezét.
Ma különösen szerette és becézgette Marit. Ő volt az, aki látta, ismerte, hallotta őt és szolgált neki és félt tőle és istenítette. Akivel lehet beszélni róla, ej, de jó, hogy Mari, ha vakon és tehetetlenül is, de itt él mellette és beszívja, belélegzi, visszahangozza az ő rajongását. Mégis csak lelkes élőlény... Gondolkodó ember, valaki, aki előtt az Úr eleven valóság, élő ember, létező valaki volt.
-Mari, vigyázz, tartsd egyenesen a csészét, töltök még bele egy keveset... így ni... a rumból is... ne félj, ez átmelegíti a csontjaidat.
Mari könnyei belepotyogtak a csészébe és a kisasszony örült, hogy Mari így kitart mellette, segít élni és odatartja neki a lelkét, hogy ráharmatozza szerelmét a halott férfi iránt.
Elérzékenyedett maga is és a lelkét hatalmas vágy öntötte el, hogy beszéljen a megboldogultról. Kinek? Marinak. Hiába, nincs más, akinek beszélhetne. Mari talán meg sem érti. De nem baj. Valamit érezni fog talán, valamivel jobban fogja szeretni az urat, ha megtud róla olyant, amit addig nem tudott.
- Te Mari... hogyan mondtad előbb? Hogy sokat szenvedett a Méltóságos Úr? Azt mondtad az előbb?
- Hát hogy olyan sok doktor vesződött körülötte...
- Arra gondoltál Mari?
- Hogy mennyit hörgött és fuldoklott a megboldogult.
- Asztmatikus volt az utolsó években.
Mari mereven bólongatott.
- De a Méltóságos Úrnak legalább szép volt az élete... Olyan volt, mint a rózsa...Csak kár, hogy nem volt családja.
A kisasszony összerezzent.
- Te Mari! Volt ám a Méltóságos Úrnak felesége.
A cseléd érzéketlen maradt. Üres, fénytelen vak szemével maga elé meredt.
- Meghalt?
- Nem. Elvált tőle.
- Céda volt?
- Talán. Két évig éltek együtt. Grófnő volt a felesége.
- És mégis? - csodálkozott a vak leány.
- Mit mégis? - riadt fel a kisasszony. - A grófok is emberek.
- Igen.
- És a Méltóságos Úr kamarás volt. Több volt, mint egy újdonsült gróf.
- Igen.
- És én mondok neked valamit.
A kisasszony szava elakadt. Egy pillanatra azt gondolta, hogy még sem kellene beszélnie többet. Mi köze ezekhez a dolgokhoz Marinak? Ha eddig nem beszélt senkinek, most már mi értelme? Igaz. De mégis olyan megnyugtató volna. Hiszen Mari úgy sem érti. Őt pedig úgy fojtogatja.
- Te Mari! Te azt hiszed, hogy a grófok nem emberek?
- Igenis.
A kisasszony nem is hallotta. Az agya égett. Mi ez? Izgatott volt, szédült, haragudott, sírni és nevetni tudott volna. Elkiáltotta magát anélkül, hogy számot tudna adni, miért cselekedte.
- Te Mari! Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a grófok is csak emberek!
- Igenis.
- Buta vagy. Hát, ha azt mondanám, hogy én... én... én is grófnő vagyok. Mari!
Mari lehorgasztotta a fejét és a teáscsészét szagolgatta.
- Igenis.
A kisasszony kipirulva suttogta.
- Nem, Mari. Én nem vagyok grófnő, de egy grófnak a lánya vagyok. Az apám kertész volt a szilvási uradalomban. Az anyám komorna volt a grófnő mellett. Az apámat elvitték a boszniai háborúba. Fogságba esett. Mire visszajött, én már a világon voltam. Mindenki tudta az uradalomban.
- Igenis.
Mari a legkisebb meglepetést sem mutatta. Nem is érezte, hogy gondolkodott, hogy mindnyájunk élete, születése és halála Isten kezében van. A kastély körül a földesúr az Isten helytartója. Mi van azon csodálkozni való?
- Olyan cseléd volt az anyám, mint te, szegény Mari.
- És a kisasszonyt az Isten megsegítette.
- Meg. A gróf intézetben neveltetett.
- Legyen áldott az emlékezete.
- Ámen.
A szoba egészen besötétedett. Mari nem tudta, csak ült a széken, boldogan, mámorosan, a mese hallgatásában egészen megdicsőülve. A kisasszony folytatta:
- Tizennyolc éves koromban hazavittek. A gróf már nem élt.
- Isten nyugosztalja.
- Elfelejtették, hogy én a leánya vagyok.
Mari szíve kissé átfájdult. A mese nagyon tetszett neki, most még jobban, hogy ilyen szomorú.
- Igenis - suttogta meghatottan.
- Odatettek a comtesse mellé komornának. Mint az édesanyámat egykoron.
- Szép volt a comtesse? - kérdezte gyermekes rajongással Mari.
- Szép. Én is az voltam. Egy tőrül sarjadtunk.
- Én is szép voltam - szólt egyszerűen, csendesen Mari.
- Az igaz - bólintott a kisasszony. - Te voltál a legszebb lány Mindszenten. Nem is tudod, milyen szép voltál Mari. Egyenes, deli, erős, ruganyos, gyönyörű. Megállt rajtad még az asszonyok tekintete is. Egész tünemény voltál, Mari.
A vak leány hátán édes bizsergés szaladt végig. Eszébe jutott, hogy milyen vad hajszában lihegtek körülötte a férfiak.
- Régen volt - felelte zavartan.
A kisasszony a maga sorsát mesélte tovább.
- Úgy volt az Mari, hogy aki mellett szolgáltam, a comtesse, az a testvérem volt.
- Jaj! - ujjongott Mariban a gyönyörködés. - Ha én lehettem volna a kisasszony helyzetében.
- Nekem meg kínszenvedés volt.
- Kár...
- Különösen, amikor megtudtam, hogy a comtesse menyasszony.
- Fehér atlasz csipke?... motyogta Mari öntudatlan.
- A méltóságos úrnak lett a felesége... Ő volt az... Ő volt...
- Céda volt? - kérdezte Mari közömbösen.
- Az volt, Mari... két esztendő múlva a méltóságos úr otthagyta és elment Mindszentre.
- A kisasszony is akkor jött oda...
- Igen...
- Gyönyörű történet... óh Istenem, óh én édes Istenem... - szepegett a vak leány és boldogan sírt és zokogva ismételgette: - Óh de szép, tündérszép története van a kisasszonynak.
Mari könnyei szakadatlanul potyogtak, nagyokat nyelt, a szája szélén nyalogatta szét a könnyeit. Szipogott és az orrát törülgette az elérzékenyedettségtől.
A kisasszony hátrahajtotta a fejét és nyitott szájjal szívta magába a hűs esti levegőt. Arra gondolt, hogy Mari gyönyörűnek találja az ő történetét. Hátha még tudná a folytatását. Hogy a mindszenti kastélyban milyen mennyei szépségben telt el az a harminc esztendő. Húsz éves volt, amikor odakerült. A méltóságos úr, talán a grófi család bosszantására vette oda, vagy csak egyszerűen szükségből, mert megbízott benne, vagy mert ő akadt éppen elsőnek a szeme elé... most már meg sem tudja állapítani. De hamarosan észrevették egymást. Ő mindjárt szerelmes lett a daliás, finom, komoly és szomorú férfiúba. Az igaz, hogy minden asszony, fiatal és öreg, úri és paraszt, az is, aki eddig tiszta volt, mint a harmat, hűséges, félénk, hideg és szent, minden teremtett asszony-ember úgy járt vele, aki megpillantotta. És mindenki beleszédült volna az ő tartalmas és gyengéd karjai közé, ha ő úgy akarta volna. De a méltóságos úr mosolyogva, szelíden ment el az asszonyok elől és egyedül csak őt, a legigénytelenebbet fogadta magához. Nem is tudja, hogy történt, hogy kezdődött, milyen volt, csak azt tudja, hogy nagyon szerették egymást. És boldogok voltak. Sohasem beszéltek a szerelmükről, sohasem voltak szenvedéseik, haragvásaik, dacos, féltékeny, szeszélyes viaskodások nem tették szenzációssá a szerelmüket, szép, tiszta, illatos volt ez a szerelem, mint egy falusi kert, vagy mint egy májusi hajnal, ő úgy szerette a méltóságos urat, mint a felette őrködő gondviselés angyalát, a földi élet minden örömének forrását, aki él és uralkodik, aki lehajol hozzá és megcsókolja, aki a karjaiba zárja és felmagasztalja, testi és lelki mámorba ringatja, az elragadtatás és a kéj önkívületibe meríti, ő ismertette meg vele a gyönyör hatalmas isten-adományát, az emberi lét legegyszerűbb csodáját, a legkirályibb érzést és a legédesebb kimerülést. Ő pedig engedelmes, szelíd, gondos és buzgó szolgálója volt neki, amilyen szolgálója az anya az ő imádott egyetlen, erős nagy fiának. Sokszor egészen úgy érezte, hogy ennek a beláthatatlan hatalmú, mérhetetlen nagyságú, elgondolhatatlan szépségű óriásnak ő, ő, az igazi, valóságos édesanyja.
Soha semmi bánata nem volt harminc esztendő alatt. Csak néha, néha érezte, hogy valami még hiányzik az élet teljességéhez. Néha boldog kimerültségében eszébe jutott, hogy mekkora megdicsőülés volna, ha az úr szerelmét azzal hálálná meg, amivel az Isten is rendelte: ha gyermeket adhatna neki ajándék és hódolat gyanánt. Ha ő anya lehetne... nem feleség, nem úrnő, nem a Grónay név, a vagyon, a tekintély részese, csak anya. Jaj, de annak nem volt szabad a világra jönnie.
Olyankor mindig elutazott Pestre... sírva, szégyenlősen, de engedelmesen, mert tudta, hogy ezzel nagy és fájdalmas gondoktól szabadítja meg az urát. Csak ez a három pesti út ne volna az életében!
A kisasszony szeme elhomályosult a könnytől. Az óra halk, bizalmas zizzenéssel kilencet ütött. Mari csendesen szipogott az ajtó mellett a szalmaszéken. Sötét volt; a toronyóra is megszólalt és kínos lassúsággal kiverte a kilencet. A kisasszony hangosan felzokogott.
- Jaj Istenem, jaj Istenem - felelt rá a vak leány. - Miért hallgat a kisasszony? A kisasszony is sír? Oh a mi árvaságunk!
- Árvák vagyunk, Mari!
- Hogy miért kellett meghalni a mi drága jó urunknak... Még most is előttem a képe... A drága szentséges szép arca.
- Emlékszel még rá?
- Hogy emlékszem-e még? Olyan volt, mint egy fiatal fa, mint a szent Sebestyén a mindszenti templomban. Olyan deli volt, mint egy szarvas a vadaskertben, mint maga Szent Mihály arkangyal.
A konyhából besurrant az öreg fekete macska és a kisasszony ölébe kuporodott. Szőrét felborzolta és hízelegve, lustán, kielégülten dorombolt. Mintha tudta volna, hogy ma szent este van, ma mindenki szelíd és türelmes és elérzékenyedett: ma neki is szabad a szalonban, a kisasszony fekete selyemruhás ölében szundikálni. Mari hangja, mintha a túlvilág feneketlen vak öléből szakadna fel, jajveszékelve sírt át a szobán:
- Jaj, de boldog vagyok, hogy a kisasszony elmondta a történetét. Tündérszép történet. De régen hallottam már történetet. Édes jó Istenem.
A meredek utcán nehéz kocsi gördült lefelé. A hegyes vízmosta köveken pokoli zajjal döcögtek a kerekek. A ház minden ablaka reszketett és zörgött.
A vak leány kikanalazta a második csésze rumos teát. Kábult volt és égett az agya. Halántékán kidagadtak az erek. A szíve ugrált. Testében kéjes indulatok futkároztak, a háta bizsergett. Olyan egynek érezte most magát az uraságokkal. Belekerült az életükbe, a bizalmasuk lett, felmagasztalva, megdicsőülve hálálkodott az Istennek, hogy ilyen nagy tisztesség érte.
A kisasszony halkan megszólalt.
- Neked tetszik a történetem? Oh, te együgyű, Mari.
- Boldog, akinek ilyen története van.
- Mindenkinek van, Mari, mindenkinek. Bizonyosan neked is.
- Nekem nincsen semmi...
- Te szép voltál, Mari.
- Igenis.
- Jártak utánad a férfiak.
- Igenis.
- Szerettél is valakit.
- Az édesanyámat, kisasszony.
- Nem úgy értem, Mari, szeretőd is volt.
- Vagy igen. Több is volt. Csakhogy az nem történet.
- Hát?
- Szokás. Minden lánynak van, amikor eljön az ideje. Én meg jó későn is kezdtem.
Mari kínosan fészkelődött a széken. Törte a fejét, hogy mit meséljen el a kisasszonynak, amivel meghálálhatná a szép történetet. Hogy ő is bizalmas legyen és megmutassa szeretetét. Egyszerre boldog örömmel kapta fel a fejét.
- Kisasszony... elhiszi-e nekem, hogy én nagyon későn kezdtem?
- Hogyne, Mari, ha mondod.
- Már elmúltam tizennyolc esztendős.
- No, még elég korán.
- Igen ám, de már tizennégy éves koromban kezdődött a hajsza. Nem volt már akkor nyugtom a férfiaktól... Mégis vártam és vártam türelmesen.
- Féltél?
- Nem én. Mitől?
- Szégyellted magad?
- Mitől? Csak nem akartam.
- Miért?
- Csak.
Már koromsötét volt a szalon. Csend volt, csak az óra ketyegése, a macska dorombolása s a két öreg leány lélegzete neszelt. A kisasszony elhallgatott. Mari egy darabig várt... aztán kitágult a melle, felszaladt a szívéből a vér és kibuggyant a száján a maga kis története.
- Nem tetszettek a falusi legények, a jegyzői írnok, a tanító, a kereskedősegéd és a gyakorlatra beszállásolt katonák. Azt mondták az öreg asszonyok: Mari, te vigyázz és tartogasd magadat. Te igen szép vagy, majd meglátod, hogy nagy szerencsét csinálsz.
- Szegényke - szánakozott a kisasszony.
Mari felkapta a fejét.
- Én is azt éreztem, hogy szerencsét csinálok a szépségemmel. És szüntelenül a Méltóságos úrra gondoltam, kisasszony.
- Mire? - szisszent fel a másik.
- A Méltóságos úrra. Hiszen nem volt olyan ritka dolog. Tamásiban is megesett a Rozgonyi uraságnál, Magyarszéken is a báró Nyárádyaknál. És nagy szerencse az... tartásdíj meg...
- Mire gondoltál? - sikoltott fuldokló szívdobogással a kisasszony.
- A Méltóságos Úrra. Fiatal ember volt az úr és erőteljes és nem volt felesége.
- Szegény, szerencsétlen leány.
Mari a fejét rázta csendes büszkeséggel.
- Egyszer, emlékszem, nagy vendégség volt a Méltóságos úrnál. Sokáig ittak és kártyáztak az urak. Az inas, a Matyi fegyvergyakorlaton volt Pécsett... Nagy ivás volt és kártya... A kisasszony nem volt otthon, éppen akkor utazott el...
- Hova utaztam el, Mari? - kérdezte a kisasszony és a szíve reszketett a borzalomtól és félelemtől.
- Pestre ment a kisasszony. Beteg volt, az mondták. Csak két hét múlva jött haza.
A kisasszony visszaesett a virágok közé, a kanapé párnázott sarkába. Igen, akkor is baj volt s neki Pestre kellett menni, hogy... Jaj, de szörnyű ez az élet. Nem tudta mitől, de úgy félt, hogy az egész teste reszketett. Mégis nógatta Marit.
- Beszélj hát, mi történt.
Mari csendes, monoton sírós hangon mesélte.
- Hajnal felé járt az idő, amikor a vendégek elszéledtek. Az inas nem volt otthon. Én maradtam fenn az uraságokkal. Az úr feküdni készült. A hálószobába is beszivárgott a dohányfüst. Kiszellőztettem. Az úr álmos volt: fáradt, vetkezni kezdett. Én ott álltam és álltam és vártam és arra gondoltam, hogy no most közel állok a szerencsémhez.
- Mari! - sikoltott a kisasszony eszeveszett fájdalommal - ne locsogj annyit, Mari, Mari, egy szóval felelj: megtörtént?
- Meg - felelt Mari büszkén és meghatottan.
A kisasszony felugrott a kanapéról, széttárta a karjait és őrjöngve hadonászott.
- Megtörtént? És aztán?...
Mari nem látta a vonagló, majd kővé meredt és halálravált arcot. Nem látta a tébolyult szemekből kilobbanó lángot s a fúriák dühét a reszkető ajkakon. Nem is hallotta a borzasztó rikácsolást, amely a kisasszony torkából felszakadt, annyira oda volt a maga történetének és a vallomás édes kéjének szépségétől.
- És aztán? - lihegte a kisasszony.
Mari elszomorodott.
- Aztán nem történt semmi. Az úr elfeledkezett rólam. Eddig van a történet.
A kisasszony ájultan zuhant a kanapé elé a vastag szőnyegterítőre. Mari csendesen sírdogált. A macska ijedten szökött ki a cselédszobába.
Sok idő telt el, míg a kisasszony felocsúdott. Mari azalatt elbóbiskolt. A kisasszony meggyújtotta a lámpát és megnézte az alvó vak leányt. Mari ott ült a széken. Egyenesen, mereven, egészséges mély lélegzettel pihegve, boldog arcán rózsaszínű mámorával a teának, a rumnak és a visszaemlékezés kéjének. A kisasszony egy darabig nézte a leányt s aztán rettentő undort érzett a lelkében. Undorodott Maritól.
- Hát mi ketten együtt? - Mi voltunk az ő szeretői! Mari és én?...
Most önmagától undorodott. Önmagát még jobban utálta, mint azt a nyomorult, bárgyú, boldogtalan, alvó, vak állatot.
Újra szédülni kezdett és őrült düh rázta meg a lelkét. Rágondolt a férfiúra és egyszerre undok szörnyeteget látott, az imádott ember helyén.
- Gazember, aljas, ronda állat - sikoltott hátborzongató, rémes üvöltéssel, mintha testét gyötörnék, vagdalnák, tüzes vassal sütögetnék. Olyan égbekiáltó állati hörgéssel, mint a vajúdó asszonyok az utolsó pillanatokban.
A sikoltozásra Mari is felrezzent és halálra rémülve kiáltotta el magát.
- Mi történt, kisasszony?
Az őrjöngő kisasszony erre a hangra odaugrott Marihoz és öklével a vak leány arcába sújtott.
A leány hátratántorodott.
- Ringyó, becstelen, aljas ringyója! - ordított a kisasszony és ütötte, verte Marit. Mari végigvágódott a padlón, vak szeme elé tartotta a kezét és ijedten, örök sötétségben tehetetlenül vergődve, értetlen rémülettel fogadta a csapásokat. Az utolsó ítélet napja jutott eszébe s úgy gondolta, hogy ez az élők haldoklásával s a halottak feltámadásával járó rettenetes forradalom, összevisszaság, téboly és verekedés és tusakodás. Érezte, hogy valaki tépi, szaggatja, rúgja - ez nem lehet a kisasszony - ez a küzdelem a halállal. Meleg vér csorgott a halántékán, az orrán, ellepte a száját, felbugyborékolt a tüdejéből - Istennek ajánlotta magát, belesüllyedt a vaksötétségbe és kitárta lelkét a halálnak.
Elvesztette az eszméletét.
A kisasszony ekkor fáradt el, amikor észrevette, hogy Mari nem mozdul, nem védekezik és nem fáj neki a rúgás és ütlegelés. Ekkor ő is megtorpant, megmerevedett és rémülten nézett maga körül. Egy pillanatig úgy érezte, hogy újra elájul és elvágódik a szőnyegen. De a másik pillanatban eszébe jutott az az éjszaka.
- Én fenn voltam Pesten... Ott feküdtem vérben és fájdalomban és bánatban. Érte, miatta volt ez... És hogy szerettem, imádtam őt... és milyen aljas gazember volt, becstelen lator, undok állat... Abban a pillanatban ez a piszkos szemét, ez az istállószagú nőstény volt a karjai között... Pfuj, hitvány, komisz, ronda férfi... és még a szemembe tudott nézni, meg tudott csókolni is... csalt és becsapott és meg tudta tűrni a háznál ezt a szemetet és aztán még húsz évig voltam az ő szeretője...igen, ez akkor történt amikor másodszor voltam Pesten, most éppen negyven esztendeje... óh a gyalázatos állat...
Újra felbőszült, rettentő erő szállt a tagjaiba, a földön heverő Marit kirugdosta a szobából, ki a folyosóra, onnan a lépcsőre vonszolta és lerúgta a nyolc lépcsőfokon az udvarra a hideg, nedves, sötét éjszakába.
Aztán bezárta az ajtót.
- No, az a bestia kinn van - nyöszörgött elégedetten. - Most gyere, te másik.
Beszaladt a hálószobába, neki esett a Méltóságos úr arcképének és lerántotta a falról. A képpel együtt nagy darab tapéta szakadt le és lelógott, mint a leleffent bőr a megtépett sebről. Letépte az örök mécsest és a padlóhoz csapta. A kanóc kialudt, az olaj szétfreccsent a szőnyegen. Sötét lett a hálóban.
A kisasszony rátaposott az arcképre s leköpdöste. Aztán a piros mécsessel együtt kihajította az ajtón. Utána szaladt, eszébe jutott, hogy nem jó helyre dobta. Felkapta, a folyosóra rohant és ráhajította Mari mozdulatlan testére.
- Nesze, legyetek egymásé! Méltók vagytok egymáshoz, cudar, komisz bestiák.
Most már ő is kimerült és a rombolást ájult gyengeséggel folytatta. Mindent letépett a falról, kiszórt a térdeplő fiókjából, lesodort az asztalokról, kikotort a szekrényekből, ami őrá emlékeztette.
A fekete macska nagy ívben ugrott ki az ablakon és felszaladt a háztetőre. Tüzes, zöldfényű világító szemei onnan ragyogtak le, mint egy kísérteté. Az óra a Ferenciek templomában tizet ütött, halálos lassúsággal. A zenélő óra felrezzent, megcsörrent és édeskés melódiába kezdett.
A kisasszony egy ökölcsapással elhallgattatta. Az óra felfordult, eltörött az üvegje, hosszan, fájdalmasan zizegett a dróttekercs a szerkezet szívében. Az utcán részeg emberek ordítoztak trágár szavakat és a kitört ablaküvegen bekiabáltak a világos szobába.
- Hej babám, eressz be, a teremtésit!
A kisasszony reszketett az undortól és félelemtől.
- Ilyenek vagytok ti mind, komisz, részeg férfiak, disznók, disznók... piszkos, sáros, otromba disznók...
Aztán leroskadt a díványra és nem látta a lámpát, forgott körülötte valami utálatos, nedves, hideg köd, egyre sűrűsödő, zavaros áradata émelyítő szagoknak, színeknek, hangoknak, részeg kurjongatásnak, buja nótáknak, undorító férfiak vonaglásának s ott úszkált az áradatban Marinak s a méltóságos úrnak elmosódó, elnyúló képe, amint ölelkeznek...
Reggel nyolc órakor megszólalt a kapu csengője. Jelentkezett a Péter és Pál napjára odarendelt első szegény kéregető. Mari magához tért és kábult fővel, tapogatózva a kapuhoz csoszogott. Megnyitotta az ajtót s a szegény ember karján visszavánszorgott a folyosóra. Nem tudott bemenni az előszobába. Várt türelmesen. Újabb szegények jöttek. Az udvar benépesült. Halkan beszélgettek, várakoztak, nevetgéltek, örültek az eljövendő áldásnak.
A nap már magasan állott az égen, amikor kinyílt a folyosó üvegajtaja. Megjelent a kisasszony, sápadtan, dúltan, vérrel aláfutott szemhéja reszketett. Borzas volt, sárga haja lobogott a szélben s feje bőre látszott a fakó kóc alól a koponyája búbján. Szájából hiányzott a hamis fogsor, ajkai összeestek, hegyes kis orra majdnem összeért felkunkorodó állával. Ijesztő volt.
- Takarodjatok innen, tolakodók - rivallt a szegényekre.
Azok nem ismerték meg a szörnyeteget.
- Mink a kisasszonyt keressük - kiabáltak felháborodva.
- Én vagyok a kisasszony, ti meg takarodjatok. És te is pusztulj velük - rikoltotta a reszkető, szenvedő vak Mari felé.
Mari nem látta az arcot, de a hangot jól ismerte. Ő tudta, hogy a kisasszony van itt, habár kikelve önmagából, az Isten csodájából szörnyen megváltozva. Összetette kezét és rimánkodva kérte:
- Kisasszony, kisasszony, az Isten irgalmára...
- Nincs Isten... pusztuljatok - süvített a kisasszony hangja és a folyosó öreg ajtaja becsapódott. Egy üvegtábla csörömpölve hullott a kövezetre.
A szegénység lassan elfáradt és szétszaladt a Klimo utcában. Mari ült a lépcsőn és jajveszékelt. A szomszédok kíváncsian kukkantottak be a nyitva hagyott kapun. Egyszerre csak látták, hogy a kisasszony kiöltözve, kalappal a fején kilép a folyosóról és szilárd, kemény léptekkel elhagyja a házat.
Tinka kisasszony már nem sírt, nem jajveszékelt, nem őrjöngött. Hideg volt és merev. Végigsietett a Klimo utcán, a templom előtt elfordította a fejét. Haragban volt az Úristennel és nem akarta észrevenni őt, hogy kénytelen ne legyen köszönni neki. A rendőrségre sietett. Bejelentette, hogy Mari nevű cselédjét nem hajlandó tovább a házában tartani. Szállítsák a kórházba, vagy a koldusok menhelyére.
Hiába akarták lebeszélni és megbékíteni. Nem tágított; csendes volt, komoly, erélyes, de engesztelhetetlen.
Marit elszállították a szegényházba. A kisasszony új cselédet fogadott. A régi bútorokat eladta, a házat kívül, belül újra festtette, újonnan rendezte be lakását azon a pénzen, amelyet a szegényeknek szánt alamizsnául. A macskát cigánynak adta, hogy fojtsa vízbe, vagy ássa el a szemétdombon. Templomba többé nem járt, koldusnak krajcárt nem adott, nem imádkozott és nem járt emberek közé. Egyedül élt gőgös merevségben, majdnem némán, csendben, a hideg közönyösséget színlelve Isten és ember előtt.
A cigány elvitte a macskát, de nem tudta elemészteni. A fekete bestia visszaszökött és a ház tetejére telepedett. Onnan nézte a folyosó üvegablakát. Esténként zöld fényben gyulladt ki a szeme és magasra görbült háttal, komoran, kutató pillantással nézett be a kisasszony ablakán. Olyan volt, mint egy kísértet, mint az elátkozott lélek, mint a pokol követe. Mozdulatlanul gubbasztott a bádog vizescsatorna fölött és égő, zöld boszorkányszemével kémlelte a házat...