A kis csizmák

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kis csizmák
szerző: Mikszáth Kálmán

Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állnak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszlinruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szűcs Istókkal, a kőművessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lány meghal, ökrei fölfújódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.

Hanem érzi is a súlyát az Isten "másik" kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt, mióta a legényfia is a halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.

De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép diribdarabra zúzódott.

Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Csiba te, ne te - veszi föl a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.

- Nedves ez a tüzelő - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?

- Talán a kőkereszttel a temetőben?

- Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.

- Ó, ó! - hüledezék Böngér Panna. - Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú kúttól?

A "falu gyermeke" (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén a lekvárfőző katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.

Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk! "Isten dicséretére emeltette Bizi József." Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: "Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell."

Az öregember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragszanak rá. Révedő szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek. András a kőrisfának dűlt, s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.

- Menjünk innen... - mondá Istók.

- Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon. - Összeragasztod?

- Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten...

Az öregember fogai összevacogtak.

- Hiszen ha csak látogatna! - kiáltott föl keserűen. - Ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tűrni kell, Bizi uram!

- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm már őket semmire... - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám... Ó, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? - Elhagyták a temetőt.

- Hej, ni! - kiáltott föl Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kisfiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb!

- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az isten hidege!

- Miért nem húztál csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát miért nem varrat apád?

- Nincs apám! - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?...

Szótlanul megfogta a kis András kezét, s vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve, aranyos rojtokkal s a következő aláírással: Filcsik István csizmadiamester.

- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filcsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filcsik megnézte a gyereket, s így szólt:

- Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára, s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is. Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmát nézte gyönyörködve, s így szólt:

- A lekvárfőzéshez szeretnék menni!

- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.

Milyen messze van és mégis milyen közel...

Egy pár csizmával meg lehet járni egy óra alatt...