A kis lelkek
| A kis lelkek szerző: Komjáthy Jenő |
Nézd, milyen ifju tart felénk!
Szemébe rémes, büszke láng,
Baljában a napfáklya ég,
Szétszórva millió sugárt.
Jobbjával egy zászlót emel,
Mely, mint szivárvány, hétszinű,
És csillagkoronát visel,
Szép homlokán fönség s derű.
Hittől, haragtól tündököl
Dúlt arca oly félelmesen?
Villámot szór és öldököl
A lobogó, démoni szem.
S ki az mögötte, nézd a nőt!
Tán az örök Szépség maga,
Minőt a költők álma szőtt?
Csáb s tisztaság összhangzata.
Oly szűzies, mégis merész,
Vakító szép; szeplőtelen;
Ihlet, gyönyör, lelkesedés
Támad, amerre csak megyen.
De minket mégis árnyba von
És elpirítja lányaink;
A fény a szeráf-homlokon
Fölgyújtja kisded házaink.
S amint a lángifjú rohan,
Aszúvá lesz a zöld vetés;
Mindent megöl e vad roham,
Mit kezünk ápol és becéz.
Bár dics köríti homlokát,
Nyomában vész és viharok,
Halál kiséri nyomdokát,
Amerre büszkén elrobog.
Csöndhajlokunk, békés tanyánk
Földúlja még e lázadó!
Ha zsúptetőnkbe kap a láng,
Nem lesz e vészhez fogható.
A renyhe csönd drágább nekünk,
Mint duló eszmék vad heve,
Drágább növényi életünk,
Mint a lángok költészete.
Ó, boldog tengés, enyhe rend,
Nyugalmas, kéjes rothadás!
Vérünk lassan s bizton kereng,
Távozz el tőlünk, Messiás!
Kerüld el csöndes berkeink,
Tengődni hagyj minket tovább!
Szemünk a napba nem tekint,
Drágább nekünk a mécsvilág.
Attól, mit a Sors rendele,
Nem térünk el egy percre sem.
A Megszokás ráncos keze
Vezessen minket csendesen!
S bocsásson le, ha elfogyunk,
Sirunkba az együgyü hit,
Megváltást mi nem szomjazunk,
Főbusz! Nincs mit keresned itt!
Ó, boldog tengés, síri csend,
Nyugalmas, kéjes rothadás!
Vérünk lassan s bizton kereng:
Távozz el tőlünk, Messiás.