A kisértet
| A kisértet szerző: Kisfaludy Károly |
Vendég
Ott a kertben, a mint látom,
Egy szoba vagyon még:
Oda szállni, jó barátom,
Már óhajtottam rég.
Gazda.
Nem, nem! azt nem tehetem
Kedves vendégem!
Mert lelkiösmeretem
Megtiltja nékem.
S mi okból kivánnám
Veszedelmedet?
Sőt felette bánnám
Ifju éltedet:
Mert abban a szobában,
M'óta épült már,
Az éjféli órában
Egy kisértet jár.
Vendég.
És hogy támadhatott
Az a gondolat.
Hogy éjfelenként ott
Egy lélek mulat?
Gazda.
Midőn a szoba épült,
A gerenda összedült,
S egy szegény munkásra esett,
Ki benn dolgozott vala,
Ugy, hogy mindjárt meghala.
De tudja! mit cselekedett,
Hogy az isten őt bünteti,
És elkövetett vétkéért,
Valami nagy titkos bűnért
Sírjából ki-kikergeti!
Hányszor láttam őtet már,
Ha a kakas kiált,
Szép estvéken kivált,
Hogy a szoba körül jár!
Vendég.
Engedj hát oda szállnom
Házadnak a hasznára,
És ma éjjel ott hálnom
Tán a lélek javára;
Mert vagy őtet megmenthetem.
Vagy a titkot fölfedhetem.
Gazda.
Mentsen isten! jó ifjú!
Hogy utóbb is késő bú
Téged ne találjon,
S hogy szörnyü kivánságod
És bűnös bátorságod
Károdra ne váljon;
Mert ily halottakkal,
Kivált kárhoztakkal
Nem tanácsos tréfálni:
Sőt, hidd el, félelmes,
Nagyon veszedelmes
Ővelök szembe szállni.
Ennen magamról tudom én,
Mely kelepczébe estem,
Hogy lelkemre nem ügyelvén
Őtet egyszer meglestem,
S véle szólni kerestem.
Vendég.
Kérlek tehát, beszéld el,
Mint voltál a lélekkel?
Gazda.
A gonosz szegény lelkemet
Mind addig kerülgette,
Míglen csalárdul a szivemet
Arra is reá vette,
Hogy a lelket lessem meg;
Huh most is még rettegek
Ha csak eszembe jut.
Gondold nem rég hogy járok.
Egy szép estve, holdvilágnál
Éjfélig fen maradok,
És a kertben egy agg fánál
Magamat elröjtöttem.
Senkivel sem közlöttem
Vétkes föltételemet:
S ámbár a titkos félelem
Meg-megrázta szívemet,
Még is az a hiedelem,
Hogy a lelket megláthatom,
Vagy talán meg is válthatom,
Bátorita engemet.
Az óra éjfélt üt,
S a lélek csendesen
A kertben megjelent,
És csak egyenesen
A szoba felé ment.
Én lassan mindenütt
A lélek nyomában;
Minden már elhallgatott;
Még ben a szobában
Sem hallék semmi neszt:
Csak a bagoly huhogott
A templom tornyában.
De egyszerre elkezd
A kisértet odaben
A szoba sötétiben
Titkosan susogni
S magában morogni;
Némelykor nevetett,
Hol megint elhallgatott,
S mintha nem maga lett
Volna a magányban ott.
Nékem többször úgy látszott,
Majd oly mélyen sóhajtott
Az a szegény kárhozott!
Én félre elvonúlva
Egy szögletbe szorúlva
Mozdulatlan állottam,
S csak félve vizsgálódtam!
De ő még észre vett,
S komor helyzetben,
Holti öltözetben
Az ajtóból kilépett:
Már-már utánam nyúla,
Hogy szivem meglágyúla;
Mert valóban láttam
Halovány képét,
De ki nem állhattam
Kínos tekintetét.
Összeborzadtam,
Kereszteket hányva
Visszaszaladtam.
Vendég.
Már ha annyira jöhettél,
Vissza ugyan miért siettél?
Gazda.
Én is úgy vélekedtem;
De betekintvén szemébe;
Haragos sárga képébe,
Bátortalan lettem!
Vendég.
Hiszen károdra vál,
Hogy abban a szép szobában
Soha senki nem hál.
Ámbár házad tájékában
Legszebb helyen áll.
Gazda.
Az még mind türhető kár;
De az nagy inségem,
Hogy szegény feleségem
Az időtől fogva már,
M'óta a lélek visszatér,
Oly nyughatatlan,
S maradhatatlan,
Hogy a házban hálni sem mér.
Ő szinte megérzi
A lélek jövetelét,
És úgy szivéhez vészi,
Hogy mihelyt csak közelit,
Egyedül hágy magamat,
A szomszédba szalad,
S bárhogy ejtem szavamat,
Mellettem nem marad.
Megjön ugyan hajnaltájba',
De egyenest be az ágyba;
Mert többnyire oly fáradt,
És annyira elbágyadt,
Hogy míg magát kinyugoszsza,
Messze föld a naptúl;
S néha ugy is fordúl,
Hogy a délt is elaluszsza.
A jó asszonyt sajnálom!
Mert igen igen fél,
Ámbár tudja, hogy nálom
A lélek - nem jár s kél.
Vendég.
Már ez nehéz dolog.
Siralomra méltó ok.
De szólj! hogy lehetsz nyugodtan,
Míg feleséged máshol van,
S ha a kísértet csatáz?
Gazda.
Én azalatt imádkozom
És velem az egész ház,
Az ég urának áldozom,
Hogy rajzunk könyörüljön,
És amaz ijesztő váz
Bennünket elkerüljön.
Míg az óra egyet üt,
S elhallgatnak mindenütt;
A kisértet eltünik,
Félelmem is megszünik.
Vendég.
A lélekkel megjáratnád,
Ha a szobát lerontanád!
Gazda, mit gondolsz?
Gazda.
Ifjú, a mit szólsz,
Azt már rég meggondoltam,
Sőt meg is parancsoltam,
Hogy a szobát rontsák el.
De igaz szívességgel,
Deákunk egy tudós ember,
Fejemből kibeszélte,
S hogy az által semmit sem nyer
Házam, ő azt itélte:
Csak hogy épen vendéget
Oda ne szállítsak,
S minden nemű ijedtséget
Mástól elháritsak:
Az volt neki bölcs szólása,
S barátságos javaslása.
* * *
Míg imígy vetélkedtek
A kerti szálláson,
De nem egyesülhettek
A kivánt háláson;
A háziasszony belép,
Egy mosolygó vidám kép.
Nyájas kellemei,
És fekete szemének
Szikrázó tüzei
Szerelmet igérének,
Nyílt s bátor tekintete,
Szeszélyes viselete
A szerelem kedvelőjét
És tapasztalt mesternéjét
Nyilván elárulta.
A tűzre pattant vendég
Könnyen kitanulta,
Hogy dönthetetlen hűség
E fürge menyecskében
Alig talált lakhelyet,
S hogy öreg ura mellett
A szerelem kertében
Még más is ültethet,
S gyümölcsöket szedhet.
Azért, mihelyt kiforditá
A gazda lépésit,
Az ifjú tüstént ujítá
Előbbi kérésit.
A menyecske tűz-szemekkel
Az ifjut jól megméri,
S sokat igérő jelekkel
Várakozásra kéri:
S azzal tőle elfordulván,
Egy rejteket felzára,
S kezében egy ruhát tartván
Közelget nem sokára.
Piros arczczal egy lepedőt
Vet az ifju nyakára,
És melyéhez szorítván őt
Egy csókot nyom ajkára:
"Légy te ma a kisértet:
Hiszem, ifju, elérted."