A kis családi ház

A kis családi ház szerző: Thury Zoltán

       Gabora János ur megvett egy lakáshirdető ujságot s böngészett benne az uton. Mikor már néhányan meglökték, egy a villamos megállóját jelző póznához támasztotta a hátát s elment a hirdetett lakások között egész a négyszázforintosakig. A villamos kocsikról leszálltak az emberek, mások fölszállottak s a kalauz még mindig várt egy kicsit Gabora urra. Aztán morgott valamit, hogy: ha nem utazik, hát mit tátja itt a száját. - Gabora ur különben jegyzeteket is csinált az ujság margójára, három-négy rovatot egymás alá, keresztet, felkiáltójelet s egy helyre azt irta kérdőjellel: spájz? A hirdetésben tudniillik nem volt külön kitüntetve az, hogy van-e kamra is a lakásban. - Aztán megnézett néhány lakást s elégedetlenül, bosszankodva jött ki belőlük. - Nem tetszik a nagyságos urnak? - kérdezte a házmesterné. - Nincs levegő, - mondta Gabora. - Levegő, itt nincs levegő? Na már ne tessék olyat mondani. Direkt a Dunáról kapjuk s ha kikönyököl az ablakba s egy kicsit jobbra csavarintja a fejét... - Köszönöm, köszönöm - s Gabora ur reménytelenül nézett szét az utczán s komoran bandukolt tovább, mig egyszer csak azt hallotta, hogy valaki ablaküvegen kopogtat mögötte. Egy másik ur volt, egy bizonyos Kulimann nevezetü ur. Gabora bement hozzá és sört ittak, azonközben megbeszélték a lakáskeresés dolgát.

- Járok reggel óta. Lejárom a lábam s még megvettem az ujságot is és kérem, csupa piszkot talál az ember három-négyszáz forintért. Sötét s penészes lyukak s az ablak mintha a kéménybe nyulna. S micsoda népek... Nekem mindegy, nem igen vagyok otthon, hanem az asszonynak kell egy kis társaság. Hát szabó meg suszter meg efféle lakik a folyosókon jobbra-balra. Szóba se állhat velük. A példabeszéd is azt mondja, hogy ne elegyedj a korpa közé, mert megesz a disznó. Hát igy is van.

A másik ur mosolyogva hallgatta s legyintett.

- Én már tul vagyok az effélén. Hál' istennek, megjött az eszem. Veszek egy kis családi házat. Nem is képzeli, hogy milyen olcsón jut hozzá az ember. Lefizet egy rátát, a többit meg részletekben...

- Már vett is?

A másik ur egy kicsit zavarba jött.

- Még nem. Van még némi akadálya tudniillik a dolognak. Az asszony nem akar mozdulni Pestről. Ő nem megy Budára lakni. Nem temeti el magát elevenen. Efféléket beszél, ha tudniillik arról van szó, hogy átmenjünk Budára lakni. Lakni, de hát nem erről beszélünk. Ha már a máséban kell lakni, hát akkor mégis csak inkább Pesten marad az ember. S ebben az irányban én már abba is hagytam a dolgot. Egészen más azonban a dolog, ha az ember a magáéba költözik. Neki terem a kert s nem is képzeli, hogy egy ilyen pesti asszony hogy megszereti azt a babramunkát, a mi a kerttel jár. Az igaz, hogy keztyüt huz, ha gyomlál, de gyomlál szorgalmasan meg kapálgat, meg nagyra van a termésével. S tart az ember egyet s mást. Egy kis majorságot meg disznót s csak épen egy a kellemetlen. A sok vendég Pestről. Nem azért, mert ne lenne az ember vendégszerető, hanem hát mindennek van határa. Magunk is ugy voltunk vele, a mikor a sógornőm odaát lakott a Városmajorban, hogy csak felszedelőzködtünk s mentünk át. Néha mondtam is az asszonynak, hogy: no ezen a vasárnapon itthon maradhatnánk, az idő se arra való, - de azért csak mentünk. Hát ezzel számolni kell s ez kissé megdrágítja a dolgot, hanem hát mégis nagy dolog az, hogy az ember a maga gazdája. Ha elromlik a kut, hát az övé romlik, ki parancsol benne s ha gyerekek beletaposnak a gyepbe, hát kié a gyep? Az enyém, a szentségit. - A mellére ütött az öklivel s elégedett nagy mosoly terjeszkedett el az arczán. - Meg a gyümölcs is az enyém s ha későn megyek haza, hát nem tartja elém hatosért a markát senki. Van kapukulcsom - s az ember locsolgat a kertben. Egész passzió, hogy locsolgat s három-négyszáz kvadrát az enyém a természet ölén. - Hát ezen az oldalon kell megcsipni az asszonyt. Mer' az mind olyan, hogy szereti, ha van valami kis ingatlana. Ha kicsi, hát kicsi, de mégis önérzetet ad. Nem is polgár addig az ember, mig nincs egy kis telke. Ezt mondom én...

Gabora ur elbámulva hallgatta s áhítatosan rebegte: - bizony.

- S ezek a házak olyanok, kérem, hogy ha birnák, hát az ember után hajigálnák. Mert nem értik, hogy micsoda kincscsel rendelkeznek bennük. Már mint a budaiak. Az meg mind Pestre vágyik. Hogy: ez a központ s jobb, ha az ember a hivatala mellett van... Hát jobb? Mondja meg maga. - Jobb? Bánom is én, hogy hol a hivatal. Felülök a villamosra, belebuvok az ujságba s mire elolvastam a hireket, hát már talán tul is mentem a hivatalon. S mondhatom magának, hogy potom pénzért lehet odaát csinos kis családi házhoz jutni, már ki is néztem egyet magamnak.

Gabora lelkesedve, de kissé irigykedve is nézett a másik urra. Ebben a pillanatban már tisztában volt azzal, hogy házat vesz s az villant át az agyán, hogy ez az ember talán épen azt a házat vásárolja meg, a mire neki van gusztusa. Bosszankodott is reá s ha az most azzal kelt volna föl a székről, hogy átmegy nyélbeütni a vásárt, hát talán megütötte volna rettenetes irigységében a guta. A másik azonban nem sietett s Gabora sunyin kérdezte:

- S megveszi?

A felelet határozott volt.

- Meg. - Hanem aztán egy kicsit gondolkozott a másik ur s hozzátette: - A lakáspénzből törleszti az ember. Meg se érzi. A helyett, hogy valami pesti uzsorásnak fizetné oda a pénzét, félreteszi. Beleteszi az ingatlanba. S hogy emelkedik annak az értéke! - Hova fog elférni ebben a városban csak tíz év mulva is a sok ember... Terjeszkednek. Mennek kifelé. A mi ma kültelek, az tiz év mulva már rendes, aszfaltos utcza s akkor kiállok a kapuba s ha kérdik, hogy hogy adom a házat, hát röviden csak annyit felelek: százezer...

- Korona...

- Fenét neki. Forint. A leányokat férjhez adom, a fiuk urasan járják ki az egyetemet, mind csak a házból. Épen csak az első ráta... Ha az meg van, az egyéb fizetség megy, mint a karikacsapás. Mert arra egy kicsit több kell.

Mohón, de kissé szorongva is kérdezte Gabora ur:

- Mennyi?

- Ki a milyen, már mint a ház. S voltaképen az első részlet adja meg az eladóknak a bizalmat, hát abból nem szabad kérdést csinálni. Ha ő azt mondja, hogy kell neki nyolczszáz vagy ezer pengő, meg az átiratási illeték, meg efféle apróság, hát nem szabad a garasra nézni.

- Ugy?

- S ezen mulik a dolog - ebben a pillanatban. Már mint nálam - és mondhatom, hogy nálam is csak pillanatnyilag. Mert igértek pénzt. Egy öreg nagynénim van, nagyon tehetős asszony, hát azt mondta: - fiam, rajtam ne muljék. Ha kihuzzák valamelyik sorsjegyemet...

Gabora vállat vont.

- Ha a sorsjegyét kihuzzák?...

A másik azonban majdnem hogy méregbe jött.

- Tudja maga, hogy hány sorsjegye van annak? Negyven is, török meg olasz, meg mindenféle. A legjobb sorsjegyek. Meg másfelé is biztatnak. A multkor egy ilyen pénzügynöknek szóltam a dologról s azt mondta, hogy neki előbb látni kell az illető területet s egy bizalmi férfit is visz magával s előlegül tizenhárom forintot kért... Na, na, csak ne csóválja a fejét. Ez nem afféle ember, mint a milyenekre most gondol. Évi lakása van s az ajtaján tábla s azt mondja, hogy hatóságilag is be van jegyezve s egyáltalában finom ur benyomását teszi az emberre. - Hát csak az első ráta irányában vannak némi nehézségei az embernek. De ha magának van pénze...

- Nincs.

- Nincs? Mi az, hogy: nincs? Ha az ember igy leereszti a fülit, hát persze, hogy nincs. Lássa, én a rokoni összeköttetésekre vetettem magamat s mindenkinek akad valamicskét jobbmódu nénikéje vagy bácsija, a ki alkalomadtán hajlandó némi áldozatra. Teszem fel: az én néném. Vagy pedig elvegyül az ember az üzleti világban. Manapság utánahajigálják az embernek a pénzt. Csak kissé gyakorlatilag kell gondolkozni. Én a jövő májusra már a magam házában lakom. Erre mérget vehet.

- Ha kijön a sorsjegy.

- Van annak negyven. Abból csak kijöhet. S aztán ha akar egy jó pipa dohányt, kerti dohányt, a mihez nem szagolt hozzá a fináncz, hát legyen szerencsém.

- Köszönöm.

- Jut majd mellé egy kis borocska is. Saját termés. Három-négyszáz kvadráton már finom kis szőllőcskét lehet berendezni. Finomat. Csak praktikusan kell megmarkolni a dolgot. Az a fő.