A királyné óbudai kovácsa
| A királyné óbudai kovácsa szerző: Krúdy Gyula |
Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége - mondja egy példaszó. - Nincsen olyan elárvult, fáján maradt falevél, amely társat ne keresne magához; nincsen olyan öregember, öregasszony, aki a változatos élettapasztalatok után sírig tartó fogadalmat tehetne arra nézve, hogy most már békében marad, mezítláb ül, a keze a felesége és a lába a szeretője, amely még elviszi olyan helyekre, ahol a másoknak dukáló boldogságot látni; így például az óbudai templomba is, ahol nem múlik el nap esküvő nélkül. Mindenkinek volna valami mondanivalója a házasságról... Adjuk át a szót Himeny úrnak, akit az egész fővárosban a legokosabb embernek mondhatni, mióta Óbuda, Buda és Pest egyesült annak örömére, hogy Ferenc József lett a magyar király. Himeny megmaradt ugyan Óbudán, de most már “harmadik kerületbeli” lakosnak mondja csak magát “óbudai polgár” helyett, de bölcsessége elegendő volna az egész városnak.
- Mária királyné óta a házasságokat jobban meg kell gondolni, mint azelőtt, mert Mária királyné példája lehet minden lánynak, aki az öregek megegyezése folytán fiatalon, tapasztalatlanul, meggondolatlanul bekötteti a fejét, aztán egész életére, halála napjáig ezt sirathatja. Nincsen olyan gondolat, amely a fiatalon, élete virágjában elment élettársat felejtetné. Az öregemberek, öregasszonyok helyére még csak kerülhet más, mert azok előbb-utóbb ránk unatkoztak, vagy ránk unatkoztak volna; de ifjan, boldog és boldogságában mindennap új leckét tanulgató szerelemben, rózsanyílás előtt elválni egymástól, elvisel¬hetetlen fájdalom a további életre.
- Mária királyné, aki II. Lajosnak, a mohácsi királynak volt a felesége, minket, óbudaiakat nyomban megszeretett, amikor itt a hajóból, Innsbruckból jövet lánykorában partra szállott. Igaz, hogy Lajos király más elfoglaltsága miatt nem jöhetett elébe a hajóhoz, így aztán a hercegkisasszony a hajóról a part felé tekingetve minden valamirevaló óbudai fiatalemberben II. Lajos királyt sejthette, akit addig nem látott. Királyi uradalom volt akkor Óbuda, és a fiaink nagyra nőttek, hogy majd testőrök lehessenek Budán vagy királyi vadászok Visegrádon. A királykisasszony nem felejthette el, hogy II. Lajos nevében milyen hűséges vitézek fogadták, amikor naszádjáról a korona földjére lépett. Tetszett neki itt minden Óbudán, nem is nagyon örült, amikor hintóban továbbvitték innen Buda felé - mondta Himeny a történelmi hűség kedvéért.
- És azután is, amikor néhány nap múlva valóságos magyar királyné lett Mária: kedve elhozta Óbudára, ahol való időzésében még nem tudta, hogy miféle szenvedések várakoznak rá, amikor a hintó a partról elrepítette. Lesétálgatott a Várból udvarhölgyeivel, gyalog is és lóháton is, mert a bécsi út már akkor a legjobban rendben tartott budai utak közé tartozott. A Duna-parton megnézegette azt a helyet, ahol a hajók kikötöttek, és a vizek az ő hazájából jöttek. Visegrádra való kirándulásai alkalmával mindig stációt tartott Óbudán, mert szeretett az itteni kovácsműhely előtt üldögélni, ahol a bécsi szekerek, idegen lovagok, nyugatról jött futárok kereket, lovat, szerszámot javítottak, mielőtt a királyi Budára felhajtottak volna. Bőségesebben lehetett itt híreket hallani, mint odafent a Várban, ahol mindenki lakatot tett a szájára. Itt, az óbudai kovácsnál, a bécsi úton adták le azokat a leveleket, amelyeket a királynénak írtak, amelyekről nem akarták, hogy a budai urak kezébe kerüljenek. Visegrádról jövet Mária beszólt a kovácshoz: “Ugyan nem keresett itt senki, kedves mester, amíg fővárosomtól távol voltam?” A kovács aztán átadta a római császár, az ausztriai főherceg, a francia királyné leveleit, mert ezek az atyafitestvérek tudatták Máriával mindazt, amit sehol se tudnak a világon, csak a külországokban, meg az óbudai kovácsműhelyben - mondotta Himeny nem minden büszkeség nélkül, mert szerette a maga személyét bekapcsolni a históriába.
- Itt, az óbudai kovácsnál találta meg Lajos király vadászatról jövet Mária királynét, mert a fiatalasszonyok életében vannak olyan napok, mikor vadászat helyett pihenniök kell. “Hát te, édes jó asszony, lelkem királynője így hallgatod meg Peremonti doktor tanácsát?” - kiáltott fel Lajos, mert éppen az olasz doktor volt az, aki gyenge testalkatúnak mondta Máriát. “Beszélhet a doktor, amit akar, én többet nem hagylak magadra, Ludovikuszom” - felelt Mária, és könnyeit nem tudta rejtegetni. A királynak fel kellett fogadni, hogy soha többé egyetlen lépést sem tesz Mária nélkül, hanem mindig magával viszi... “Mindenhová!” - mond nyomatékosan Mária, mert a kovácsműhelybe érkezett levelekből tudta meg a királyné, hogy a magyar urak már régen mondogatják egymás között: “A király pedig menjen a másvilágra uralkodni!” Mária ide is elment volna Lajossal.
- A király most már tudta, hova jár sírdogálni Mária királyné, ha a budai palotában sehol se találhatta őt. Lukak vannak a királyi szobák falán, a pletyka dudvája nőtte be a vár árkát, már II. Ulászló óta, aki olyan bizalmas viszonyba keveredett a cselédeivel, hogy nemegyszer kölcsön kéregette vissza tőlük a bérüket, ha már nagy nehezen kifizette őket. Sírni se sírhatott kedvére egy királyné a palotájában, hogy híre ne ment volna a budai dölyfös paloták között. Aztán meg az léphetett be a királyi szobákba, akinek kedve tartotta, a szolgák elfelejtették Mátyás király óta, hogyan kell valakit legurítani a lépcsőn, hogy az a káromkodást is elfelejtse. Nem csoda, hogy az óbudai kovácsműhely lett az a hely, ahová Budáról Ludovicus és Mária elszökdöstek, ha magukra akartak maradni. A kovács hatalmas, megtermett ember volt, rendet tartott a maga portáján - mond Himeny, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy Óbudán mindig rendszerető emberek laktak. - Itt csókolóztak a király meg a királyné, elmondták egymásnak, amit az életről tudnak az ilyen jámbor, fiatal népek, akiknek női részről odáig csak az innsbrucki apácák voltak a tanítónőik, míg Lajos királyt Bornemisszáné asszonyság meg a kutyaidomítók, kengyelfutók, a vásári bohócok nevelgették úgy, ahogy tudták, de a legtöbbet talán mégis Bornemisszánétól tanulta, aki mint kívánatos, kíváncsi, orrát mindenbe beleütő menyecske más férfiakkal is megismerkedett, akiknek a tudományát aztán elmondta Lajosnak. Batthyány Ferenc, Rétháti és Máté László, a király barátai inkább csak nevettek, mulattak a királyon, amikor az Mária jövetele előtt a kutyáival hempergett a budai palotában; Bornemisszáné, ez a jószívű, telt keblű menyecske vette pártfogásába Lajos gyermekkirályt, hogy valamit tanuljon meg addig is a kutyadresszúrán kívül, mielőtt Mária megérkeznék.
- Nagyon ráfért tehát a királyi fiatalokra az óbudai kovács ismeretsége, mikor az megvasalván a szekereket, lovakat, útjukra engedte a futárokat a maguk sürgönyeivel: levetette bőrkötényét, és tanácsokat adott nekik a háztartás és a királyság dolgában. Igen komoly ember volt az óbudai kovács, aki nemcsak mindenféle állatbetegségeket, de emberi nyavalyákat is tudott gyógyítani a patkoláson kívül. Meg lehetett fontolni a szavát az ilyen tudós embernek, akinek hírét messzi földre elvitték azok, akiknek vele dolguk volt.
- Így történt, hogy az óbudai kovácshoz is eljött búcsúzni Lajos király, mielőtt a török ellen indult volna Budáról... “Bizony, itt nincs más választás - mond a kovácsmester -, csak felséged egyedül bírhatja rá a törököt, hogy az hódító útjában megálljon, miután a déli részek kapitányai Szapolyai vajda úrral az élükön elszökdöstek a rettenetes erővel közelgő szultán elől. Felséged még tehet valahogy csodát a magyarokkal.” A király így felelt: “Én megteszek mindent, amit a magyarok elvárhatnak a királyuktól, akit nem becsültek, nem tiszteltek, mert ennek a fejes, akaratos országnak Mátyás óta nem tudott parancsolni senki. Szívesen meg is halok értük, mert királyuk vagyok. Csak a szegény királynét sajnálom tiszta szívemből, mert ő nem érdemelte meg, hogy ilyen sorsra kerüljön.” A kovács: “A királyné őfelsége majd csak meglesz nálunk Óbudán, amíg felséged a török ellen odajár. Tessék megnyugodni, nem lesz neki semmi bántódása. Én meg a legényeim is számítunk valamit.” Nem lehet tudni, hogy éppen az óbudai kovács szavai tették-e, csak annyi bizonyos, hogy mikor csillagosodni kezdtek a nyári éjszakák, a király kiválasztott magának egy csillagot, és azzal elindult Mohács felé. Jó helyen tudta a feleségét, miután a kovácsmester eddig is vigyázott a dolgokra - szólt Himeny, hogy megint csak belekeverje az óbudaiakat a történetbe, amely most már messze innen, a Duna lefelé folyásánál, lefelé való mentében folytatódott. - Erre ment a király.
- De a királyné Csepel-szigetről, érzékeny, holtig tartó búcsúzással, örök hűségi fogadalommal visszatérve (mert tovább nem engedte a hadba szállt király) el-ellátogatott a kovácsmesterhez, amikor egyedül maradt a budai várban. Nagyon üres, nagyon szomorú, nagyon kongó lett neki a palota a király nélkül, csak járt fel s alá a temérdek szobában, és nem találta a helyét, a nyugodalmát, legfeljebb Óbudán, ahova a bécsi úton jött, és a nagy fa alatt hallgatta a szekereseket, tárkocsisokat, akik éppen úgy vitték a portékát egyik országból a másikba, mintha nem is lett volna háború. A kereskedők a maguk munkáját az utolsó leheletig folytatják.
- “Nem árt, ha felséged ismerős ezekkel az utazó emberekkel. Jobban tudják ezek az utakat szerte a világon, mint akár a királyok követei. Jó tudni a dolgokat annak, aki uralkodni akar a többiek felett” - mondta egyszer a kovácsmester, amikor a királyné az idegen országbeli kereskedők beszélgetéseit hallgatta a nagy fa alól. Lengyel kereskedők voltak, Varsóból vittek portékát Bécsbe, és Budát útba ejtették. Zsigmond király országában nem nagy esélyt adtak a magyaroknak a törökkel való megütközésben. Ők messzire voltak Budától, jobban látták a dolgokat.
Egyszer meg azt kérdezte a kovácsmester a királynétól: vajon hány ládában áll a kelengyéje a Várban, amely kelengyét hajóteherrel hozott magával? - Nincsen az ládában, szerteszét van annak a helye - felelte a királyné. A kovácsmester megcsóválta a fejét. Elmondta, hogy Óbudán az a szokás, hogy amíg a fiatalasszony nem szokik hozzá az urához, a kelengye a ládában áll, csak annyit vesznek elő, amennyi a mindennapi használathoz szükséges. Ilyen háborús időkben pedig nagyon jó dolog, ha minden a ládákban van, mert a ládát könnyen fel lehet kötni valamely szekérre, ha utazni kell.
- Hallott valamit kegyelmed? - kérdezte a királyné. Mire a kovácsmester elmondta, hogy a zsidók, akik mindig tudják az időjárást: vasaltatják, készítgetik a szekereiket, sok már el is ment a ládával Budáról. Jó volna, ha királyné őfelsége a zsidókról venne példát, nem ártana a móring összepakolása, különösen ott, ahol annyi mindenféle van.
- Gyenge vagyok én ahhoz egymagamban - vélekedett Mária. Az óbudai kovács, miután értett ehhez is, ajánlkozott, hogy majd körülnéz a királyné ládái között, megjavítja, amelyik arra szorul.
Így kezdődött az a híres budai pakolózás, amelyet a jámbor történetírók egyetlen éjszakára tesznek. Nincsen annyi dzsinn a napkeleti mesében sem, amely egyetlen éjszakán össze¬szedhette volna azt a sok holmit, kelengyét, konyhaedényt, bútort, ágyneműt, evőeszközt... A királyné magának csak egy őzlábú kést tartott meg. Jó volt az kenyérszeleteléshez, de védelemnek is. Hát még Mátyás király híres, aranyozott, ritka könyvei között ki tudott volna válogatni azon az augusztus harmincadiki éjszakán, amikor aztán a kovácsmester balsejtelme valóra válott, megérkezett a mohácsi csatavesztés híre? Már csak annyi dolga volt az óbudai kovácsnak, hogy a színültig rakott ládákat megpántolja, lezárja, útra képessé tegye. A nehezebb portékák mentek a hajóra, a könnyebbek a kéznél levő szekerekre, a málhás lovakra, a teherhordók vállára. Ott állott a szekérsor a bécsi úton a kovácsműhely előtt, amint éjszaka megrakták a budai várudvaron. Mária királyné a nagy fa alatt üldögélt, mert még mindig reménykedett abban, hogy nem kell Budáról elköltözködnie. De amint az első fecskecsicsergés elhangzott az ereszen: jön ám egy lovag a bécsi úton, rongyosan, véresen, tépetten, amint kantárjánál fogva vezette lesántult paripáját.
- No, erre is kár a vasért, úgy nézem: örökre lesántult a jámbor - mondta a kovácsmester, amikor a tenyere alól szemügyre vette a három lábon bukdácsoló állatot. Aztán néhány szót váltott a mohácsi csatából menekedett lovaggal.
- Hát most már elindulhatnak az első szekerek, kifelé a bécsi úton, Óbudáról - mondta a kovácsmester.
Nem segített már a királyné sírása. Mentek a szekerek a kelengyével el a budai tájról. - Ezért se jó gyerekfejjel házasodni, meggondolatlanul háztartásba ereszkedni, mert a vége megint csak a költözködés. - Senki, még Himeny se tudja, mi történt az óbudai kovácsmesterrel tovább.