A kis vörös zászló

A kis vörös zászló szerző: Thury Zoltán

                                                     I.

       A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg, melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.

- A teremtésit az ilyen időnek.

- Hagyd el, elmult már.

- Csak vinnének ki innen!

- Hova?

- Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.

Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák. Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra. Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát. Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna, hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt, mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:

- No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?

Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén, szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg, kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.

Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.

                                                      II.

       Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé, onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik, majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen, kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.

Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy győztünk, megmutattuk nekik - de már ha kedve lett volna tovább beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.

A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve, hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.

A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.

A tábornok rákiáltott:

- Hagyjon békét neki, minek bántja?

- Mehetnének talán másfelé is.

- Elférünk.

A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra. Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék. Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban megnézhessen egy-egy apró betüt.

Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei, megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment. A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrúgja azt, a ki bántja; hanem gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.

- Tudsz olvasni? - kérdezte az öreg.

- Igen, jelentem alásan.

- Olvasd hát ki ezt a nevet.

A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.

- Gereben, jelentem alásan.

- Jól van, fiam, aludjál tovább.

A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy aludt el.

                                                     III.

       A legényt oly gyorsan támadta meg a rémület, hogy a mikor visszafeküdt az asztal sötét árnyékába, reszketni kezdett. Hirtelenében nem tudta összeszedni az eszét, azt se tudta, hogy miért ijedt meg olyan egyszerre, csak a feje főtt, mint egy katlan, a testét pedig át meg átjárta valami hasogató hideg. Eléje tolult egy csomó zavaros képben Gereben, a faluja. Ott született, ott nőtt fel, szóval egy kicsi rész az övé abból a faluból és most mi lesz vele? Az a kis vörös zászló valamit jelent. Hogy mit, azt nem tudta, de valami értelme kell hogy legyen. Rosz, rosz, bizonyára rosz. Egy csomó piros szin jelent meg előtte, olyan, a milyent legutoljára látott. Vér, sötétes meleg vér, egy ellenséges sátor, a mit darabokra téptek dühükben, mikor egy csomó emberélet árán hozzájutottak; egy égő falu, ott is vörösek voltak a lángok s majd megszakadt a kemény katona-sziv is, ugy jajgattak az emberek, a mint a lángok elől beleszaladtak a puska-tüzbe. Kavargó vörös lett előtte az egész világ, a közepütt égett a kis gombostüre tüzött zászló.

Igyekezett lecsendesülni, de nem tudott. Valahogy eszébe jutott, hogy imádkozzék. Elkezdte morogni a Miatyánkot, mint egy masina. A szája járt, az esze pedig elrohant a faluba. Fejére huzta átázott köpönyegét, ez hüsítette homlokát és az arczát, de csak rövid ideig. Pár percz múlva már ugy érezte, hogy megszáradt rajta a köpönyeg s égette a posztó. Szomjas volt. Csak a karját kellett, hogy kinyujtsa a vizért, a sarokban egy cserépkorsó állott, jót huzott belőle. Dohos, poshadt viz volt a korsóban, de azért jót tett.

Egyszerre gyökeret vert az agyában a gondolat, hogy Gereben el fog pusztulni. Felgyujtják. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy bizonyosan ugy lesz. A háboruskodás alatt annyi felperzselt falut látott már, hogy egyszerre erre gondolt s ezt aztán nem is verhette volna ki az agyából semmi. Az öreg kurucz ember, lehet hogy haragszik valamiért a falura. Talán mert igen kevés katonát adtak, mindössze három legény jött el. Vagy egyéb a baj, mindegy az, csakhogy égni fog a falu, a nyárfák megszenesednek két oldalt az uton, beomlanak a házak, a pajtákba beég a sok szép ló és tehén, milyen lárma és jajgatás lesz, uram, Istenem. Már látott és hallott mindent. Ugy előtte állott az egész kép, mintha három lépésről nézné a nagy pusztulást. Lázas álmában sírni kezdett s fölriadt.

Körülnézett, hallgatódzott. Aludt mindenki. Künn az őr egyhanguan paskolta lépéseivel a sarat, az talán még benézhetne az ablakon. Meg kell várni, a mig messzebb megy. Künn mind csendesebbek lettek a léptek, már a ház tulsó felén járhat az őrszem. A legény gyorsan felugrott s csendesen, még egyszer körülnézve előbb, ráhajolt a térképre. Lassan kihuzta a kis vörös zászlót a papirból s találomra, sietve is, nehogy észrevegye valaki, leszurta valahova másfelé.

Ne féljetek otthon, nem lesz a falunak semmi bántódása.