A lap feldolgozottságának foka

A kis húgom virágai

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kis húgom virágai
szerző: Mikszáth Kálmán

Mikor Teleki gróf itt járt néhány nap előtt, abban állapodtunk meg, hogy az első dolog fölé, amit írok, odajegyzem: "Üdvözlet Teleki Sándornak."

Nem tudom, jó szokás-e ez az átkiabálása a köszöntésnek negyvennyolcezer fülön keresztül (őiránta való udvariasságból használom ezt a számot a »Pesti Hirlap« olvasóinak megjelölésére), de ha már ő egyszer megkezdte, bátran utána lehet indulni.

Noha én sokkal öregebb író vagyok őnála, még sincsenek annyi emlékeim, mint neki, ki amit ír, előbb átélte, s ki sokat élt át, amit meg sem ír, míg én sokat írok, amit át sem élek. Könnyű neki igazabbnak, jobbnak lenni.

De némi emlékeim nekem is vannak s az »emlékek« íróját nem üdvözölhetem egyébbel csak egy emlékkel.

Nem olyan régen volt még..., nem megyek vissza a nagyanyáinkhoz... (Hála istennek! fogja mondani Teleki Sándor), szegény kis húgocskámnál állapodom meg. Az ő idejében is még nem volt szokásban, hogy a fiatal emberek körmönfont bókokkal, émelygős dicséretekkel rontsák meg a fiatal leányok kedélyét, - szerelmes levelek váltása pláne világbontó bűneset lett volna - hanem a fiatal ember, ha valami kisleányt nagyon megszeretett, könyveket küldözött neki olvasni és a költők útján beszélgetett vele. Azért voltak valaha olyan nagy becsben az írók, mert ők voltak (mai udvarlási műnyelven szólva) az elefántok.

Ha valahol egy régi könyvet találtok, amelyikben egy-egy érzelgős mondat alá van húzva ceruzával... vegyétek le a kalapot ilyenkor, mert ezt a lapot az Amor isten lehelete sárgította meg valaha.

A mi írásainkat már alá nem húzza a fiatalság, mely már az első napon többet mer egymásnak elmondani, mint amennyit mi megírni. Mi már csak unaloműzők vagyunk és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes fájó érzelmeknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat.

Hanem az még szép idő volt. Arany karperecre, gyémánt nyakékre nem vágytak még akkor az asszonyok; ha nagy örömet akart ismerősük, jó barátjuk szerezni, fogta magát, hozott nekik valami ritka virágmagot. No, ennek aztán szívükből örültek, tavasz elejétől ősz végéig, amint kikelt, nőtt, rügyöt vetett és kinyílott és amíg el nem hervadt.

Ilyen ritka virágmagokat kapott egyszer az én kis húgom. Olyan ici-pici magok voltak, mint a köles, csakhogy koromfeketék. Az, aki küldte, odaírta, hogy ezeket a magokat a schönbrunni park egyik kertészétől szerezte, gyönyörű virágok lesznek belőlük, ha megszeretik a földet, liliomfehérek piros pettyekkel, duplák és illatosak, ezen a vidéken még olyat nem láttak.

Meg is voltak hát ezek a virágmagok becsülve. Én magam is jelen voltam annál az ünnepélyes aktusnál, mikor a húgom elültette három részre osztva őket: az egyik részt a kis virágos kertbe, s ha ott tán meg nem fogamzanának, frissen hozott erdei földdel rakott virágcserepekbe a másik részt, míg a többit a szegény kis öcsénk sírjára a temetőben. Akármilyen kényes portékák is, valahol csak mégis kikelnek!

Hanem bizony nagyon ínséges és száraz esztendő következett. Az anyaföld, melyre idegenek vetették ki, hogy mennyi jövedelmet kell hoznia, megkötötte magát ez egyszer, hogy tessék, csináljátok ti a magatok költségvetését előre, de én majd csak alszom az idén.

Aludt is és nemcsak a mindennapi kenyeret nem hozta meg, de aki alszik, nem gondolkozik, elmaradtak még a mindennapi gondolatai is: a virágok.

A becses virágmagoknak nagyon nehéz, forró volt a temetői föld. Nem keltek ki benne; az erdei föld pedig túlságosan könnyű volt: abban sem keltek ki; csak a kerti pad hozott kedvetlenül néhány palántát, de az is mintha megsajnálta volna amit tett, kiégette őket lassankint. Amiket pedig megmentett az öntöző kanna, azokat a dér vitte el zsákmányul.

Nem maradt meg csak egyetlen szál. Hanem ez aztán szép haragoszöld volt, mintha megacélozódott volna a sanyarúságokban, úgy tört fölfelé a szürke rögöcskék közül, mint egy gyíkleső.

Az én kis húgocskám százszor is megnézte egy nap. Jaj, de szép, de gyönyörű, hát még milyen lesz, ha nagy lesz? Csak már szaporábban nőne. Istenem, istenem, de nehéz kivárni!

S míg ő édelegve gondolt arra a napra, mikor teljes pompában nyitja ki majd kelyhét - azalatt egy nagy sárga tyúk bement a kertbe. Végig sétált a bokrok között. Odaállt a virágpadhoz, szétterpesztette háromszögletes piszkos lábát és elkezdett vele kaparni.

Mikor húgom reggel odajött, a virágszálacska a földön hevert fonnyadva, haldokolva. Egy harmatcsöpp csillogott rajta. Úgy nézett ki ott, mint egy nyitott, panaszkodó szem.

Húgom vigasztalhatlan volt, a kicsike füvet keservesen, érzékenyen megsiratta.

- Én vagyok az oka, miért nem gondoztam. Odakünn hagytam a veszedelemnek, szélnek, fagynak, aszálynak, kártékony állatoknak. Át kellett volna ültetnem a virágcserepembe.

Egyszóval a magok kivesztek gonoszul. Csak ahol senki sem gondolta volna, ahova nem ültette, ahol nem is gondolta, a nagy márványszobron, mely a temetőben állott, elhullott egy mag... (Később jutott eszünkbe, hogy mikor a kis Péter sírját vetettük virággal, oda voltak a szobor talapzatára téve a papírba csavart magocskák) elhullott és kikelt. Utak pora meggyűlt a szobor talapzatán, a mag megszerette ezt a gyülevész port, megnőtt benne és kinyílott.

...Liliomfehérek voltak a virágai, piros pettyekkel, duplák és illatosak. Ezen a vidéken még olyat nem láttak...

Lett nagy öröm, mikor megtaláltuk!

- De szép, de gyönyörű - mondá húgom. - Csakhogy ez a talaj nem biztos. A bohó virág egy nagy csalódásban él. Hogy még a virágok is csalódnak!... Azt hiszi, erős földben van, azért nőtt meg, azért nyílik, pedig ha tudná... de nem, nem, itt nem hagyhatom, hiszen itt nem is nőhet egyenesen, most már okosabb leszek... átültetem a cserepembe, megápolom, megnyesegetem...

Át is ültette gondosan, meg is nyesegette, meg is ápolgatta... de a virág nem fogadott szót, nem akart, nem tudott így megmaradni, rügyeit ki nem nyitotta, elszáradtak, leestek s ő maga is lankadni, összeaszni kezdett.

Szegény kis húgom, ezt is megsiratta.

- Jaj, minek is hoztam el, minek nyesegettem? Minek is nem hagytam, hogy szabadon nyíljék?

Mondanom sem kell, hogy ez a kis visszaemlékezés abból az alkalomból jön, hogy Teleki Sándor »Egyről-másról« című emlékeit olvasom, s hogy a kritikusok megjegyzései is előttem fekszenek.