A királyné arcképe

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A királyné arcképe
szerző: Bródy Sándor

Nincsen arcképe. A mikor az ifjúság elbúcsuzott tőle, hiába rejtegette előle a fésülő komorna az első fehér hajszálakat és mindhiába mondta: szerencsehaj, csak szerencsehaj ez, fölséges asszony! Meglátta észrevette és nem akarta, hogy arcát a világ lássa többé: a világ és népei, a kik szerelmesek voltak bele mind. Több mint tíz esztendeje nem állott festő vagy fotografus elé, a régi képei járják még most is, az ő igazi lényének földi kifejezése maradjon meg mindörökre!

Imádásra méltó hiúság ez, a minthogy az emberi hiúság nagy és szép tulajdonság, akármit mondjon is a régi erkölcstan. Kell a szépségnek, a legfontosabb alkotó része a kiválóságnak, az ambició felerészben ez; hiúság nélkül olyan az egész emberiség mint egy roppant kereskedőház. Üdv a királynénak, a ki ez isteni tulajdonságot ime udvarképessé teszi, nincs asszony, a ki oly szuverén - nem, mert uralkodóné - mint a milyen ő, a ki oly bátor, közvetetlen és őszinte legyen. Hízelegve vegye körül alakját a fantázia és a levegőn át csókoljuk kezeit, mert ő az, a ki elutasítja magától a vénülést és a mikor már nagyanya lett: kultuszt csinál a forró, szerelmes versek költőjéből, a forró és sok szerelem martirjának alakja körül. Ez a mi asszonyunk lojalitás nélkül; királyné korona nélkül is. Szívből bókolunk és nem kötelességből hódolunk neki és nem jár eszünkben nemzeti hála, a mikor rajongással fordulunk feléje, a mikor közöttünk újra megjelen. Gyászban, bánatosan, halványan, egy új arc...

Hogy oly régen nem láttuk közelről, hosszasabban, alakja itt Budapesten szinte misztikussá lett. És most nemrégiben, a mikor a káprázatos látnivalóktól immár szédülő tömeg meglátta a fekete kalapos női fejet: megrezzent, elérzékenyedett, halkkal, de úgy éljenzett, hogy hangjából - valamint a harang ércéből az ezüst - kihallatszott az összeszorult szíveknek szava. A négy fehér ló megállt a királynéval a liget virágkörében, a királyi sátor előtt és most minden tekintet őt kereste, kíváncsi szeretettel, energiával, az asszonyok szinte megfogták a szemeikkel. Elhalványodó staffage és mellékes lett körülte a ragyogó pompa, az udvar, az álomnak is merész és színpompás tavaszi kép.

Így volt: mellette a legfőbb hadúr pirosban. De most nem a felség a fő, hagyjuk úri alakját és nézzük tovább a tablót, a mely most a sugár, feketeruhás úrnőért van. Lilában föltűnik mögötte a menye, a kék szeme hunyorítva mosolyog, valamint az idő, a mely most e pillanatban legyőzte a vihart és az ólmos felhőket. Az asszony-tribünök köröskörül olyanok, mint óriási virágszőnyegek, a színes ernyők mint roppant tulipánok. Ragyognak a díszruhák is, a katonák, a frakkosok ingplasztrónjai verőfényben vakítanak. És mindez benne a tavaszban: a fák friss lombjai között, május kacagásában, az esőt váró virágok illatában.

A királyné egyedül volt, más volt, mint mindenki itten.

Az ura pirosban, a menye lilában, lánya fehérben, a magyar: nemzeti színben - csak ő van a fia színében, talpig feketében.

A fia! Ez volt az együttes nagy gondolat, mely a szegény krónikás érzése szerint a legtöbb elmén átviharzott, míg a bánatában és hervadásában is bájos fejet látta a felség bibor-ruhája mellett, az édes tavaszi és a diadalmas nemzeti pompában, elnézve a főrendek és egyéb urak kócsag-erdeje, fehér forgó-sövénye mögött. Egészen különvált ez arc az egész környezettől, egy ideges madonna, a ki fekete legyezőt tart az arca előtt, földi ember ne lássa többé mindörökre való gyászát és hogy számára minden földi dolgok immár elmulának. Él, jön, megy, bolyong a világban, de csak azért, mert isten így akarja.

Azonban a királyné kiszállt az udvari kocsiból, urának karján felhalad a sátorba, ottan megáll a nép előtt s ime egyszerre hatalmas királyné lett. Most látszik, hogy lehet a világon nála gazdagabb, hatalmasabb királyasszony, de nincs senki, a ki születésénél fogva ilyen fejedelmi nő. Egy tekintet reá és érteni lehet fensőbbségét abban az udvarban, a hová idegenből került és a mely híres arról, hogy az asszonyok becsvágya nagyobb benne, mint a férfiaké. Mondják, mindjárt meghódoltatta őket a szép bajor hercegleány.

A leány! Csudálatos, de az impozáns termete egészen leányos. Magas, csaknem olyan nagy, mint az ura, gyönyörű friss a tartása, de a nyaka egy kissé meghajlik, mint ama szép termetü leányoké, a kik gyorsan nőttek magasra. A haja is görög lányos, kontyban a régi szép barna haj, csak fénye nincs már, inkább egy kissé tompa vörösbe játszik. A mint ott áll az ünnepi beszédet hallgató király mellett: ekszponált alakját csaknem lenyelik a tiszteletteljesen kíváncsi tekintetek. A hölgyek, dacára az ünnepi hangulatnak - nem birnak elragadtatásukkal - a felség válasza hallszik mély csöndben - milyen alak! susogják a tribünökön. Inkább egy ilyen alakot és csak aztán egy koronát hozzá!

A fekete falegyezőt le nem veszi arca elől a felséges asszony. De nem a nap ellen tartja. A nap szabadon süti meg az egyik oldalon és a hogy teheti, bebújik a legyező árnyékába is. Rembrandti látvány, árva, egyfestékü író, hogy ábrázolja ide le. Így próbálom ime: email a szine. Ránc - †††-et tegyünk e szóhoz, mint Belzebubhoz - ez a kegyetlen rajz nem látszik rajta. Valami nagy küzdelem folyhatik most le a keskeny, de sima, félig hajborította homlok alatt. Fegyelmezi az arcát, a míg az ura beszél. Nagyon, nagyon komolyan néz maga elé, de a nap addig-addig simogatja, a míg szemei egyszerre gyengén mosolyogni kezdenek; kedves magyarjainak öröme, a májusi napból és a tekintetekből kisugárzó meleg mintha felüdítené, nézi a színekben szikrázó, mégis lágy és csendes képet maga előtt, néz, lát, mintha most ébredt volna föl, élvezi és köszönti a földi élet gyönyörét. S egy kissé szűkebbre fogva jobbjában a legyezőt, balra tekint, a hol jó ismerősöket lát a magyar urak között, mosolyog a vele szemben diszkrét színekben virító hölgytribünre... Egy pillanat: most érzi, hogy olyan mint régen. És elveszi arca elől a legyezőt egy pillanatra. Most lehet látni jól, siessenek, tizenöt év előtti fejét látják most, talán csak egy percre, talán soha többé. Oh mily kedves, mily naiv és poétikus. A tekintetében egy vers van a tavaszhoz, az ajkai körül játszi bölcseség: nagy gyerekek ezek a magyarok, de kedvesek, nagy vonásokkal teli, olyanokkal, a milyeneket én imádok... Jó Asszonynak lenni fölöttük, bátorság és büszkeség velük menni, ha ők gardirozzák!

A király bevégezte beszédét. Zúgtak a harangok. A királyné néhány szót szólt, csókra nyujtotta kezét a hercegnőknek és a két fehér paripa elvágtatott vele. Utána zúgott az éljen és megint megindultak az iromba felhők és mentek nyugat felé; még csak dél volt és elborították a firmamentumot.

A felhő elmúlt a vasárnapi Te-Deumra. A nap szikrái még külön is földíszítették a hercegnők magyar ruháit. Közöttük, fölöttük egy elegáns, fekete ruhás úrnő, leeresztett fátyola mögűl mereven néz maga elé és magában imádkozik az Istenhez, a ki a legnagyobb földi szépséget adta neki, de ő szent felségének úgy tetszett, hogy ezt elfátyolozza; a legnagyobb anyai büszkeségre adott neki okot és királyfi anyjává tette, de a királyfit tőle elvette...

Merész ívü szemöldöke - a fátyol alatt - megrezdűl, de már nem sír a királyné.

Így látta a felséges fejet a rövidlátó és szürke pennájú krónikás.