A kis grófné
| A kis grófné szerző: Thury Zoltán |
I.
Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba. Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza, mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek, csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak, mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a része.
Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. - Nem szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.
- Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha el akarná lökni magától.
- Nem is kívánom - sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.
- Hát mi baja van akkor?
- Semmi, semmi, boldog vagyok.
- Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az embernek.
- Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.
- Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.
A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik, a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap - sóhajtott. Istenem, Istenem!
Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön. Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.
II.
Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok. Túlságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját, sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza, boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az agyát.
- No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes kicsi betegem, no... no...
A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen suttogott valamit.
- Ne fél, nem leszek beteg.
- Ne is, Márika, ne is!
Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget adni bele.
- Márika! Márika!
Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.
- Doktor, segítsen!
Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz múlva már jelentették, hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.
III.
A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen énekelt az ágyban, nevetett - csak járni nem tudott. Mikor már eléggé megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe, jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy bajából.
- Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.
- Édes kis betegem! - igy szólította az ura s szeretettel simogatta végig a rövid szőke haját. - Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az uraság!
- Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.
- Miért Márika?
- Ott brekegnek a békák.
Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása nélkül tologatta le és föl a kocsiját.
- Édes, kedves jó uram...
Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.
Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul? Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé. Istenem, Istenem, de szomoru lenne.
- Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak...