A királygyilkos
| A királygyilkos szerző: Cholnoky Viktor |
I.
Labrador királyság fővárosának, a gyönyörű szép Nainnak az volt a legnagyobb szépsége, hogy az ég három tája felől lankás hegyek ölelték körül, meleg, féltő szorítással, mintha attól óvnák, hogy bele ne csússzék a tengerbe, amely a negyedik oldalon, kelet felől csókolgatta hízelegve a lábát. És ezek a szelíd ereszkedésű dombok mind, de mind szőlővel voltak teleültetve, szőlővel, amelynek diadalmasan ragyogó smaragdzöld színe kacagva hirdette Labrador gazdagságát.
Mert Labrador gazdag ország volt, és gazdagságát a szőlőnek köszönhette. Borát, ezt a cseppfolyóssá vált rőtsárga aranyat itták a világ gazdagjai, az amerikai iparkirályoktól elkezdve egészen az Urál vidékeinek bojárjaiig, a westminsteri hercegtől kezdve egész az ausztráliai nagy baromtenyésztőkig. Minden cseppje aranyat ért a labradori bornak, és különösen Nain vidéke volt az, amely a legjavát ontotta az üdvösség földre tévedt mennyei harmatcsöppjeinek. Meg is becsülték Labradorban a szőlőt, nemcsak a kultúrája volt nagy, hanem a kultusza is, és októberben az a nap, amikor hozzákezdtek a szürethez, nemzeti ünnep volt.
Ezen a napon délelőtt a király hosszú díszmenettel vonult ki Nain fölé, a legmagasabb dombra, a Puntaltóra, ahol akkor már ott várta az arkimandrita, és azután felséges jelenlétében áldotta meg kicsiny, szent seprőjével az egész bortermő vidéket. Nagy ünnep volt a Szőlők Ünnepe Labradorban.
A Puntalto maga csaknem egészen királyi birtok volt. Csak lent a sarkában volt egy kis szegelet, ami nem a dinasztia vagyonához tartozott, azt évszázadok óta a Saksinok vallották a magukénak. Gyönyörű, ötvenholdas tag volt az, a közepén kicsiny, finom, lenge kastéllyal, óriási présházzal, amit hársfák, diófák és mindig éneklő, keskeny sudarú szilfák öleltek körül. Saksin José, a szőlőnek akkori birtokosa reggeltől estig el tudta hallgatni ezeknek a szilfáknak a zenéjét. Egyéb hallgatnivalója úgysem igen volt, mert agglegény létére sem asszony szava, sem gyermek csicsergése nem zavarta napjai csendjét.
Hanem egyszer azután egyenruhás emberek zavarták meg. Valami végrehajtó vagy hivatalszolga-féle emberek írást vittek neki, és abból az írásból azt olvasta ki Saksin José, hogy a király megéhült az ő földjére, az ő szőlejére, az ő őseinek az évszázados büszkeségére. Azt izente neki az írásban VIII. Archambauld, a király, hogy ki akarja kerekíteni a puntaltói birtokát, azért, akár tetszik Josénak, akár nem, megveszi tőle azt az ötven holdat bármilyen áron.
Josét, ezt az indulatos, spanyol vérű embert irtózatos düh fogta el. Ügyvédhez szaladt, pörbe állt a királlyal, makacsul civakodott a földjéért. Mondjam-e, hogy mi lett a pör vége? A földi igazság a föld hatalmasainak való - Josét kidobták a birtokából, kezébe nyomtak egy nagy summa pénzt, mehetett vele, ahova akart.
II.
Nohát, Saksin José Pattersonba akart menni. A szívében vad, keserű haraggal utazott el Labradorból, megátkozta még a földjét is, és Kanadán keresztül lement az Egyesült Államokba. Ott pedig megtelepedett az anarkisták főfészkében, a hírhedt Pattersonban.
Nem véletlenül tette: kiszámítottan, akarva. Mert az volt a célja, hogy megtanulja a bombacsinálás művészetét, és amikor tökéletes lesz benne, akkor... akkor... lesz még egyszer ünnep a világon!
Pattersonban nagyon könnyű az anarkisták közé keveredni, és José hamar megtalálta velük az érintkezést. Megtanulta a bombacsinálást is, ami annál könnyebben ment neki, mert még szőlősgazda korában sokat foglalkozott kémiával, és nem volt idegen előtte a szerves, különösen a szénes és a nitrogénes vegyületek ismerete. Mert ez a tudás szükséges a földműveléshez, de szükséges a robbanószerek gyártásához is. A műtrágyákban is, a robbanószerekben is a domináns elem a nitrogén, a rettenetes, hatalmas salétrom.
Az anarkisták nem olcsó fiúk, a pártkassza javára Josétól is sok pénzt elszedtek leckedíjul, nagy vagyonának majdnem a felét. De José nem bánta ezt, mert amikor két év múlva Pattersonból útra kelt, hogy visszatérjen Labradorba, a sárga disznóbőr kofferjában volt egy piciny kis tok, olyan, mint aminőt az ékszerészek adnak a legdrágább kincsek őrzésére. A plüssel bélelt, szolid, finom tokban pedig ott volt a világ legtökéletesebb bombája. Vastag, öntött üvegből készült, zöldesfehér volt a színe, és a közepén macskaszemű fénnyel csillogott a világ legrettenetesebb karboazotinfolyadéka: a saksinit.
José két év alatt teljesen yankee-vé vált, leborotváltatva minden szőrt az arcáról. Megsoványodott az epés haragtól és bosszúvágytól, nagyot öregedett, és még a nevét is megangolosította Joe-ra. Este ért oda Nain kikötőjébe, és a sötétség leple alatt észrevétlenül tudta beledobni kofferjét a tengerbe. Csak azt a kicsiny, drága dobozt vette ki belőle, amiben ott aludt az alma nagyságú, gyilkos fenevad: a bomba.
Az éjszakát elcsavarogta a tengerparton. A szőlőhegyek felé nem ment, oda csak másnap reggelre készült, mert másnap volt a Szőlők Ünnepe. Mikor kihajnalodott, akkor ment fel a Puntaltó alá, és ott elbújt a hajdani szőlőjének az élő sövénye mellett.
Ha valaki, Joe csak ismerte a naini szokásokat, és tudta, hogy a király kocsija, ünnepre menet, ott fog elhaladni a gádor alatt. Úgy is lett. Megszólaltak az ünnepi harangok, és megindult a díszmenet a városon keresztül föl a hegy felé. Zúgott a katonazene, csörömpöltek a fegyverek, és amikor a király kocsija odaért a Saksinok volt birtoka elé, akkor Joe felemelkedett a semfű-semfa-bozót rejtekéből, és hozzávágta a bombáját VIII. Archambauld király fejéhez. Éppen a kiálló, erős pofacsontját találta el, azon szakadt szilánkokra a bomba üvege. Pokoli csattanás szaggatta meg a levegőt, a mennykő fehérségénél vakítóbb fény öntött el mindent, és Archambauld király váratlan gyorsasággal és fölöttébb apró darabokban megtért őseihez. Vele ment a kíséretének egy része is meg néhány jó testőr katona.
A pukkanás után pillanatokra fullasztó csend támadt, aztán egyszerre az ijedtségnek, a dühnek és az elkeseredésnek az együttes rivalgása töltötte be a levegőt.
- Hol a gyilkos? Ki volt? Fogjátok meg!
Foghatták akkor már, kiabálhattak akkor már! Joe behúzva a nyakát, a sövény alatt elszaladt, le a városba, amelyen aztán jámbor képpel, lassú léptekkel ment keresztül egész a kikötőig. Elmenekült.
III.
Archambauld király nemcsak nyúzta a népét, hanem utolsó tagja is volt családjának. Ezeknél az okoknál fogva egy csepp nehézséggel sem járt, hogy váratlan halála után kikiáltsák a köztársaságot. És a labradoriak csak akkor néztek körül bámulva, hogy "nini, milyen jó dolguk van". Csak akkor kezdtek rájönni, hogy a titokzatos bombavető, akit ők agyon akartak verni, tulajdonképpen nem lincset, hanem nemzeti ajándékot érdemelne. Szóba került ez a dolog a képviselőházban is, de akkor felállt a miniszterelnök, és szemtanúkra meg szakértőkre hivatkozva bebizonyította, hogy a merénylő maga is áldozatává vált merényletének.
A parlamenti tárgyalás híre belekerült az amerikai lapokba is, és így értesült Saksin Joe arról, hogy ő otthon most nemzeti hős lehet. Sietett ismét visszaváltozni Josévá, és utazott fel Nainba. Éppen jókor jött neki ez a fordulat, mert már nagyon fogytán volt a pénze.
Amint megérkezett, másnap már kihallgatásra jelentkezett a miniszterelnöknél, s amikor eléje bocsátották, nemes egyszerűséggel így szólt:
- Archambauld királyt én öltem meg.
A miniszterelnök nagyot nézett, felhúzta a szemöldökét, a két tenyerét laposra fordította a levegőben, és azt felelte:
- Úgy tudom, hogy a gyilkost magát is megölte a bomba.
José erre elkezdte magyarázni előbb szelíden, azután dühösen, hogy csakugyan ő a gyilkos. A miniszterelnök végre megunta a dolgot, és lerázta a nyakáról:
- Adjon be folyamodványt, és csatolja hozzá a bizonyítékait.
José végleg felháborodva ment el. Bizonyítékok! Honnan csatoljon ő bizonyítékokat, amikor volt esze, hogy a merénylet előtt minden bizonyítékot megsemmisített. Dühösen rohant egy régi ismerőséhez és annak panaszkodva mondott el mindent. Az előbb ámulva nézett rá, aztán kissé elhúzódott tőle, majd pedig azt hitte, hogy José, aki annyi ideje távol volt Naintól, csak tréfál. Azért másra fordította a szót:
- Hej, öreg korhely, te, látom, hogy még mindig a régi tréfacsináló vagy! Beszéljünk inkább másról. Nem iszol velem egy pohár bort? Az orrodról látszik, hogy még mindig szereted.
José azt is dühösen hagyta faképnél. Azután beadta a folyamodványát. Természetesen elutasították. Járt fűhöz-fához, beszélte boldognak-boldogtalannak, hogy ő a királygyilkos: senki sem hitt neki. Hiszen a királygyilkosnak már szobrot is emeltek, és azon éppen nem olyan apró, görbe lábú, deresedő szakállú öreg emberke volt, mint José, hanem karcsú, szép ifjú, aki az ég felé tekint.
A szerencsétlen José kezdett lassankint teljesen elzülleni, egész nap a korcsmában ült, ivott, és ott beszélte az embereknek, hogyan ölte ő meg Archambauld királyt. A legtöbben csöndes szánakozással hallgatták végig, néhányan a szeme közé nevettek, esténkint pedig, amikor támolyogva ment haza abba a kis kalyibába, amelyet a régi birtoka mellett bérelt, az utcán utánaszaladtak a gyerekek, és úgy kiabálták:
- Gyilkos, itt a gyilkos! Hol a bombád, gyilkos!
Egy nap reggel José nagy harangszóra ébredt. Kitörülte szeméből az álmot, feltápászkodott, és kiment az ajtaja elé. Felfelé a Puntaltónak nagy tömeg tolongott, lenn meg kocsik közeledtek ünnepi lassú menetben. A Szőlők Ünnepe volt.
Az első kocsiban ott ült a köztársaság elnöke, mellette a miniszterelnök. És ekkor José szívét mérhetetlen düh öntötte el. Íme, ennek az egyik embernek ő szerezte meg a méltóságot, az a másik ember az, aki az ő folyamodványát visszautasította. Elborította szemét a vér, a fogát csikorgatva hajolt le, és felvett a földről egy kétökölnyi, száraz, porhanyó földhantot. Aztán mikor a kocsi egészen a közelébe ért, odahajította neki, egyenesen a köztársasági elnök fejének. Annak is a pofacsontját találta el, a hant azon szakadt szét, s az elnöknek is meg a miniszternek is tele lett szeme-szája porral, homokkal. Elkezdtek keservesen köpködni, a kocsi pedig megállt.
A nép csak akkor vette észre, hogy mi történt, amikor a miniszter kinyújtott kézzel rámutatott Joséra, hogy ő volt a tettes. Akkor az emberek egyszerre rávetették magukat a merénylőre, földhöz vágták, és ott verték agyon, csaknem ugyanazon a helyen, ahonnan hajdan elhajította a bombát, amely kioltotta Archambauld király életét, és megszerezte Labradornak a szabadságot.