A király és a bajadér

A király és a bajadér
szerző: Kálidásza, fordító: Schmidt József

1922

A KIRÁLY ÉS A BAJADÉR

(Málaviká és Agnimitra)

Kálidásza vígjátéka

Fordította

SCHMIDT JÓZSEF

ELŐJÁTÉK

BEVEZETŐ IMA

Aki egyetlen úr a nagy világon
s mégis csak egy kötényt visel magán,
aki szerelmesével összeforrt bár,
s mégis minden vezeklők elseje,
aki a mindenségnek hordozója,
s a büszkeséget mégsem ismeri:
Siva oszlassa el lelkünk homályát,
hogy mindig lássuk így a jó utat!

PROLÓGUS

A SZÍNIGAZGATÓ: (fellép az öltöző felé fordulva)
Jer csak, barátom!
EGY SZÍNÉSZ: (fellép)
Itt vagyok, uram!
A SZÍNIGAZGATÓ: A műértő közönség azt kívánja, hogy ezen a tavaszi ünnepségen a Málaviká és Agnimitra című darabot, Kálidásza szerzeményét adjuk elő. Kezdődjék tehát a hangverseny!
EGY SZÍNÉSZ: Ments isten! Miért mellőzzük Bhásza, Szaumilla, Kaviputra és más híres-neves költők régi alkotásait, s miért vesszük elő Kálidásza, e mai költő művét?!
A SZÍNIGAZGATÓ: Ej, ej! Micsoda meggondolatlan beszéd!

Azért, hogy ó, nem jó egy költemény,
s azért, hogy új, rossznak nem vélem én.
A műértő bírál, s aztán beszél;
a nagy tömeg csak úgy vakon ítél.

EGY SZÍNÉSZ: A tisztelt közönség lesz a bíránk.
A SZÍNIGAZGATÓ: Siess hát az előkészületekkel!

Teljesítsük, amit kíván a közönség, hát hamar,
mint e leány is teljesíti, amit Dháriní akar.

KÖZJÁTÉK

BAKULÁVALIKÁ: (a királyné komornája, fellép)
Dháriní királyné azt parancsolta nekem, hogy kérdezzem meg a tiszteletre méltó Ganadásza táncmestertől, mennyire vitte már Málaviká a cshalika-táncban, amelyet nemrég kezdett tanulni. Megyek tehát a hangversenyterembe.
(Körüljár. Fellép Kaumudiká, a királyné másik komornája, ékszerrel kezében)
BAKULÁVALIKÁ: (megpillantja Kaumudikát)
Barátnem, Kaumudiká, hogyan veheted a lelkedre, hogy közelemben vagy, s rám sem tekintesz?
KAUMUDIKÁ: Ni, ni, Bakulávaliká! Ezt a kígyópecsétes gyűrűt viszem az ötvöstől a királynénak. Megérdemelem a szemrehányást, de egészen el voltam merülve a nézegetésébe.
BAKULÁVALIKÁ: (a gyűrűre tekint)
Csakugyan megakad rajta a szem! Szinte virágzik tőle az ujjad: olyanok a sugarai, mint a felrepedt porzószálak!
KAUMUDIKÁ: Hát te hová készülsz, barátném?
BAKULÁVALIKÁ: Szintén a királyné parancsára a tiszteletre méltó Ganadásza táncmesterhez megyek, megtudakolni, hogy mennyire vitte Málaviká a tanulásban.
KAUMUDIKÁ: De ha Málaviká tanulással van elfoglalva, hogyan láthatta meg őt a király?
BAKULÁVALIKÁ: Hogy hogyan? A királyné udvari kíséretének képén látta.
KAUMUDIKÁ: Hogyhogy?
BAKULÁVALIKÁ: Halld! A királyné a képtárba ment, s egy mesternek újon festett képét nézegette. Odajött a király is.
KAUMUDIKÁ: Hát azután?
BAKULÁVALIKÁ: A király üdvözlés után melléje telepedett, s mikor a képen a festett királyné mellett lépdelő leányt meglátta, azt kérdezte a királynétól...
KAUMUDIKÁ: Ugyan mit?
BAKULÁVALIKÁ: Hogy mi a neve annak a királyné mellé festett páratlanul szép leánynak.
KAUMUDIKÁ: A szép külső persze feltűnést kelt. Hát azután?
BAKULÁVALIKÁ: A királyné nem vette figyelembe a kérdést, s a király átallotta a kérdést ismételni. De ekkor Vaszulaksmí királyleány így szólt: „Ez Málaviká, uram!”
KAUMUDIKÁ: (mosolyog)
Ez rávall a gyerekre. Hát azután mi történt?
BAKULÁVALIKÁ: Nincs tovább. Málavikát azóta különös gonddal óvják a király tekintetétől.
KAUMUDIKÁ: Végezd hát a dolgodat, barátném! Én is megyek ezzel a gyűrűvel a királynéhoz.
(El)
BAKULÁVALIKÁ: (körüljár és nézelődik)
Itt jön a táncmester a hangversenyteremből. Majd elébe kerülök.
(Körüljár)
GANADÁSZA: (föllép)
Az apáról fiúra öröklődő tudományt méltán becsüli nagyra mindenki, de a táncművészet is megérdemli a méltánylást.

A tánc istenszemeknek kedves áldozat:
ezt tartja bölcs és nem bölcs egyaránt.
Táncol Umával összeforrva Siva is:
tüzesen ő, szelíden a neje.
A táncban benne van kicsinyben a világ:
jóság, erő, lassúság mind együtt.
Az egyik ember ezt szeret, a másik azt,
de nincs, kinek nem tetszenék a tánc.

BAKULÁVALIKÁ: (elébe lép)
Légy üdvöz, uram!
GANADÁSZA: Sokáig élj, kedvesem!
BAKULÁVALIKÁ: Uram, a királyné kérdezteti, nincs-e sok bajod tanítványoddal, Málavikával.
GANADÁSZA: Tudasd a királynéval, kedvesem, hogy Málaviká rendkívül ügyes és tehetséges. Mit szaporítsam a szót?!

Mutassak bármit is neki,
tanítsam bármi táncra,
jobban csinálja, mint magam,
engem tanít a lányka.

BAKULÁVALIKÁ: (magában)
Befellegzett már Irávatínak, úgy látom!
(Fönnhangon)
Boldog ez a te tanítványod, hogy mestere ennyire meg van vele elégedve!
GANADÁSZA: Nem oly könnyű ily ügyes leányokhoz jutni, kedvesem. Honnan vette a királyné ezt a kiváló tehetséget?
BAKULÁVALIKÁ: Van a királynénak egy nem egészen tiszta vérű fitestvére, bizonyos Víraszéna, akit királyunk egy Narmadá-parti határvár parancsnokává tett. Ez a Víraszéna abban a meggyőződésben, hogy Málaviká művésznőnek való, ajándékba küldötte nőtestvérének, a királynénak.
GANADÁSZA: (magában)
Kiváló szép alakjából ítélve előkelő személyiséget sejtek benne.
(Fönnhangon)
Málaviká révén, kedvesem, magam is hírnévre teszek szert.

A tanító művészete javul a jó tanítványban,
mint a felhő vízcsöppje is gyönggyé lesz a gyöngykagylóban.

BAKULÁVALIKÁ: Hol van most a tanítványod?
GANADÁSZA: Éppen az imént tanítottam egy öt részből álló némajátékra, s pihenni küldöttem. A tóra néző ablakhoz ment, s ott ül most és szellőzik.
BAKULÁVALIKÁ: Most már bocsáss el, uram! Hogy jobb kedve legyen Málavikának, majd elmondom neki, mennyire meg vagy vele elégedve.
GANADÁSZA: Csak látogasd meg barátnédat! Magam is hazanézek egy kis időre.
(Mind a ketten el)

ELSŐ FELVONÁS

Föllép Agnimitra király. Mellette ül minisztere, Váhataka, levéllel kezében. Oldalt kísérete

A KIRÁLY: (a levelet olvasó miniszterre pillantva)
Mit akar Jadnyaszéna, Vidarbha királya, Váhataka?
A MINISZTER: A vesztét, uram!
A KIRÁLY: Hadd hallom feleletét!
A MINISZTER: Válasza így hangzik: „Mádhavaszénát, az én unokatestvéremet s a te leendő sógorodat, hozzád menet útközben az én határőrségem megtámadta, s feleségével és nőtestvérével együtt elfogta. Te most azt követeled, hogy bocsássam őket szabadon. Nem gondoltad meg, hogyan szoktak királyok egyenrangúakkal bánni! Ebben az ügyben semlegesnek kell lenned. Mádhavaszéna nőtestvére különben a támadás zavarai közben eltűnt. Rajta leszek, hogy megtalálják. De Mádhavaszénát mindenesetre ki kell tőlem váltanod. Feltételem a következő:

Ha fölséged elbocsátja bebörtönzött sógoromat, a Maurja-ház sarjadékát,
nyomban elbocsátom én is Mádhavaszéna királyfit, fölségednek atyafiát.”

Így hangzik a levél.

A KIRÁLY: (haragosan)
Hogyan, feltételt emleget az esztelen?! Váhataka, vedd tudomásul, hogy Vidarbha ura az én természetes ellenségem és ellenfelem. Rég akartam már vele végezni. Utasítsd a Víraszéna vezérlete alatt álló sereget, semmisítse meg őt!
A MINISZTER: Ahogy fölséged parancsolja.
A KIRÁLY: Hát te magad hogyan vélekedel?
A MINISZTER: Úgy beszéltél, ahogyan a könyvben is írva van:

Ha egy trón még új keletű, könnyű szerrel megdöntheted:
könnyen kidől az olyan fa, amely nem vert még gyökeret.

A KIRÁLY: Nagyon helyes egy mondás! Hozd fel a hadvezér buzdítására!
A MINISZTER: Meglesz.
(El)
(A kíséret a király köré áll)
A VIDÚSAKA: (föllép)
A király ezt a megbízást adta nekem: Gondolj ki valamit, Gautama, hogy színről színre láthassam Málavikát, akinek képmását véletlenül megláttam! A terv már kész. Ezt akarom neki jelenteni.
(Körüljár)
A KIRÁLY: (a vidúsakát megpillantva)
Itt jön a másik miniszterem, aki másféle ügyekben jár el.
A VIDÚSAKA: (hozzá lép)
Gyarapodjál, uram!
A KIRÁLY: (fejével bólint)
Foglalj helyet!
(A vidúsaka leül)
A KIRÁLY: Kutatta-e értelmed szeme, hogy mint láthatnám meg Málavikát?
A VIDÚSAKA: A kész terv felől tudakozódjál!
A KIRÁLY: Hogyhogy?
A VIDÚSAKA: (a király fülébe súg)
Így gondoltam.
A KIRÁLY: Nagyszerű, barátom! Ügyesen fogtál hozzá. Terved, ha nem is biztos, sikerrel biztat. Mégiscsak jól mondják: Nehéz célt nem fogsz elérni, ha nincs ügyes társad: Sötétségben mécses nélkül a látó sem láthat.
HANGOK: (a színfal mögött)
Legyen vége a kérkedésnek! Majd elválik a király színe előtt, melyik különb kettőnk között.
A KIRÁLY: (fülelve)
Barátom, okosságod fájának virága már fakadozik.
A VIDÚSAKA: Gyümölcsét is meglátod nemsokára.
A KAMARÁS: (föllép)
Uram, a miniszter azt üzeni, hogy a király parancsa végre van hajtva. Még egy jelenteni valóm van: Az érdemes táncmesterek ott künn majd hogy ölre mennek, s alig várják, hogy ügyüket előadják fölségednek.
A KIRÁLY: Vezesd be őket!
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(El; majd föllép a két táncmesterrel)
Erre, erre, uraim!
GANADÁSZA: (a királyt megpillantva)
Mily megközelíthetetlen a király fölsége! Habár nemegyszer élveztem kegyét már, remegve járulok színe elé. Hisz, mint a tenger, minden pillanatban, más-más alakban tűnik ő elém.
NARADATTA: Bizony, nagy fényesség ő emberalakban!

Habár az őr beengedett az ajtón,
s a szolga már színe elé kísér,
szemem sugárzó fénye úgy vakítja,
hogy nem sok híja, visszafordulok.

A KAMARÁS: Íme a király! Lépjetek elébe, uraim!
A TÁNCMESTEREK: (a király elé lépve)
Éljen a király!
A KIRÁLY: Legyetek üdvözölve, uraim!
(A kísérethez)
Hozzatok székeket az uraknak.
(A cselédség székeket hoz; a mesterek leülnek)
A KIRÁLY: Mit jelent, hogy a mesterek tanítás idején együtt ide jöttek?
GANADÁSZA: Halljad, uram! A némajáték művészetét mestertől tanultam, s gyakorlatilag tanítottam. A király és a királyné felkaroltak engem.
A KIRÁLY: Úgy van, tudom. Hát azután?
GANADÁSZA: Ez a Naradatta mégis kiváló emberek előtt azt merte nekem mondani, hogy lábai porával sem érek föl.
NARADATTA: Király, ő sértett meg engem előbb! Azt mondta, hogy közte és köztem akkora a különbség, mint a tenger és pocsolya közt. Vizsgálj meg, uram, bennünket elméletből és gyakorlatból! Csak a király lehet szakértő bíránk!
A VIDÚSAKA: Helyes! Elfogadjuk!
GANADÁSZA: Kiváló ötlet! Vizsgálj meg bennünket kegyelmesen, uram király!
A KIRÁLY: Várjunk csak! Ha a királyné nincs jelen, azt hiheti, hogy részrehajlók vagyunk. A vitát tehát a királyné és a tudós Kausikí apáca jelenlétében kell eldönteni.
A VIDÚSAKA: Jól beszél a király.
A MESTEREK: Ahogy a királynak tetszik.
A KIRÁLY: Maudgalja, vidd hírül a dolgot a királynénak, s hívd ide a tudós Kausikíval együtt!
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(El; majd visszatér a királynéval és az apácával)
Erre, erre, úrnőim!
DHÁRINÍ KIRÁLYNÉ: (az apácához)
Mit gondolsz, szent nő, hogyan fog eldőlni Naradatta és Ganadásza versengése?
AZ APÁCA: Csak nem félsz tőle, hogy táncmestered, Ganadásza, kudarcot vall? Nem áll ő ellenfele mögött!
A KIRÁLYNÉ: De hátha a király részrehajlásból elvitatja elsőbbségét?!
AZ APÁCA: Ej, jusson eszedbe, úrnőm, hogy királyné vagy.

Rendkívüli fényű a tűz, hisz a nap sugára;
de a hold is fényeskedik, hisz az éj a társa.

A VIDÚSAKA: Ott jő Dháriní királyné a tudós Kausikí kíséretében.
A KIRÁLY: Látom. Az ékszeres királyné az ékszertelen apácával olyan, mint a hármas Véda a bölcselettudománnyal.
AZ APÁCA: (a király elé lép)
Éljen a király!
A KIRÁLY: Üdvözöllek, szent nő!
AZ APÁCA: Száz évig légy ura, király, a két Dhárinínak, kik egyformán türelmesek, és záportól fogannak.
A KIRÁLYNÉ: Élj sokáig, nemes uram!
A KIRÁLY: Légy üdvöz, királyné!
(Az apácához)
Foglalj helyet, szent nő!
(Mindnyájan leülnek)
A KIRÁLY: Légy ítélőbíró, szent nő, Naradatta és Ganadásza mesterek művészi versenyében!
AZ APÁCA: (mosolyogva)
Ne gúnyolódjál! Annyi volna ez, mint faluban becsültetni meg az ékszert, mikor városban van.
A KIRÁLY: Nem úgy! Hiszen te a tudós Kausikí vagy, szent nő! Én és a királyné érdekelt felek vagyunk.
A MESTEREK: Jól beszélt a király! A szent nő részrehajlás nélkül ítélheti meg erényeinket és hibáinkat.
A KIRÁLY: Kezdődjék hát a vita!
AZ APÁCA: Mi szükség itt vitára, uram király? A táncművészetben a gyakorlat a fő. De mi a te véleményed, királyné?
A KIRÁLYNÉ: Ami engem illet, nekem sehogy sem tetszik ez a versengés.
GANADÁSZA: Csak nem sértesz meg, királyné, azzal a feltevéssel, hogy nem tudok annyit, mint ellenfelem?
A VIDÚSAKA: Csak hadd ökleljék fel egymást a kosok, úrnőm! Mért élnének ingyen?!
A KIRÁLYNÉ: Csak nem szereted a veszekedést?
A VIDÚSAKA: Éppen nem! De ha két dühös elefánt egymásnak akar menni, csak úgy állhat helyre a békesség, ha az egyik vereséget szenved.
A KIRÁLY: Ugye, tudod, szent nő, mily ügyesek a mesterek a táncállásokban?
AZ APÁCA: Igen. Hát azután?
A KIRÁLY: Nos, hát mi egyebet adjanak elő?
AZ APÁCA: Éppen ezt akartam mondani.

Van tanító, aki maga jól érti a szakmáját,
de mi haszna, ha tudását másoknak nem adja át.
Aki tud és tudására mást is meg tud tanítani,
az az igazi tanító, bátran merem állítani.

A VIDÚSAKA: Hallottátok a szent nő szavát, uraim. Azon fordul meg a dolog, hogy ki tud jobban tanítani.
NARADATTA: Szívesen hallom ezt!
GANADÁSZA: Elfogadjuk, királyné!
A KIRÁLYNÉ: De hát ha a gyönge tehetségű tanítvány nem fogja föl a betanítást, vajon a mester a hibás?
A KIRÁLY: Így mondják, királyné. Ha egy tanító alkalmatlanok tanítására vállalkozik, ez is arra mutat, hogy nem érti a dolgát.
A KIRÁLYNÉ: (magában)
Mit tegyek most?
(Fönnhangon Ganadászához)
Ugyan állj el kívánságodtól, amely kellemetlenséget okoz férjemnek! Hagyj föl ezzel a céltalan versennyel!
A VIDÚSAKA: Nagyon jól beszél a királyné! Menj, Ganadásza, ha már táncmesteri álláshoz jutottál, majszold csak a Szaraszvatí tiszteletére bemutatott kalácskákat! Mi szükséged versenyre, amelyben könnyen elbukhatol?!
GANADÁSZA: A királyné szavainak csakugyan ez az igazi értelmük. Halld csak, mi jutott most az eszembe!

Aki állás birtokában versenyre kiállni nem mer,
s csak annyit tud, miből megél, szatócs, biz az, de nem mester.

A KIRÁLYNÉ: De hiszen csak nemrég jutottál a tanítványodhoz! A leány tanítása még folyamatban van, felléptetése tehát még korai volna.
GANADÁSZA: Éppen ezért kívánom.
A KIRÁLYNÉ: Akkor hát mutassátok be tanítástokat, de csak a szent nőnek!
AZ APÁCA: Ez nem volna helyén, királyné! Egy ember magában nem ítélhet, ha még annyit tudna is.
A KIRÁLYNÉ: (magában)
Együgyű apáca! Ébren vagyok, s úgy bánsz velem, mintha aludnám.
(Bosszankodva elfordul)
(A király figyelmezteti az apácát a királynéra)
AZ APÁCA

Ó, holdarcú, mért neheztelsz ok nélkül a királyra?
A nő uralkodik férjén, de nem duzzog hiába.

A VIDÚSAKA: Hiába? Nem; hiszen pártját kell védelmeznie!
(Ganadászához)
A királyné színlelt haragja szerencsésen megmentett téged. Hiába érti valaki jól a dolgát: szakértővé csak tanítás útján lesz.
GANADÁSZA: Hallod, királyné? Így fogják föl a dolgot az emberek! Verseny legyen közöttünk mindenáron! Adj engedélyt! Csak nem hagysz cserben engem?!
(Föl akar kelni székéről)
A KIRÁLYNÉ: (magában)
Nincs más hátra!
(Fönnhangon)
Rendelkezzél tanítványoddal, mester!
GANADÁSZA: Sokáig szorongtam.
(A királyhoz)
A királyné megadta az engedelmet. Rendelkezzél, uram, melyik fajta némajátékban mutassam be módszeremet!
A KIRÁLY: Ezt majd a szent nő mondja meg.
AZ APÁCA: A királyné tűnődik még. Miatta nem merek szólni.
A KIRÁLYNÉ: Szólj csak bátran! Királyné vagyok: szabadon rendelkezem szolganépemmel.
A KIRÁLY: Tedd hozzá: a királlyal is!
A KIRÁLYNÉ: Szólj tehát, szent nő!
AZ APÁCA: Azt mondják, uram, hogy a négy részből álló cshalika-táncot, Sarmisthá művét, nehéz előadni. Ebben az egy táncban szeretném a mesterek tanítását látni. Ebből bizonyára kitűnik módszerük különbsége.
A MESTEREK: Ahogy a szent nő parancsolja.
A VIDÚSAKA: Gondoskodjatok most a hangversenyteremben zenéről, aztán küldjetek követet a királyhoz! Különben a dobpergés maga is talpra fog bennünket állítani.
NARADATTA: Úgy lesz.
(Feláll)
(Ganadásza a királynéra néz)
A KIRÁLYNÉ: (Ganadászához)
Kudarcot ne vallj!
(A mesterek elindulnak)
AZ APÁCA: Várjatok csak még!
A MESTEREK: (megfordulva)
Itt vagyunk!
AZ APÁCA: Bírói minőségemben szólok. A táncosnők ékszer nélkül lépjenek föl, hogy minden mozdulatuk világosan legyen látható.
A MESTEREK: Ezt nem is kellett volna említened.
(El)
A KIRÁLYNÉ: (a királyhoz)
Ha férjem az uralkodás terén is ilyen ügyes fogásokat alkalmaz, akkor minden jól van!
A KIRÁLY: Nem érdemlem gyanúd! Nem én akartam így! Féltékeny mesterek viszálya az egész.
(A színfal mögött dobpergés; mindenki fülel)
AZ APÁCA: Derék! A hangverseny megkezdődött!

Hangszerek közt elvegyülve puffan a dob zúgva-döngve,

s felvidítja az elmét.

A páva is örvend néki: dörgésre-csőre véli,

s égnek szegi a fejét.

A KIRÁLY: Legyünk az Ő nézői, királyné!
A KIRÁLYNÉ: (magában)
Ó, mily tapintatlan a férjem!
(Mindnyájan felállnak)
A VIDÚSAKA: (titkon)
Lassan a testtel, uram! Dháriní királyné még meggondolja magát.
A KIRÁLY: Nyugodt szeretnék lenni, de sarkall az ingerlő dobszó: mintha teljesülendő vágyamnak hangja volna!
(Mind el)

MÁSODIK FELVONÁS

A hangversenyteremben ül a király, mellette a vidúsaka, a királyné, az apáca s a kíséret rang szerint

A KIRÁLY: Melyik mester tanítását nézzük meg először, szent nő?
AZ APÁCA: Tekintve, hogy a tudás dolgában egyforma tekintélyek, koránál fogva talán Ganadászát illeti meg az elsőbbség.
A KIRÁLY: Értesítsd erről az urakat, Maudgalja!
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(El)
GANADÁSZA: (fellép)
Uram, Sarmisthá műve mérsékelten gyors ütemű tánc, s négy részből áll. A negyedik rész előadását kegyeskedjék figyelemmel kísérni.
A KIRÁLY: Feszülten figyelek, mert sokat várok tőled.
(Ganadásza el)
A KIRÁLY: (halkan a vidúsakához)
Barátom! Szemem, eltelve vággyal látni őt, a függönyt szinte félrehúzza már.
A VIDÚSAKA: (titkon a királyhoz)
Közel a szemnek méze, de a légy sincs messze! Vigyázz magadra!
(Föllép Málaviká. A mester láthatóvá tette teste szépségét)
A VIDÚSAKA: (titkon a királyhoz)
Nézd csak, uram! Szépsége nem marad képmása mögött.
A KIRÁLY: (titkon a vidúsakához)
Barátom! Hogy képét láttam, ezt gondoltam én: ily szép leány nincs, és nem is lehet. Hogy őt magát látom, most ezt hiszem: kontár volt, nem művész, a képíró.
GANADÁSZA: Vetkőzd le elfogultságodat, s légy bátor!
A KIRÁLY: (magában)
Alakjának kifogástalan szépsége minden állásban érvényesül!

Az arca, mint az őszi hold;
a szeme, mint a mandula;
a karja-válla gömbölyű;
a keble telt, tökéletes:
két halma domború, kemény;
márványsimák a combjai;
darázs-karcsú a dereka;
csípője húsos, duzzadó;
a körme szépen görbülő.

Ha van eszményi test, milyent művészi képzelet teremt, minden bizonnyal olyan ez!

MÁLAVIKÁ: (zenekíséret mellett a verset énekli)

Szerelmem el nem érhetem.
Szívem, többé ne is remélj!
Miért ugrál a bal szemem?
Hiszen számomra nincs remény!
Rég láttalak már, kedvesem!
Ugyan mikor látlak megint?
Ha más parancsol is nekem,
tiéd vagyok szívem szerint!

A VIDÚSAKA: (titkon a királyhoz)
Uram, a leány ebben a versben fölajánlotta neked magát!
A KIRÁLY: (titkon a vidúsakához)
Amint az én szívem is magát neki. Táncával-énekével ezt fejezte ki: „Tiéd vagyok, uram, tiéd!” Úgy gondolom, hozzám beszélt, s csak nőm miatt nem szólt egész világosan.
(Málaviká el akar menni)
A VIDÚSAKA: Várj egy kicsit, úrnőm! Az előadás fogyatékos volt: egy dologról megfeledkeztetek. Mindjárt megmondom, miről.
GANADÁSZA: (Málavikához)
Bírálat után távozhatol majd, kedvesem!
(Málaviká megfordulva megáll)
A KIRÁLY: (magában)
Ah, szépsége minden állásban kifogástalan!

A bal keze a csípején pihen,
nem cseng-csörög a karperec rajt;
jobb karja, mint virágtól terhes ág,
hajlik le csendesen-nyugodtan;
pihen a lába is, elvétve csak
mozdít meg egy virágot ujja;
ha mozdulatlan áll a szép leány,
még szebb talán, mint hogyha táncol.

A KIRÁLYNÉ: (Ganadászához)
Csak nem veszed komolyan Gautama szavát?!
GANADÁSZA: Miért ne, királyné? Mióta Gautama a király bizalmas embere, megokosodhatott.

Ostoba is megokosúl, ha van társa, ki okos.
Pankaccshiddal kevert víz is megtisztul, ha zavaros.

(A vidúsakához)
Halljuk hát, mit akart tisztelendőséged mondani?

A VIDÚSAKA: Kérdezd előbb Kausikít! Én majd utána mondom meg, miféle fogyatkozást tapasztaltam.
GANADÁSZA: Mondj meg mindent, szent nő, amint láttad, akár erény, akár hiba!
AZ APÁCA: Ahogyan láttam, minden kifogástalan volt!

A teste majdhogynem beszélt, s érzésinek hű tükre volt;
a lábrakása tetszetős, ütemmel végig egyező;
a taglejtése megfelelt annak, mit érzelem kíván.
Tökéletesb és szakszerűbb ábrázolás nem is lehet.

GANADÁSZA: És hogyan ítél a király!
A KIRÁLY: Úgy, hogy a magam pártjáról alkotott nagy véleményem ingadozni kezd.
GANADÁSZA: Most vagyok igazán mester! Az az igazi tanítás, amely tetszik teneked, s mint az arany a tűzpróbát, kiállja ítéleted.
A KIRÁLYNÉ: (Ganadászához)
Igazán szerencsét kívánhatsz magadnak csorbítatlan sikeredhez.
GANADÁSZA: A sikert a királyné kegyének köszönhetem.
(A vidúsakához)
Mondd meg már, Gautama, mi a kifogásod!
A VIDÚSAKA: Hát a tanítás eredményének első bemutatásakor nem kell-e a bráhmant ajándékkal megtisztelni? Hát nem feledkeztetek meg erről?!
AZ APÁCA: Az ám, a kérdés a művészet lényegébe vág!
(Mindnyájan nevetnek. Málaviká mosolyog)
A KIRÁLY: (magában)
Szemem mindent elért, amit elérhetett!

Előttem áll a mandulaszemű leány!
Mosolyra nyíló ajka látni engedi
fehérlő fogsorát — de csak kicsit, miként
a most nyíló virág a porzószálait.

GANADÁSZA: Nagy bráhman! Nincsen most, sajna, első színelőadás. Különben hogyne tisztelnénk meg téged, tisztelendőt?!
A VIDÚSAKA: Akkor persze olyan vagyok, mint egy bolond csátaka-madár, amely vizet akar inni, mikor esőtelen felhő dörög. Különben is bolond egy szerzet az, amely egy megörvendeztetett mestertől vár valamit. Mivel azonban a szent nő jól ítélt, megelégedésem jeléül ezt adom neki ajándékba.
(Lehúzza a karperecét a király kezéről)
A KIRÁLYNÉ: Megállj, esztelen! Hogyan adhatod oda ezt az ékszert?
A VIDÚSAKA: Hogy hogyan? Hát úgy, hogy nem az enyém!
A KIRÁLYNÉ: (Ganadászához)
Tiszteletre méltó mester, tanítványod bemutatta tudományát!
GANADÁSZA: Menjünk, kedvesem!
(El Málavikával)
A VIDÚSAKA: (titkon a királyhoz)
Ennyiben állhattam eszemmel szolgálatodra.
A KIRÁLY: Csak ne tettesd magadat oly korlátoltnak! Hiszen jól tudod, hogy az ő eltűnése szemem gyönyörének megsemmisülése, szívem ünnepének szomorú múlása üdvöm kapujának vég-bezárulása.
A VIDÚSAKA: (lassan a királyhoz)
Ha szegénység a betegséged, orvos nem adhat orvosságot.
NARADATTA: (fellép)
Kegyeskedjél, király, most az én előadásomat megnézni!
A KIRÁLY: (magában)
Már láttam, amit akartam!
(Fönnhangon, udvariasan)
Alig várhatom már.
NARADATTA: El vagyok ragadtatva!
A BÁRD: (a színfalak mögött)
Éljen, éljen a király! Dél van!

A hattyú lecsukja szemét a lótuszok árnyékában.
A gerle nem keresi fel a háztetőt: forróság van.
A páva szomjasan járkál a vízkerék körül régen.
Tündöklik a nap fényében, mint a király erényében.

A VIDÚSAKA: Aha, aha! Újra itt az étkezés ideje! Az orvosok szerint nem egészséges az étkezés megszokott idejét kitolni.
(Naradattához)
Mit szólsz hozzá?
NARADATTA: Egy szavam sem lehet ellene.
A KIRÁLY: A te tanításodat tehát majd holnap nézzük meg. Most pihend ki magadat!
NARADATTA: Ahogy a király parancsolja.
(El)
A KIRÁLYNÉ: Ne feledkezzél meg, férjem, az előírt fürdőről!
A VIDÚSAKA: Te meg, úrnőm, siettesd az ételt-italt!
AZ APÁCA: (felállva)
Üdv a királynak!
(El a királynéval; velük a királyné kísérete)
A VIDÚSAKA: Hej, barátom! Málavikának nemcsak a szépségben, hanem a művészetben sincsen párja!
A KIRÁLY: Barátom!

Ha ennyi szépség, ennyi bűbáj
még ennyi művészettel párosul,
mi lesz belőle? Káma isten
megmérgezett hegyű virágnyila!

Mit mondjak többet?! Barátom, gondoskodnod kell rólam!

A VIDÚSAKA: De neked is rólam! Úgy ég a gyomrom, mint egy piaci sütőserpenyő.
A KIRÁLY: Nem lesz panaszod. Csak aztán buzgólkodjál barátod ügyében te is!
A VIDÚSAKA: A legelső kedvező alkalmat megragadom. Málavikát csak akkor láthatni, ha mások nem akadályozzák. Olyan ő, mint a holdvilág, amelyet felhők takarnak el. Te meg, uram, olyan vagy, mint a vágóhíd közelében kóválygó keselyű, amely húsra is áhítozik, meg fél is. Majd meggyógyulsz, ha elérted célodat.
A KIRÁLY: Hogyan gyógyulok meg? Szívem elfordult minden asszonyomtól: csak rajta csügg, a szépszemű leányzón.
(Mind el)

KÖZJÁTÉK

SZAMÁHITIKÁ: (fellép)
A szent nő azt parancsolta, hogy szakítsak egy citromot ajándékul a királyné számára. Keresem tehát Madhukarikát, a mulatókert őrét.
(Körüljár és megpillantja őt)
Ott áll s az arany-asókafát nézi. Hozzá megyek.
(Fellép Madhukariká, a park női őre)
SZAMÁHITIKÁ: (hozzá lép)
Madhukariká, legyen mindenkor sikeres iparkodásod!
MADHUKARIKÁ: Ni, Szamáhitiká! Légy üdvöz, barátném!
SZAMÁHITIKÁ: Barátném, a szent nő ezt a megbízást adta nekem: „Magunkfajta emberek nem járulhatnak üres kézzel a királyné elé: egy citrommal akarnék neki kedveskedni.”
MADHUKARIKÁ: Citromot könnyen találhatsz. De beszéld el, hogy a versenyző táncmesterek melyikének tanítását dicsérte meg a szent nő!
SZAMÁHITIKÁ: Bár mind a kettő művészetében jártas mester, mégis Málaviká, Ganadásza mester tanítványa tudását dicsérte meg a szent nő, mert kiváló szépségei voltak.
MADHUKARIKÁ: Mit súgnak-búgnak Málavikáról?
SZAMÁHITIKÁ: Azt mondják, hogy a király fülig beleszeretett a leányba, de tekintettel van a királyné érzékenységére, s ezért kíméletesen él hatalmával. Málaviká pedig lankadt most, mint hervadt jázminkoszorú. Egyebet nem tudok. Engedelmeddel távozom.
MADHUKARIKA: Szakítsd le ezt a citromot erről az ágról!
SZAMÁHITIKÁ: Megteszem.
(Úgy tesz, mintha leszakítaná)
Legyen ennél szebb gyümölcsöd jó emberekhez való szívességedért, barátnőm!
(Elindul)
MADHUKARIKÁ: Menjünk együtt, barátnőm! Én is tudtára adom a királynénak, hogy ez az asókafa itt nem akar virágozni, és szép lábak érintésére vágyakozik.
SZAMÁHITIKÁ: Tedd meg! Hisz ez a hivatalod.
(Mind a ketten el)

HARMADIK FELVONÁS

Föllép a király, szerelmesen, és a vidúsaka

A KIRÁLY: (végig nézve magán)
Karom lefogyhatott, hisz nem karolta őt; szemem könnyezhetik, hisz nem szemlélheti. De te, szívem, miért busongsz-epedsz, miért? Hisz minden pillanatban együtt vagy vele!
A VIDÚSAKA: Hagyj föl már, uram, a búsongó siránkozással! Láttam Bakulávalikát, Málaviká kedves barátnéját. Közöltem vele, amit rám bíztál.
A KIRÁLY: Aztán mit mondott?
A VIDÚSAKA: Ezt: „Add hírül a királynak, hogy megbízása boldoggá tesz. Csakhogy kígyók őrizte kincshez nem lehet egykönnyen hozzáférkőzni. A királyné nagyon szemmel tartja szegényt. De majd megteszem, amit tehetek.”
A KIRÁLY: Szerelmi vágyak istene, aki elérhetetlen célokra sarkallsz, mért sújtasz engem úgy, hogy sokáig már el nem viselhetem?
(Csodálkozva)

Milyen bizalmat kelt kedves virág-nyilad,
s milyen fájó sebet üt mégis a szívén!
A gyöngéd érzelem s a sajgó fájdalom
megvan tebenned, Káma isten, egyaránt.

A VIDÚSAKA: De hiszen kész már a terv célod elérésére! Szedd össze hát magad, uram!
A KIRÁLY: Elmém nem kívánja a megszokott tevékenységet. Hol töltsem a nap hátralevő részét?
A VIDÚSAKA: Éppen ma küldötte hozzánk második feleséged, Irávatí, a tavasz megérkezése örömére komornáját, Nipunikát, kedves kurabaka-virágokkal s azzal az üzenettel, hogy ma férjével szeretne hintázni. Ezt meg is ígérted neki. Menjünk hát a mulatókertbe!
A KIRÁLY: Ez nem lesz jó!
A VIDÚSAKA: Hogyhogy?
A KIRÁLY: A nők természettől fogva okosak, barátom! Hogyne venné észre Irávatí, a te barátnéd, hogy szívem elfordult tőle, még ha figyelmes vagyok is iránta?!

Okosabb, ha okos nőkkel szakítasz
— szakításra okot mindig találhatsz —,
okosabb, mint ha a viszonyt folytatod,
s a vonzalmat figyelemmel pótolod.

A VIDÚSAKA: De ha eddig szeretetre méltó voltál az asszonyok iránt, nem szabad hirtelen megváltoznod.
A KIRÁLY: (gondolkozva)
Mutasd hát az utat a mulatókertbe!
A VIDÚSAKA: Erre, erre, uram!
(Körüljárnak)
A VIDÚSAKA: A szellő mozgatta ágak mint ujjak hívogatnak, hogy lépj be a mulatókertbe.
A KIRÁLY: (gyöngéd megilletődéssel)
Milyen kedves a tavasz! Nézd csak, barátom!

Gyöngéden szól a kókila, részvéttel, mintha kérdené,
hogy elviselhető-e még szerelmem buja-bánata.
A mangófától illatos szellő szelíden lengedez,
s lágyan, mint gyöngéd puha kéz, úgy simogatja testemet.

A VIDÚSAKA: Lépj be, hogy felüdülj!
(Mind a ketten belépnek a parkba)
A VIDÚSAKA: Nézd csak figyelmesen! A szépséges tavasz mintha csak téged akarna meghódítani: olyan virágdíszbe öltözött, amely felülmúlja a női kendőzés minden ékességét.
A KIRÁLY: Bámulva látom.

A szép vörös asókafa különb bizony, mint
a lakk a bimba-színű ajkakon;
a kurabaka szép piros virága szebb, mint
a szépségjegy a szépek homlokán:
a méhek-lepte tilaka-fa tetszetősb, mint
a tilaka-jegy a nők szemöldi közt:
a szép tavasz természetes művészetével
nem versenyez a nők művészete.

(Mind a hetién kifejezést adnak elragadtatásuknak)

MÁLAVIKÁ: (búskomolyan fellép)
Mennyire szégyenlem, hogy vágyakozom a király után, akinek szívét nem ismerem! Honnan volna bátorságom megvallani ezt kedves barátnőmnek?! Nem tudom, meddig fog még a szerelem istene ezzel az elviselhetetlen vággyal kínozni.
(Néhány lépést tesz)
Ugyan hová is indultam?
(Jelzi, hogy eszébe jutott)
Igaz, a királyné ezt a megbízást adta: „Gautama vigyázatlansága folytán kiestem a hintából, s most nem tudok a lábamra állani. Menj hát helyettem te az aranyasóka vágyát kielégíteni. Ha a fa öt nap alatt kivirágzik, oly kegyben részesítelek, amely bizonyára kielégíti kívánságodat.” Megyek tehát rendeltetésem helyére, utánam Bakulávaliká jön, kezében a lábra való ékszerekkel. Míg meg nem jő, bátran panaszkodhatom.
A VIDÚSAKA: (meglátja Málavikát)
Baj az, barátom, ha az, aki cukornád-pálinkától mámoros, még vastag folyós cukorhoz is jut.
A KIRÁLY: Mi az?
A VIDÚSAKA: Közelünkben van Málaviká, egyszerű ruhában, epedő arccal — egyes-egyedül!
A KIRÁLY: (örvendve)
Málaviká?! Igazán?
A VIDÚSAKA: Ő bizony!
A KIRÁLY: Most újra van kedvem élni!

Szavadra, hogy szerelmesem közel van,
csüggedt szívem megint éledni kezd,
mint tikkadt vándor, hogyha gém szavából
megtudja, hogy közel a hűs patak.

És hol van ő?

A VIDÚSAKA: Éppen most jő ki a fasorból s közelg felénk.
A KIRÁLY: (meglátja; örvendve)
Látom, barátom!

Ott jő az életem, a karcsú, széles csípejű,
telt keblű, mandulaszemű, szépséges szép leány!

Megváltozott, de így is igen bájos!

Lefogyva, halványan, pár ékszerével
olyan most, mint tavasszal a lián,
amely levélruhába öltözött már,
de nincs virága még, csak egynéhány.

A VIDÚSAKA: Bizonyosan ő is a szerelem betegségébe cselt!
A KIRÁLY: Csak irántam való barátságod látja így
MÁLAVIKÁ: Ez az asóka itt, amely gyöngéd érintésre várva nem öltözött még virágdíszbe, szerelmi vágyakozásában hozzám hasonlít. Hűs árnyékában e kőpadon kipihenem magamat.
A VIDÚSAKA: Hallottad? Szerelmi vágyakozásról beszél!
A KIRÁLY: Sejtelmed ezzel, úgy hiszem, nincs bebizonyítva. Természet ébredésekor, midőn a szél virágport hajt-sodor, s a megrepedt rügyek nedűjét űzi-kergeti maga előtt, ok nélkül is vágyik-sóvárog a kebel.
(Málaviká leül)
A KIRÁLY: Jöjj csak, barátom! Rejtőzzünk e lián mögé!
A VIDÚSAKA: De Irávatí aligha van már messze!
A KIRÁLY: Ha lótusz-csoporthoz jut, nem fél a krokodiltól az éhes elefánt.
(Figyelve áll)
MÁLAVIKÁ: Igen messzire mentél, szívem! Mondj le reménytelen vágyadról! Mért zaklatsz engem?
(A vidúsaka a királyra 'pillant)
A KIRÁLY: Milyen kegyetlen a szerelem! Mért nem beszélsz világosabban, kedvesem? A sejtelem hol látja, hol nem, a valót. Ha nem csalódom, én vagyok, kiért epedsz. De hogy valóban így van-e, hogy tudjam én?!
A VIDÚSAKA: Mindjárt megbizonyosodol róla! Közelg már hozzá a magányban Bakulávaliká a szerelmi üzenettel.
A KIRÁLY: De emlékezik-e még megbízatására?
A VIDÚSAKA: Már hogy felejthetne el a szajha fattya ilyen fontos megbízatást?! Magam sem felejtettem el.
BAKXJLÁVALIKÁ: (fellép, kezében a lábra való ékszerekkel)
Jól vagy -e, barátnőm? vagy, Bakulávaliká? Légy üdvöz,
MÁLAVIKÁ: Te 1 barátnőm! Foglalj helyet!
BAKULÁVALIKÁ: (leül)
Hozzád méltó feladattal vágj7 megbízva, barátnőm. Add ide az egyik lábadat, hogy befessem és felékesítsem!
MÁLAVIKÁ: (magában)
Vége boldogságodnak, szívem! Úrnőm hatalma közelg felém. Hogyan meneküljek előle? Halotti ékességem ez bizonnyal!
BAKULÁVALIKÁ: Mért tétovázol? A királyné várva várja, hogy ez az arany-asóka kivirágozzék.
A KIRÁLY: Hogyan? Az ékítés oka az asóka vágyakozása?!
A VIDÚSAKA: Hát mit gondoltál? Talán majd miattam ékítik fel őt a női lakosztály ékszereivel!
MÁLAVIKÁ: Bocsásd meg, barátnőm, hogy terhellek!
(Odanyújtja a lábát)
BAKULÁVALIKÁ: Ej, hiszen második énem vagy!
(Úgy tesz, mintha ékítené a lábát)
A KIRÁLY

Nézd azt a szép vörös csikót, barátom,
szerelmesem lábán mint díszeleg!
Az első sarj ilyen volt Káma fáján,
melyet Siva dühe elégetett.

A VIDÚSAKA: Lábához méltó feladattal van megbízva a leány!
A KIRÁLY: Jól beszélsz!

Méltó reá finom lábujjhegye,
hogy két sóvárgót érintsen vele:
asókafát, virágait hogy hozza már,
s szerelmesét, ki vétett s büntetésre vár.

A VIDÚSAKA: Fogsz te még ellene vétkezni, s meg is kapod a magadét!
A KIRÁLY: Jó előjelként tisztelettel fogadom a bráhman sikerjósló szavát.
(Fellép Irávatí, mámorosan; vele komornája)
IRÁVATÍ: Komornám, Nipuniká, sokszor hallottam, hogy a mámor valósággal dísze az asszonynépnek. Igaz-e a világ beszéde?
NIPUNIKÁ: Eddig csak szófiabeszéd volt, most igazzá lett.
IRÁVATÍ: Ragaszkodásod hízelgővé tesz. Mondd csak, miből gondolod, hogy férjem előre ment a hintaházba?
NIPUNIKÁ: Fölséged iránt táplált változatlan szerelméből.
IRÁVATÍ: Ugyan ne udvariaskodjál! Szólj őszintén!
NIPUNIKÁ: A tisztelendő Gautama mondotta, aki a tavaszi ünnepségen kijáró ajándékra vár. Siess, úrnőm!
IRÁVATÍ: Nipuniká, szívem férjem felé nógatja mámortól lankadt testemet, de lábaim megtagadják a szolgálatot.
(Állapotának megfelelő módon körüljár)
NIPUNIKÁ: Mégiscsak eljutottunk a hintaházba!
IRÁVATÍ: Nipuniká, sehol sem látom itt férjemet!
NIPUNIKÁ: Csak nézz körül, úrnőm! Férjed bizonyosan elbújt valahová tréfából. Üljünk oda az asóka árnyékába arra a lián övezte kőpadra!
IRÁVATÍ: Helyes!
NIPUNIKÁ: (odapillant)
Nézz csak oda, úrnőm! Hangya-lepte mangógyümölcsöt szedegetünk!
IRÁVATÍ: Hogyhogy?
NIPUNIKÁ: Az asóka árnyékában a pádon Bakulávaliká Málaviká lábait ékíti.
IRÁVATÍ: (nyugtalankodva)
Mit keres itt Málaviká? Mit gondolsz e dologról?
NIPUNIKÁ: Azt gondolom, hogy a királyné a hintából kiesve, nem tud a lábára állani, s Málavikát bízta meg az asóka vágyának kielégítésével. Különben hogyan engedné át egy cselédnek a maga viselte lábpereceket?!
IRÁVATÍ: Ez bizony nagy megtiszteltetés ennek a leánynak!
NIPUNIKÁ: Nem keresed a férjedet?
IRÁVATÍ: Barátnőm, nem győzöm már lábbal: lenyűgöz a mámor. De meg a gyanúmnak is a végére akarok járni.
(Málavikát nézi; magában)
Csakugyan méltán csüggeteg a szívem!
BAKULÁVALIKÁ: (Málaviká lábára mutatva)
Nos, tetszik-e neked a festékcsíkok elrendezése?
MÁLAVIKÁ: A magam lábáról lévén szó, röstellem dicsérni, barátnőm. Kitől tanultad az ékítés művészetét?
BAKULÁVALIKÁ: Ebben a király tanítványa vagyok.
A VIDÚSAKA: Sürgesd hát Málavikát, hogy legyen hálás királyi tanítód iránt!
MÁLAVIKÁ: Szerencsére nem vagy büszke!
BAKULÁVALIKÁ: De aligha büszke nem leszek most, hogy királyi tanításhoz méltó lábakra találtam!
(A festést nézve, magában)
így, megbízatásomnak tökéletesen megfeleltem.
(Fönnhangon)
Az egyik lábaddal készen vagyok. Csak rá kell még lehelni. Ez a hely itt különben elég szellős.
A KIRÁLY: (a vidúsakához)
Nézd csak, barátom! Kitűnő alkalom van arra, hogy most szolgálatot tegyek a lánynak: elébe térdelek s leheletemmel szárítgatom lábán a lakkot.
A VIDÚSAKA: Pompás ötlet! De várjunk még vele!
BAKULÁVALIKÁ: Oly szép a lábad, barátném, mint a száz levelű vörös lótusz! Nyugodjál minél előbb uradnak kebelén!
(Irávatí Nipunikára néz)
A KIRÁLY: Magam is azt kívánom.
MÁLAVIKÁ: Ne mondj olyat, ami nem illik!
BAKULÁVALIKÁ: Csak azt mondtam, amit mondanom kellett.
MÁLAVIKÁ: Csakugyan olyan kedves vagyok neked?
BAKULÁVALIKÁ: Nem csupán nekem.
MÁLAVIKÁ: Hát még kinek másnak?
BAKULÁVALIKÁ: A királynak is, aki minden szépséget pártol.
MÁLAVIKÁ: Tévedsz. Nincs rajtam semmi sem.
BAKULÁVALIKÁ: Igazán? Hát akkor mért sovány és sápadt a király?
NIPUNIKÁ: Milyen rögtönösen felel a gonosz! Mintha betanulta volna!
BAKULÁVALIKÁ: Szívleld meg a bölcsek szavát: szerelmet szerelemért!
MÁLAVIKÁ: Magadtól beszélsz így?
BAKULÁVALIKÁ: Nem, nem! A király nevében szólok, aki gyöngéd vonzalommal viseltetik irántad.
MÁLAVIKÁ: Barátnőm, megáll a szívem verése, ha a királynéra gondolok!
BAKULÁVALIKÁ: Ugyan, te bohó! Mért ne lehetne a mangó virágát, a tavasz egyetlen vagyonát, leszakítani azért, mert a méh is iszik belőle?
MÁLAVIKÁ: Csak aztán kitarts velem a bajban is!
BAKULÁVALIKÁ: Hát nem Bakulávaliká a nevem?! A bakula virága éppen dörzsölve a legillatosabb!
A KIRÁLY: Pompás, Bakulávaliká, pompás! Kiismerted kedvesemnek a szívét, megcáfoltad minden ellenvetését. Szavad befolyása alá került ő. Mit mindent nem tehet a közvetítő!
IRÁVATÍ: Nézd csak, Nipuniká, Bakulávaliká csakugyan elkerítette Málavikát!
NIPUNIKÁ: Amilyen a madár, olyan a hangja!
IRÁVATÍ: Hát csakugyan jól sejtettem! A helyzet világos, de mi a teendő?
BAKULÁVALIKÁ: A másik lábad ékesítésével is készen vagyok. Csak még a lábperecet rakom rá.
(Úgy tesz, mintha rátenné)
Állj fel, barátnőm! Teljesítsd a királyné parancsát, hogy az asóka kivirágozzék!
(Fölállanak)
IRÁVATÍ: A királyné parancsáról van szó? Hát ezt csak hadd teljesítse!
BAKULÁVALIKÁ: Itt áll előtted, ím, vággyal telve, gyönyörtől megittasulva...
MÁLAVIKÁ: (örvendve)
A király?
BAKULÁVALIKÁ: (mosolyogva)
Nem a király, csak ez az asókafa! Szakíts egy lombot róla!
A VIDÚSAKA: Hallottad, uram?
A KIRÁLY: Barátom, a szerelmes csak ezzel éri be.

Ha vágytól égve egyesülsz is kedveseddel,
nem élvezed szerelmét, hogyha ő is nem szeret.
Ha meg szerettek, s egyesülni nincs reménytek,
jobb akkor a halál: vessétek el az életet!

(Málaviká a lombot füle mellé téve, lábával érinti az asókát)

A KIRÁLY: Barátom!

Hajtást adott a fa a lánynak,
a fának lábát adta ő.
Egyik se vesztett a cserével,
de annál többet vesztek én!

BAKULÁVALIKÁ: Rajtad nem fog múlni a dolog, barátném. Hitvány volna ez az asóka, ha most, lábad érintésével megtisztelve, késnék még a virágnyitással.
A KIRÁLY

Megtisztelt ím, ó, asóka, az őzszemű lányka:
megérintett perecektől csengő lótusz-lába.
Ha még most is késel, úgy csak tetteted a vágyat,
mely a szerelmes szívében oly őszintén támad.

Barátom, szeretnék előlépni, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele.

A VIDÚSAKA: Jöjj! Én majd megnevettetem.
(Előlépnek)
NIPHNIKÁ: Úrnőm, úrnőm! A király is ott van!
IRÁVATÍ: Ezt már elejétől sejtette a szívem.
A VIDÚSAKA: (odalép)
Hát járja ez? Lábbal érinteni ezt az asókát, a király kedves barátját?!
A LEÁNYOK: (megzavarodva)
Jaj, a király!
A VIDÚSAKA: Bakulávaliká, miért nem tartottad vissza barátnédat ettől a helytelenségtől, mikor tudtál róla?
NIPUNIKÁ: Nézd, úrnőm, nézd, mit művel a tiszteletre méltó Gautama!
IRÁVATÍ: Hát hogyan élhetne meg különben istenadta papja?!
BAKULÁVALIKÁ: Uram, Málaviká csak a királyné parancsát teljesíti. Mások követtették el vele a hibát. Bocsáss meg, uram király!
(Térdre borul s Málavikát is lehúzza)
A KIRÁLY: Ha így áll a dolog, büntetlen vagy. Kelj föl, kedvesem!
(Kezénél fogva fölemeli)
A VIDÚSAKA: Helyesen! Meg kell tisztelni a királynét!
A KIRÁLY: Kemény fatörzshöz ért a gyönge lábad! Nem fáj-e most, szépcsípejű leányka?
(Málaviká pironkodik)
IRÁVATÍ: Lám, férjem szíve olyan, mint az írós vaj!
MÁLAVTKÁ: Jer, Bakulávaliká! Értesítsük a királynét, hogy parancsa teljesítve van!
BAKULÁVALIKÁ: Kérd a királyt, hogy bocsásson el!
A KIRÁLY: Távozhatol, kedvesem! De hallgasd meg kérésemet, amelynek kedvező a pillanat!
BAKULÁVALIKÁ: Hallgasd figyelmesen, barátnőm! Parancsolj, uram, király!
A KIRÁLY: Szívemben is régen nyitott már az öröm virága. Érints meg engem, híved is! Ó, teljesítsd a vágyam!
IRÁVATÍ: (hirtelen odalép)
Csak teljesítsd, teljesítsd! Az asókának még nincs virága, ez meg itt már csupa virág!
(Irávatí láttára mind meg vannak zavarodva)
A KIRÁLY: (titkon a vidúsakához)
Mi lesz most, barátom?
A V1DÚSAKA: Mi más, mint illa berek, nádak, erek!
IRÁVATÍ: Jól csináltad, Bakulávaliká! Te meg, Málaviká, teljesítsd férjem kívánságát!
A LEÁNYOK: Bocsáss meg, úrnőm! Tehetünk mi róla, ha a király bizalmasan kívánt érintkezni?
(Mind a ketten el)
IRÁVATÍ: Mily megbízhatatlanok a férfiak! Hallgattam hamis szavaidra, s megsebesültem, mint az őz, mely a vadász csalogatására vesztébe rohan. Ezt nem hittem volna!
A VTDŰSAKA: (titkon a királyhoz)
Mondj már rá valamit! A tetten ért betörőnek is kell valamit mondania, ha mást nem, legalább azt, hogy a kőmívességben gyakorolja magát.
A KIRÁLY: Semmi közöm sincs Málavikához, szép kedvesem! Csak mivel késtél, szórakoztam úgy-ahogy.
IRÁVATÍ: Milyen megbízható vagy! Nem vettem észre, mintha csak az időt akartad volna elverni. Különben nem tennék így, én boldogtalan!
A VIDÚSAKA: Ne utasítsd ily kíméletlenül vissza a király udvariasságát! Minden bűne az — s ezt meg kell bocsátanod! —, hogy a királyné cselédségét meglátta és beszélgetett vele.
IRÁVATÍ: Ezt csak nem lehet beszélgetésnek nevezni?! Be mit is emésztődöm!
(Dühösen elindul)
A KIRÁLY: (utána megy)
Bocsáss meg.
(Irávatí, bár öve gátolja a menésben, tovább halad)
A KIRÁLY: Ez a föl sem vevés szerető férfiúval szemben nincsen helyén, kedvesem!
IRÁVATÍ: Megbízhatatlan a szíved, álnok vagy magad!
A KIRÁLY: Elég, ne bánts tovább! Ne menj el ily haraggal! öved is, ím, lábadhoz esve, kér-marasztal!
IRÁVATÍ: Hát minden ringy-rongy veled szövetkezik?!
(Kezébe veszi az övei, s a királyra akar vele ülni)
A KIRÁLY: Mint sújt le nőm aranyövével, ím, hívére, mint felhő villámostorával bérc hegyére!
IRÁVATÍ: Bűnödet még gúnnyal is tetézed?
(Leereszti ütésre emelt kezét)
A KIRÁLY: Hát mégsem sújt le rám, bűnös rabodra, ostorod? Neheztelésed tréfa, ugye, nem komoly dolog? Ugye, megbocsátasz?
(Lábaihoz borul)
IRÁVATÍ: Ezek a lábak bizony nem Málaviká lábai, hogy téged érintve vágyadat kielégíthetnék!
(El a komornával)
A VIDÚSAKA: Állj föl! Ezúttal nincs bocsánat!
A KIRÁLY: (feláll; nem látva Irávatít)
Hogyan, elment a kedves?!
A VIDÚSAKA: Elment, barátom — mégpedig szerencsédre úgy, hogy nem bocsátotta meg illetlenségedet. Meneküljünk gyorsan, hogy visszajövet még több bajt ne okozzon, mint a Mars bolygó, mikor az állatöv felé mozog.
A KIRÁLY: Milyen különös a szerelem!

Hogy nőm eképpen bánt velem,
még csak nem is veszem zokon,
sőt még örvendek én. Miért?
A kedves lányért ég szívem!
(El a vidúsakával)

NEGYEDIK FELVONÁS

Fellép a király, igen izgatottan, és az ajtónálló nő

A KIRÁLY: (magában)

Mikor hallottam felőle, gyökeret vert a szerelem;
mikor őt megpillantottam, kisarjadzott nagy hirtelen;
mikor kezét érintettem, kivirágzott, mint még soha;
ha majd végre ölelhetem, gyümölcsöt is hoz valaha.

(Fönnhangon)
Gautama, barátom!

AZ AJTÓNÁLLÓ: Éljen, éljen a király! Gautama nincs itt.
A KIRÁLY: (magában)
Persze, hiszen magam küldtem el Málaviká sorsa felől tudakozódni!
A VIDÚSAKA: (fellép)
Gyarapodjál, uram!
A KIRÁLY: Dsajaszéná, tudd meg, hol van Dháriní királyné, s hogy fáj-e még a lába!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Ahogy a király parancsolja.
(El)
A KIRÁLY: Gautama, hogy van barátnéd, Málaviká?
A VIDÚSAKA: Mint a kakukk a macska körmei között.
A KIRÁLY: (leverten)
Hogyhogy?
A VIDÚSAKA: A királyné bizony haragjában abba a föld alatti helyiségbe vetette, ahol a drágaságokat őrzik. Ott van, szegényke, mint valami barlangban.
A KIRÁLY: Csak nem azért, mert találkozásunk kitudódott?
A VIDÚSAKA: Hát mi másért?!
A KIRÁLY: Ki neheztel rám annyira? Ki ingerelte föl a királynét?
A VIDÚSAKA: Ezt megtudhatod, az apáca elmondta nekem. Tegnap, így mondta, Irávatí a királynéhoz jött lábának állapota felől tudakozódni.
A KIRÁLY: Tovább, tovább!
A VIDÚSAKA: A királyné aztán ezt kérdezte tőle: „Láttad-e a királyt?” Irávatí ezt felelte: „Az ugyan nem sokat törődik velünk! Hát nem tudod, hogy szolganép élvezi a kegyét?!”
A KIRÁLY: E nyilatkozat után, bár leplezett, már féltem Málavikát.
A VIDÚSAKA: Irávatí aztán a királyné sürgetésére elmondta az esetet a te illetlenségeddel együtt.
A KIRÁLY: Mennyire tartja a haragot Irávatí! De folytasd tovább!
A VIDÚSAKA: Nincs tovább! Málaviká és Bakulávaliká lábaikon bilincsekkel a föld alatti helyiségben vannak, mint valami kígyóleányok, s a napsugarat sem láthatják.
A KIRÁLY: Ó, jaj, ó, jaj! A szépszavú kakukk s a méh, védencei a mangónak, zápor-zegernye évadán sötét lyukban szorongnak! S nincs segítség?
A VIDÚSAKA: Dehogy van! A királyné lelkére kötötte Mádhavikának, a föld alatti helyiség őrének, hogy Málavikát és Bakulávalikát csak az ő pecsétgyűrűje láttára bocsássa ki.
A KIRÁLY: (felsóhajt; gondolkozva)
Mit csináljunk, barátom?
A VIDÚSAKA: (gondolkozva)
Volna egy mód!
A KIRÁLY: Ugyan miféle?
A VIDÚSAKA: (körüljártatja szemeit)
Hogy meg ne hallja véletlenül valaki, megsúgom.
(Szorosan melléje lépve fülébe súg)
Ez volna az!
A KIRÁLY: (örvendve)
Kitűnő! Hajtsd végre a tervet!
AZ AJTÓNÁLLÓ: (föllép)
Uram, király, Dháriní királyné szellő járta helyen, ágyon pihen, a cselédség vörös szántállal ápolja a lábát, s a szent nő mulatságos elbeszéléseket ad neki elő.
A KIRÁLY: Akkor itt a kedvező pillanat! Menjünk hozzá!
A VIDÚSAKA: Csak menj, uram! Én is a királyné elé akarok járulni, de nem üres kézzel.
A KIRÁLY: Avasd be titkunkba Dsajaszénát!
A VIDÚSAKA: Helyesen!
(Az ajtónálló fülébe súg)
így áll a dolog!
(Távozik)
A KIRÁLY: Dsajaszéná, mutasd meg az utat a szellő járta helyen felállított ágyhoz!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Erre, erre, uram!
(Színváltozás: ágyon nyugszik a királyné, mellette az apáca és a kíséret rang szerint)
A KIRÁLYNÉ: Elbeszélésed tárgya igen mulatságos, szent nő! Mondd tovább!
AZ APÁCA: (körülnézve)
Majd máskor folytatom, királyné. Ott jő urunk, Vidisá fejedelme!
A KIRÁLYNÉ: Ah, férjem!
(Fel akar kelni)
A KIRÁLY: Csak ne erőltesd, kérlek, a formaságokat! Ékszertelen, beteg, aranyzsámolyra helyezett lábad csak nem fogod gyötörni s véle engem is?!
DHÁRINÍ: Éljen királyi férjem!
AZ APÁCA: Legyen diadalmas a király!
A KIRÁLY: (az apáca előtt meghajol, aztán leül)
Csillapult-e fájdalmad, királyné?
DHÁRINÍ: Ma már jobban vagyok.
(Belép a vidúsaka, arcából kikelve; hüvelykujja a szent zsinórral bekötözve)
A VIDÚSAKA: Segítség, uram, segítség! Kígyó mart meg engem!
A KIRÁLY: Ó, jaj, ó, jaj! Hol kószáltál?
A VIDÚSAKA: Hogy a királyné elé járulhassak, a mulatókertbe mentem a szokásos virágajándékért.
A KIRÁLYNÉ: ó, jaj, ó, jaj! Tehát én vagyok az oka annak, hogy egy bráhman élete veszélyben forog!
A VIDŰSÁKA: Mikor pedig egy asóka-virágfürt után nyúltam, a halál kígyó alakjában megmarta jobbomat. Itt a két foga helye!
(Mutatja)
AZ APÁCA: Alikor hát az első dolog, úgy mondják, a harapást, kivágni. Ha valakit kígyó mart meg, megmentheted életét, ha kimetszed, kiégeted vagy köpölyözöd sebét.
A KIRÁLY: Méreg-orvosokra van szükség! Dsajaszéná, hívd elő gyorsan Dhruvasziddhit!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Ahogy a király parancsolja.
(El)
A VIDÚSAKA: Jaj, megragadott a kérlelhetetlen halál!
A KIRÁLY: Ne essél kétségbe! Talán nem is mérges a harapás.
A VIDÚSAKA: Borzasztóan félek! Máris remegnek a tagjaim!
(Taglejtéssel jelzi a méreg hatását)
A KIRÁLYNÉ: Ó, jaj, rendellenes állapota mutatja, hogy baj van. Támogassátok a bráhmant!
(A kiséret remegve támogatja)
A VIDÚSAKA: (a királyhoz)
Uram, gyermekkori jó barátod vagyok! Ha anyám elveszti fiát, gondolj reá s gondoskodjál róla!
A KIRÁLY: Ne félj, Gautama! Légy erős! Az orvos nemsokára meggyógyít.
DSAJASZÉNÁ: (fellép)
Uram király, értesítettem Dhruvasziddhit. Azt üzeni, hogy vezessem hozzá Gautamát.
A KIRÁLY: Fogd hát karon, s vezesd az orvoshoz!
DSAJASZÉNÁ: Megyek.
A VIDÚSAKA: (a királynéhoz)
Úrnőm, akár élek, akár halok, bocsásd meg, amit uram iránt való szolgálatkészségből ellened vétettem!
A KIRÁLYNÉ: Sokáig élj!
(A vidúsaka és az ajtónálló el)
A KIRÁLY: A szegény ember félős természetű, s nem bízik Dhruvasziddhi tudományában, aki pedig méltán viseli a nevét.
DSAJASZÉNÁ: (fellép)
Éljen a király! Dhruvasziddhi orvos azt üzeni, hogy hozzanak neki valami kígyó-lenyomatú tárgyat, mert a korsó-módszernél ilyet kell alkalmazni.
A KIRÁLYNÉ: Itt az én kígyópecsétes gyűrűm! Aztán saját kezembe add vissza!
(Átadja a gyűrűt)
(Az ajtónálló átveszi s távozni készül)
A KIRÁLY: Siess a gyűrűvel, hogy a dolog sikerüljön!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Ahogy a király parancsolja.
(El)
AZ APÁCA: Szívem azt súgja, hogy Gautama életben marad.
A KIRÁLY: Úgy legyen!
DSAJÁSZÉNÁ: Éljen a király! A méreg hatása eltűnt. Gautama azonnal jobban lett.
A KIRÁLYNÉ: Hála az égnek!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Váhataka miniszter pedig azt üzeni, hogy sok kormányzati ügy van megbeszélni való. Esedezik tehát, hogy kegyeskedjél kihallgatást adni neki.
Á KIRÁLYNÉ: Menj, férjem, intézd az ügyeket!
A KIRÁLY: Itt nagy a hőség, ami pedig árt ennek a bajnak. Vigyétek máshová a nyugvóágyat!
A KIRÁLYNÉ: Leányok, teljesítsétek férjem parancsát!
A KÍSÉRET: Meglesz!
(A királyné, az apáca és a kíséret el)
A KIRÁLY: Dsajaszéná, vezess engem a rejtekúton a mulatókertbe!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Erre, erre, uram király!
A KIRÁLY: Dsajaszéná, elvégezte-e dolgát Gautama?
AZ AJTÓNÁLLÓ: Hogyne!
A KIRÁLY: Habár a terv megbízható, tudom, szívem mégis kételkedik-szorong.
A VIDÚSAKA: (fellép)
Gyarapodjál, uram! A terv szerencsésen sikerült!
A KIRÁLY: Dsajaszéná, menj a dolgodra!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Ahogy a király parancsolja.
(El)
A KIRÁLY: Mádhaviká gyanakvó természetű. Nem volt valami kifogása?
A VIDÚSAKA: Már hogy lehetett volna a királyné pecsétgyűrűje láttára?!
A KIRÁLY: Ami ezt illeti, azt természetesen nem kérdezhette, hogy miért bocsátják szabadon a két leányt, de azt igenis kérdezhette volna, hogy miért mellőzte a királyné a maga cselédségét, s miért küldött éppen téged.
Á VIDŰSÁKA: Ezt csakugyan kérdezte is. De noha egyébként lassú észjárású vagyok, ezúttal résen voltam.
A KIRÁLY: Beszélj!
A VIDÚSAKA: Azt mondtam neki, hogy a csillagjósok azt jelentették a királynak, hogy csillaga elhomályosult, bocsássa tehát szabadon a foglyokat mind.
A KIRÁLY: (örvendve)
Tovább, tovább!
A VIDÚSAKA: Mikor aztán a királyné ezt hallotta, hogy Irávatí ne nehezteljen rá, így szólt: „A király az, aki szabadon bocsátja a leányokat”, s ezért küldöttek engem. Mádhaviká ezt persze egészen természetesnek találta, s elbocsátotta foglyait.
A KIRÁLY: (a vidúsakát átkarolva)
Barátom, mégiscsak szeretsz te engem. Könnyen boldogul, akinek okos ember a barátja, de a siker szűk ösvényét a szeretet is meglátja.
A VIDÚSAKA: Siess, uram. Málavikát barátnőjével együtt a fürdőházban hagytam, s így jöttem eléd.
A KIRÁLY: Menjünk üdvözlésére. Haladj elöl.
A VIDÚSAKA: Jöjj, uram. Itt a fürdőház.
A KIRÁLY: (aggódva)
Barátom, barátnődnek, Irávatínak, szolgálója, Csandriká, egészen közel hozzánk virágokat szed. Ide, ide. Rejtőzzünk e fal mögé.
A VIDÚSAKA: Az ám! Pedig tolvajoknak és szerelmeseknek őrizkedniük kell a holdvilágtól.
(Elrejtőznek)
A KIRÁLY: Gautama, milyen lelkiállapotban lehet barátnőd, Málaviká? Jöjj! Álljunk az ablakhoz s lessük meg!
A VIDÚSAKA: Helyes.
(Az ablakhoz állanak, s benéznek a fürdőházba)
(Fellép Málaviká és Bakulávaliká)
BAKULÁVALIKÁ: Üdvözöld a királyt, barátnőm.
MÁLAVIKÁ: Hódolat neked, király.
A KIRÁLY: A képmásomat mutatja neki, azt hiszem.
MÁLAVIKÁ: (örvendve s az ajtó felé nézve)
Csak nem szedtél rá engem, barátnőm?
A KIRÁLY: Örvendek örömének és levertségének. Szép kedvesemnek arca olyan gyorsan változik, mint reggel nyíló, este záruló lótuszvirág.
BAKULÁVALIKÁ: Hát nincs itt a király?
(A képre mutat)
MIND A KETTEN: (leborulva)
Éljen a király!
MÁLAVIKÁ: Barátnőm, amennyire féltem a királytól, amikor először volt hozzám közel, annyira vonzódom hozzá most, amikor nem árul el oly heves vágyat.
A VIDÚSAKA: Ne neked, uram. Mintha csak azt mondaná a leány, hogy inkább kell neki az a festett király, mint az igazi. Hiába vagy tehát büszke ifjúi erődre, mint a kosár a beléje tett ékszerekre.
A KIRÁLY: Szégyenlős természetű az asszonynép, barátom, ha érdekelve van is. Először látva kedves férfiút, apróra megnézné az ifjú nő; de nem teszi; nem is fordul felé, csak oldalt, szemzugából néz reá.
MÁLAVIKÁ: Ki az, barátnőm, akit a király oldalt fordulva szerető tekintettel néz?
BAKULÁVALIKÁ: Irávatí áll mellette.
MÁLAVIKÁ: Barátnőm. A király, úgy látszik, nem nagyon udvarias, hogy többi nőit elhanyagolva, csak egyik asszonya arcát nézi.
BAKULÁVALIKÁ: (magában)
Bosszankodik, mert a festett képet valóságnak gondolja. Helyes! Majd megtréfálom.
(Fönnhangon)
Barátnőm, hisz ez a király kedvenc nője!
MÁLAVIKÁ: Alikor hát minek emésztődöm?!
(Haragosan elfordul)
A KIRÁLY: Nézd csak, barátom.

Szemöldje összefut, a jegy eltorzul homlokán,
remegnek ajkai, méltatlankodva félrefordul.
Így ábrázolná egy ügyes színésznő azt a nőt,
ki kedvesétől sértve, mélyen fel van háborodva.

A VIDÚSAKA: Mindjárt szent lesz a béke!
MÁLAVIKÁ: Ni, ott jő felénk a tiszteletre méltó Gautama.
(Előbbi állását akarja elfoglalni)
BAKULÁVALIKA: (visszatartva Málavikát)
Megállj! Hiszen te most haragszol!
MÁLAVIKÁ: Ha azt hiszed, hogy már elég ideig haragudtam, most már fölhagyok a haraggal.
A KIRÁLY: (előlép)
Mért haragszol rám, kedves leányzó?

Csak itt e képen nézek másra én.
Igaz valómban ámde nem vagyok más,
mint néked hódoló rabod csupán.

BAKULÁVALIKÁ: Éljen a király!
MÁLAVIKÁ: (magában)
Hogyan, a király képmására haragudtam?!
(Kedves tekintettel, hódolattal üdvözli a királyt)
(A király szerelmi elfogultságot mutat)
A VIDÚSAKA: Mért állsz úgy, mintha közönyös volnál?
A KIRÁLY: Barátnőd, Málaviká, nem nyújt reményt.
A VIDÚSAKA: Bátortalanságodnak tehát ő az oka?
A KIRÁLY: Igen! Mihelyt barátnőd megjelen, el is tűnik: eltűnnek akkor is, ha karjaimba zárnám. Folyton eped-remél, s folyton csalatkozik: hogyan bízzék hát benne a szívem, barátom?
BAKULÁVALIKÁ: Barátnőm, a király már csakugyan sokszor csalatkozott. Nyújts hát neki reményt!
MÁLAVIKÁ: De hiszen én szegény, álmomban sem merek arra gondolni, hogy a király találkozni akar velem!
BAKULÁVALIKÁ: Feleljen erre a király!
A KIRÁLY

Feleljek is? Az ötnyilú isten tüzére mondom,
Úrnőm lesz ő, szolgája én, ameddig életem tart!

BAKULÁVALIKÁ: Milyen kegyes a király!
A VIDÚSAKA: (körüljárva)
Bakulávaliká, az a gazella ott annak a fiatal asókafának a hajtásait rágcsálja. Hajtsuk el!
BAKULÁVALIKÁ: Menjünk!
A KIRÁLY: Barátom, ha valaha, most kell nagyon ügyelned!
A VIDÚSAKA: Csak nem kell erre figyelmeztetni Gautamát?!
BAKULÁVALIKÁ: (körüljárva)
Tiszteletre méltó Gautama, én majd lesbe állok, te meg az ajtónál őrködjél!
A VIDÚSAKA: Jól van.
(Bakulávaliká el)
A VIDÚSAKA: Majd ehhez a kristály-oszlophoz támaszkodom.
(Megteszi)
Ah, milyen kellemesen sima ez a finom kő!
(Elalszik)
(Málaviká zavartan áll)
A KIRÁLY

Ne félj, ne várj tovább, siess már!
Oly rég repes szívem feléd!
Fonódj körém, miként folyondár
az izmos mangótörzs köré!

MÁLAVTKÁ: Kedves volna ez nekem is, de nincs bátorságom: félek a királynétól!
A KIRÁLY: Ej, semmit sem kell félni!
MÁLAVTKÁ: (szemrehányólag)
Láttam, hogyan viselkedett a király, aki nem fél Irávatí úrnő színe előtt!
A KIRÁLY

Az jó modor, neveltség volt csupán!
Király másképpen nem tehet.
Ez vonzalom! Ha ez reménytelen,
az élet sem becses tovább!

Boldogíts hát engem, aki oly régen szeretlek!
(Át akarja karolni)
(Málaviká szabódik)

A KIRÁLY: (magában)
Mily gyönyörű az ifjú nő első szerelme!

Kapkod, mohó kezem hogy visszatartsa;
védelmezi keblének fátyolét;
oldalt fordítja arcát, hogy ne lássam:
de csak fokozza véle vágyamat.

(Fellép Irávatí és Nipuniká)

IRÁVATÍ: Te, Nipuniká, csakugyan mondotta neked Csandriká, hogy a tiszteletre méltó Gautamát a fürdőház előtt látta feküdni?
NIPUNIKÁ: Miért mondanám neked különben, úrnőm?!
IRÁVATÍ: Akkor hát menjünk oda, hogy felkeressük a király kedves barátját, aki nagy veszélytől menekült meg...
NIPUNIKÁ: Mintha még valamit akartál volna mondani, úrnőm?!
IRÁVATÍ: Meg aztán, hogy megkérjem férjem képmását.
NIPUNIKÁ: Hát mért nem kéred meg őt magát?
IRÁVATÍ: Bohó, mindegy az! Az olyan férj, aki máshoz vonzódik, nem éppen olyan-e, mint festett kép? Csak udvariatlanságomat akarom jóvá tenni.
NIPUNIKÁ: Akkor hát erre, erre, úrnőm!
(Körüljárnak)
NÁGARIKÁ: (fellép)
Sokáig élj, úrnőm! A királyné ezt az üzenetet küldi: „Az idő nem alkalmas arra, hogy egymásra féltékenykedjünk. Éppen ezért tekintélyed gyarapítására Málavikát barátnéjával együtt bebörtönöztettem. De ha azt akarod, hogy férjem kedvéért másképpen cselekedjem, ezt is megtehetem. Üzend meg, mi a kívánságod?!”
IRÁVATÍ: Nágariká, íme a válaszom: „Hogyan versenyezhetnék én teveled?! Leköteleztél vele, hogy azokat a cselédeket börtönbe vetetted. Csak a te kegyed tart fönn engem!”
NÁGARIKÁ: Értem.
(El)
N1PUNIKÁ: (körüljár és szétnéz)
Ahol ni, úrnőm! A fürdőház ajtaja előtt hever a tiszteletre méltó Gautama, s horkol, mint bika a piacon.
IRÁVATÍ: Jaj, talán még mindig hat a méreg?!
NIPUNIKÁ: Arcának egészséges színe van. Azonkívül Dhruvasziddhi ügyes orvos. Nem kell hát attól tartani, hogy baj van.
A VIDÚSAKA: (álmában)
Málaviká, úrnőm!
NIPUNIKÁ: Hallottad, úrnőm, kinek a szolgája ez a bizalomra méltó semmiházi?! Egész idő alatt az áldásokért kapott kalácskákkal töltötte a hasát, s most Málavikáról álmodik!
A VIDÚSAKA: (álmában)
Csak kitúrnád helyéből Irávatít!
NIPUNIKÁ: Ez alávalóság! Az oszlop mögé állok, s reá ejtem ezt a görbe faágat. Hadd higgye kígyónak, a haszontalan papja!
IRÁVATÍ: Rá is szolgált a hálátlan, hogy el ne vigye szárazon!
(Nipuniká a vidúsakára ejti a faágat)
A VIDÚSAKA: (felriadva)
Jaj, jaj! Kígyó esett rám, barátom!
A KIRÁLY: (hirtelen előlép)
Ne félj, barátom, ne félj!
MÁLAVJKÁ: (utána jő)
Vigyázz, uram! Azt mondja: kígyó!
IRÁVATÍ: Lám, lám! A király is ide siet!
A VIDTJSAKA: (fölkacagva)
Mi ez? Hogyan kerül ide ez az ág? Tudom már! Ez a fizetés érte, hogy csúfot űztem a kígyóból, mikor a majomfügefa tüskéjével összeszurkáltam a kezemet!
BAKULÁVALIKÁ: (hirtelen előlép)
Ki ne jöjjön a király! Mintha egy zegzugos útú kígyó volna itt!
IRÁVATÍ: (az oszlop mögül a király elé lép)
A párocska tehát fényes nappal találkozott, s zavartalanul mulatott!
(Irávatí láttára általános megdöbbenés)
A KIRÁLY: Hallatlan egy üdvözlet ez, kedvesem!
IRÁVATÍ: Bakulávaliká, gyönyörűen beváltottad közvetítői minőségedben tett ígéretedet!
BAKULÁVALIKÁ: Engedj meg, úrnőm! Azért hogy a békák kuruttyolnak, az ég istene nem szűnik meg a föld istennőjére esőzni.
A VIDÚSAKA: (Irávatíhoz)
Ne beszélj így! A király puszta látásodra elfeledte, hogy térdre borulását megvetetted; te pedig még most sem bocsátasz meg neki.
IRÁVATÍ: Megfojt a harag! De mit tehetek?!
A KIRÁLY: Nem illik hozzád ez a hiábavaló harag, kedvesem!

Miért borult el arcod, kedvesem,
holott nincs rája semmi ok?
Ha nincs fogyatkozásnak évada
el nem homályosul a hold.

IRÁVATÍ: Jól mondod, férjem: hiábavaló a harag! Ha azt, ami engem illet, más élvezi, csak nevetségessé lennék, ha még haragudnám is.
A KIRÁLY: Nem jól értettél engem! Én azt akartam mondani, hogy haragra nincs okod.

Ünnepnapon büntetni szolgát és cselédet,
még hogyha bűnösök volnának, sem szabad.
Azért bocsátottam ki őket börtönükből
s azért voltak csak itt, hogy hálát adjanak.

IRÁVATÍ: Eredj, Nipuniká! Add tudtul a királynénak, hogy most már egészen tisztában vagyok a részrehajlásával!
NIPUNIKÁ: Értem.
(El)
A VIDÚSAKA: (magában)
Milyen szerencsétlenség! A fogságából kiszabadult házigalamb a macska szemei elé került.
NIPUNIKÁ: (föllép; titkon Irávatíhoz)
Úrnőm, véletlenül találkoztam Mádhavikával, a királyné kincstárosával, aki mindent elmondott. A dolog így történt.
(Fülébe súg)
IRÁVATÍ: (magában)
Meglehet! Bizonyosan ez a gyönyörűséges mák virág főzte ki az egészet.
(A vidúsakához)
Jól tudsz olvasni a szerelem könyvében! A mű a te okosságodat dicséri!
A VIDÚSAKA: Úrnőm, ha egyetlen okos szót tudok, bizonyosan elküldöm a királyt.
A KIRÁLY: (magában)
Hogyan szabaduljak a csávából?
DSAJASZÉNÁ: (fellép)
Uram király! Vaszulaksmí királyleányka, labdája után szaladva, szörnyen megijedt egy sárga majomtól. Most a királyné ölében fekszik, reszket, mint a szélingatta falevél, s nem tud magához térni.
A KIRÁLY: Mily szerencsétlenség! A gyermek úgyis ijedős.
IRÁVATÍ: (megrémülve)
Siess hozzá, fejedelem! Nyugtasd meg, hogy baja ne legyen!
A KIRÁLY: Majd lecsillapítom!
(Sietve körüljár)
A VIDÚSAKA: Jól van sárga majom, jól van! Megmentetted a híveimet!
(A király, a vidúsaka, Irávatí, Nipuniká és az ajtónálló el)
MÁLAVIKÁ: Barátnőm, remeg a szívem, ha a királynéra gondolok. Nem tudom, mi lesz, 8 mit kell még kiállanom.
EGY HANG: (a színfal mögött)
Csoda, csoda! öt napja sem múlt, hogy Málaviká lábával érintette az aranyásókét, máris tele van bimbóval! Megviszem a hírt a királynénak.
(Ennek hallatára mind a ketten megörülnek)
BAKULÁVALIKÁ: Bátorodjál, barátnőin! A királyné megtartja szavát.
MÁLAVIKÁ: Menjünk hát a mulatókért őréhez!
BAKULÁVALIKÁ: Menjünk!
(Mind a ketten el)

KÖZJÁTÉK

MÁLAVIKÁ: (fellép)
Elkészítettem a földoltárt, hogy az arany-asókát szokás szerint meg lehessen tisztelni. Most jelentem a királynénak, hogy teljesítettem parancsát.
(Körüljár)
Csak Málavikán könyörülne a sors! A királyné haragszik rá, de az asóka kivirágzása miatt talán megint kegyébe veszi. Ugyan hol lehet most a királyné?
(Föltekint)
Ni, amott jő ki a négycsarnokos palotából a púpos Száraszika, a királyné szolgája, kezében lepecsételt szekrénnyel! Majd kikérdezem.
(Odalép)
Száraszika, mi járatban vagy?
SZÁRASZIKA: Madhukariká, ezt a szekrényt a házi pap kezeihez kell juttatnom, hogy a tudós papok közt az áldásaikért járó jutalmat kiossza.
MADHUKARIKÁ: Mi az ajándékosztogatás oka?
SZÁRASZIKA: Puspamitra hadvezér, királyunk atyja, Vaszumitra királyfira bízta az áldozati ló őrzését, s a királyné, a királyfi élete biztosítására száz aranyból álló tiszteletdíjat küld a jutalomra érdemesnek.
MADHUKARIKÁ: Hol a királyné s mit csinál?
SZÁRASZIKA: A díszteremben ül. Éppen most olvassák fel neki titkárai azt a levelet, amelyet fitestvére, Víraszéna a vidarbhák országából küldött.
MADHUKARIKÁ: Hát a vidarbhák fejedelme felől mi hír?
SZÁRASZIKA: Jadnyaszénát bizony, a vidarbha királyt a Víraszéna vezérlete alatt álló királyi hadak legyőzték, s rokonát, Mádhavaszénát kiszabadították fogságából. Mádhavaszéna már követet is küldött, aki sok ajándékot hozott a királynak: drága kincseket, szekereket, cselédnépet, főleg művésznőket.
MADHUKARIKÁ: Most megyek a királynéhoz. Te is végezd a magad dolgát!
(Mind a ketten el)

ÖTÖDIK FELVONÁS

MADHUKARIKÁ: (fellép)
A királyné meg akarja tisztelni az asókát. Az ő megbízásából tudatnom kell a királlyal, hogy vele akarja az ásóka virágzását megnézni. Azért várok a királyra, aki még bírói székében ül.
AZ ELSŐ BÁRD: (a színfal mögött)
Üdv neked, király, aki a büntető pallost már ellenségeid feje fölött forgatod!

Édes kakukkszót hallgatva élvezed a szép tavaszt,
Vidisá-parti kertedben enyhet lelsz, üdvöt, vigaszt.
Ellened meghajlik, mint fák a Varadá partjain —
cölöpök, nem fák: hozzájuk kötvék elefántjaid.

A MÁSODIK BÁRD: (a színfal mögött)

Az istenkedvelte költők hősökről zengedeznek
s a népek történetében két hőst énekelnek meg:
téged: aki tönkreverted a vidarbhák seregit,
s Visnut, aki elrabolta a vidarbha Rukminít.

AZ AJTÓNÁLLÓ: Az ünnepi szózat hirdeti, hogy a király már elindult. Félreállok az első emberek útjából, s az oszlop mögé lépek.
(Odább megy)
A KIRÁLY: (föllép a vidúsakával)

Ha kedvesemre gondolok, akit nem láthatok,
s ha hallom, hogy hadam az ellenét leverte,
mint hőség évadán esőtől öntözött virág,
búbánatában is örül-vigad a lelkem.

A VIDÚSAKA: Én azt hiszem, hogy fölséged egészen boldog lesz.
A KIRÁLY: Hogyhogy?
A VIDÚSAKA: A királyné ugyanis így szólt ma a tudós Kausikíhoz: „Szent nő, nincsen párod az ékítés művészetében! Öltöztesd Málavikát menyegzői díszbe!” Az apáca erre gyönyörűen felékítette Málavikát. A királyné minden bizonnyal fölséged vágyát akarja kielégíteni.
A KIRÁLY: Barátom, ezt csak következteted—abból, hogy Dháriní korábban tekintettel szokott rám lenni.
AZ AJTÓNÁLLÓ: (odalép)
Éljen a király! A királyné veled együtt szeretné az arany-asóka virágzását megnézni.
A KIRÁLY: Az asókafánál van a királyné?
AZ AJTÓNÁLLÓ: Igen! Miután a többi hölgyet a szokásos tiszteletnyilvánításokkal megörvendeztette s elbocsátotta, most Málaviká és udvarnépe kíséretében felségedet várja.
A KIRÁLY: (örvendve tekint a vidúsakára)
Menj előre, Dsajaszéná!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Erre, erre, uram király!
(Körüljár)
A VIDÚSAKA: (szétnéz)
Ah, barátom! Mintha a tavasz a mulatókertben veszített volna ifjúi üdeségéből!
A KIRÁLY: Jól veszed észre!

Az amaránt gyümölcse felhasadt,
a mangónak már nincs virága.
Enyészik-múlik már a szép tavasz;
múlik az ember ifjúsága!

A VIDÚSAKÁ

(körüljár)
Nézd csak ezt az arany-asókát, uram! Mintha fel volna ékszerezve virágfürtjeivel.

A KIRÁLY

Ez ugyan okosan késett a virágnyitással, mert most nincs szépségben párja!

Szép kedvesem lábával érintette ezt a fát.

Pompázik is azóta!

Minden virágát mintha néki adta volna át

minden arany-asóka.

A VIDÚSAKA

Úgy van! Bízzál, uram! Már közel vagyunk, s Dháriní mégis megengedi, hogy Málaviká mellette maradjon.

A KIRÁLY

(örvendve)
Nézd csak, barátom!

Ím, Dháriní királyné, s oldalán

szemérmetes szerelmesem!

Amaz a Föld, emez Laksmí — csupán

letette ékes lótuszát.

(Föllép Dháriní, Málaviká, az apáca s a kíséret rang szerint)

MÁLAVIKÁ: (magában)
Tudom, mért vagyok ily ünnepiesen feldíszítve. Szívem mégis reszket, mint vízcsöpp a lótusz levelén. A jobb szemem is egyre ugrál.
A VIDÚSAKA: Hej, barátom! Málaviká ugyancsak gyönyörű szép menyegzői díszében.
A KIRÁLY: Látom!

Selyemruhába öltözötten
sok ékszerével úgy fényeskedik,
miként a holdas éj tavasszal,
mikor sok fényes csillag tündököl.

A KIRÁLYNÉ: (közelebb lépve)
Sokáig élj, királyi férjem!
A VIDÚSAKA: Gyarapodjál, fölséges asszonyom!
AZ APÁCA: Légy diadalmas, uram király!
A KIRÁLY: Üdvözöllek, szent nő!
AZ APÁCA: Teljesüljenek vágyaid!
A KIRÁLYNÉ: (mosolyogva)
Neked szántuk, férjem, ezt az a sokát, hogy fiatal feleségeddel itt találkozzál.
A VIDÚSAKA: Megkaptad, uram, amit kívántál!
A KIRÁLY: (zavartan körüljárja a fát)

Megérdemelte ez a fa, királyné,
hogy ily magas kitüntetésben részesült:
nem hallgatott a szép tavasz szavára,
csak most borult virágba kedvedért.

A VIDÚSAKA: Most, hogy felbátorodtál, nézd, uram, mint virul ifjúságában...
A KIRÁLYNÉ: Kicsoda?
A VIDÚSAKA: Ez a virágzó arany-asóka, úrnőm!
(Mind leülnek)
A KIRÁLY: (Málavikát szemlélve, magéiban)
Oly közel s mégis oly távol — kínos helyzet, bizony!

Én és szerelmesem egy csakraváka-pár vagyunk;
a nőm az éjszaka, miatta válunk mindig el.

A KAMARÁS: (fellép)
Éljen a király! Uram, minisztered ezt üzeni: „Azok a művésznők, akiket a vidarbhák földéről ajándékba kaptunk, eddig még nem mutatkozhattak be, mert meg voltak törve az út fáradalmaitól. De most már a király elé járulhatnak. Kegyeskedjél, uram, ezt megengedni!”
A KIRÁLY: Vezesd be őket!
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(KI; majd viasza a Icát táncosnővel)
Erre, erre, úrnőim!
AZ ELSŐ TÁNCOSNŐ: Barátnőm, Madaniká, mihelyt e királyi palotába léptem, megnyugodott a szívem.
A MÁSODIK TÁNCOSNŐ: Dsjótszniká, azt tartják, hogy az emberi szív örömet és bánatot egyaránt megsejt.
AZ ELSŐ TÁNCOSNŐ: Vajha igaz volna ez most is!
A KAMARÁS: Ott a király a királynéval! Lépjetek közelebb, úrnőim!
(A táncosnők előlépnek)
(Málaviká és az apáca a leányok láttára egymásra néznek)
A TÁNCOSNŐK: (leborulva)
Éljen a király! Éljen a királyné!
(A király intésére mind a ketten leülnek)
A KIRÁLY: Miféle művészetben vagytok jártasak, hölgyeim?
A TÁNCOSNŐK: A táncba vagyunk beavatva, fölség.
A KIRÁLY: Királyné, válaszd ki magadnak az egyiket!
A KIRÁLYNÉ: Nézz ide, Málaviká! Melyiket választanád társadnak?
A TÁNCOSNŐK: (Málavikát megpillantva)
Ah, a királyleány!
(Meghajolnak)
Éljen, éljen a királyleány!
(Málavikával együtt könnyeznek. Mind bámulva nézik őket)
A KIRÁLY: Kik vagytok, hölgyeim? És kicsoda ő?
A TÁNCOSNŐK: Ő a mi királyleányunk, fölség!
A KIRÁLY: Hogyhogy?
A TÁNCOSNŐK: Halld, uram! Miután fölséged győzelmes kardjával leverte a vidarbhák királyát, kiszabadult fogságából Mádhavaszéna királyfi. Ennek a húga Málaviká.
A KIRÁLYNÉ: Hogyan? Málaviká királyleány? Akkor cipőtisztogatásra használtam a szántálkenőcsöt.
A KIRÁLY: De hogy jutott Málaviká ebbe á helyzetbe?
A MÁSODIK TÁNCOSNŐ: Mikor Mádhavaszéna királyfi királyi rokona hatalmába került, minisztere, a tiszteletre méltó Szumati, minden kíséret nélkül titokban távozott Málavikával.
A KIRÁLY: Ezt már korábban hallottam. Tovább, tovább!
A MÁSODIK TÁNCOSNŐ: Többet nem tudunk, fölség.
AZ APÁCA: A többit én, szegény, fogom elmondani.
A TÁNCOSNŐK: Mintha a tiszteletre méltó Kausikít hallanók.
MÁLAVIKÁ: Igen, ő maga az.
A TÁNCOSNŐK: Vezeklő-ruhája felismerhetetlenné teszi a tiszteletre méltó Kausikít, de bánata elárulja. Fogadd hódolatunkat, szent nő!
AZ APÁCA: Legyetek üdvöz, mind a ketten!
A KIRÁLY: Hogyan? Ismerőseid e hölgyek, szent nő?
AZ APÁCA: Úgy van.
A VIDÚSAKA: Mondd már el, szent nő, Málaviká sorsát elejétől végig.
AZ APÁCA: (bánatosan)
Halljátok hát. Az én bátyám, Szumati, Mádhavaszéna minisztere volt. Érted?
A KIRÁLY: Értem. Csak tovább!
AZ APÁCA: Mikor Mádhavaszéna fogságba esett, bátyám magához vette Mádhavaszéna húgát; Málavikát, s Vidisába induló utasokhoz csatlakozott, hogy nőül adja őt hozzád.
A KIRÁLY: Csak tovább!
AZ APÁCA: A kereskedők, miután napi útjukat megtették, oly helyen ütöttek tanyát, amely nem volt bátorságos.
A KIRÁLY: Hát azután?
AZ APÁCA

Egyszerre csak rablók állták utunkat,
puzdrával hátukon, fülüknél pávatollal,
íjjal kezükben — ordítozva szörnyen.
A szörnyű rémülettől megfagyott a vérünk.

(Málaviká remeg félelmében)

A VIDÚSAKA: Úrnőm, ne félj! Hisz elmúlt dolgokat beszél el a szent nő.
A KIRÁLY: Tovább, tovább.
AZ APÁCA: A fegyveresek erre, hogy megmeneküljenek a rablóktól, a karaván vezetőjével együtt hirtelen megfutamodtak.
A KIRÁLY: Ah, most mar rosszabb dolgokat kell hallanunk.
AZ APÁCA: Úgy következett. Szegény bátyám, hogy a király leánya szennyes lator kezekbe ne kerüljön, vitézül harcolt, s kedves életével fizette meg urának tartozását.
AZ ELSŐ TÁNCOSNŐ: Ah, Szumati megölve.
A MÁSODIK TÁNCOSNŐ: így jutott hát a királyleány ebbe a helyzetbe.
(Az apáca könnyeket hullat)
A KIRÁLY: Ne sírj, szent nő. Ez az önfeláldozó emberek közönséges sorsa. Bátyád meghálálta királya jóságát-. Hát azután?_
AZ APÁCA: Aztán elájultam, s mire föleszméltem, Málaviká nem volt sehol.
A KIRÁLY: Csakugyan nagy a te szerencsétlenséged, szent nő.
AZ APÁCA: Aztán elégettem bátyám holttestét, s mivel özvegységem fájdalma is felújult, birodalmadba érkezve, felvettem a vezeklők vörösbarna ruháját.
A KIRÁLY: Nemes lelkek így cselekszenek. Hát azután?
AZ APÁCA: Málaviká aztán az erdei rablóktól Víraszénához, Dháriní királyné fitestvéréhez került, ettől pedig magához a királynéhoz. Mikor a királyné befogadott házába, itt láttam először a királyleányt. Ez a történet vége.
MÁLAVIKÁ: Mit mond most a király?
A KIRÁLY: Ah, a szerencsétlenség megaláztatással jár, cselédi sorban szolgált egy királyleány: fürdőruhának használtak selyemruhát.
A KIRÁLYNÉ: Helytelenül cselekedtél, szent nő, mikor nem közölted, hogy Málaviká fejedelmi családból való.
AZ APÁCA: Ne vétkezzél. Volt okom a keményszívűségre.
A KIRÁLYNÉ: Miféle okod?
AZ APÁCA: Mikor még Málaviká atyja élt, egy búcsújáró jámbor jós fülem hallatára ezt jövendölte: „A leány egy esztendei fogságot fog szenvedni, s aztán hozzá méltó férjet kap.” Mikor azt láttam, hogy ez az elháríthatatlan jóslat a te szolgálatodban teljesül, azt hittem, helyesen cselekszem, hogy bevárom az időt.
A KIRÁLY: Helyesen tettél, hogy várakoztál.
A KAMARÁS: Uram, az elbeszélés miatt nem mondhattam el a miniszter üzenetét. Eszerint az államtanács már foglalkozott azzal, hogy mi történjék Vidarbha országgal, s most a te véleményedet szeretné hallani.
A KIRÁLY: Maudgalja, az a kívánságom, hogy Jadnyaszéna és Mádhavaszéna osztozzanak az uralomban.

Trónoljanak a Varadá folyónál,
északra az, délszakra ez,
ígyen uralkodik a nap s a hold is,
éjjel emez, nappal amaz.

A KAMARÁS: Uram, megviszem a jelentést a minisztertanácsnak.
(A király jóváhagyólag int. A kamarás el)
AZ ELSŐ TÁNCOSNŐ: (halkan Málavikához)
Hercegnő, királyi bátyád a király jóvoltából fél országot kap.
MÁLAVIKÁ: Én csak annak örülök, hogy élete nem forog veszélyben.
A KAMARÁS: (fellép)
Éljen a király. Uram, minisztered ezt üzeni: „A király terve kitűnő. Ugyanez a minisztertanács véleménye is.

Ha királyi főség alatt gyakorolják hatalmukat,
egyiknek sem lesz módjában háborgatni a másikat.
A lovak is összeférnek a kocsirúd két oldalán,
hogyha erős kezű kocsis nagyokat ránt a zabolán.”

A KIRÁLY: Akkor hát mondd meg a minisztertanácsnak, hogy ebben az értelemben utasítsa Víraszéna had. vezért.
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(El; majd vissza megint, kezében levéllel és ajándékokkal)
Fölséged parancsa teljesítve van. Hadvezéred, Puspamitra levelet és ajándékot küldött. Kegyeskedjél jól szemügyre venni.
(A király feláll, tisztelettel átveszi a levelet s egy szolgának adja. A szolga felbontja a levelet)
A KIRÁLYNÉ: (magában)
Ali, már alig várhatom. Hallani fogok ipám hogy létéről, s fiam, Vaszumitra tetteiről. A hadvezér bizony igen súlyos feladatot rótt vállaira.
A KIRÁLY: (leül s tisztelettel kezébe véve a levelet, olvassa)
: „Üdv! Puspamitra hadvezér az áldozat színhelyéről hosszú életet kíván Agnimitrának, Vidisá fejedelmének, s szerető öleléssel a következőket tudatja vele. Vedd tudomásul, uram! Mivel engem szemeltél ki a királyi áldozat végrehajtójának, én fiadat, Vaszumitrát, száz, előkelő ifjúból álló védőcsapat élére állítottam, s elbocsátottam a felkantározatlan lovat, hogy egy esztendeig a királyi fogadalom hordozója legyen. Miközben a ló a Szindhu jobb partján kószált, egy lovascsapat megtámadta, s üldözőbe vette. A két csapat erre hevesen összecsapott.”
(A királyné kétségbe van esve)
A KIRÁLY: Hogyan történhetett ez?!
(Tovább olvas)
„Vaszumitra leverte az ellenséges csapatokat s visszaszerezte a lovat, melyet tőlem elraboltak.”
A KIRÁLYNÉ: Újraéledek.
A KIRÁLY: (tovább olvas)
„Most, hogy visszakerült a ló, feláldozom unokám, Vaszumitra segélyével, mind Szagara Ansumant támogatásával. Jöjj hát megbékélt szívvel haladéktalanul az asszonynéppel együtt az áldozat megülésére.” El vagyok ragadtatva.
AZ APÁCA: (a királynéhoz)
Fiad, hála az égnek, nagy diadalt aratott. Férjed útján a „hős neje” nevet adták tenéked, fiad révén a „hős anyja” névre is van igényed.
A KIRÁLYNÉ: örvendek, szent nő, hogy fiam férjemre ütött.
A KIRÁLY: A fiatal elefánt is a csorda fejét utánozza.
A KAMARÁS: Uram, király! Nincs közöttünk senki sem, kit bámulatba ejtene, hogy fiad ily bátor vitéz s máris ily nagy a neve. Hisz te hoztad a világra e győzhetlen gyermeket, miként Urúdsanman egykor azt az olthatatlan tüzet.
A KIRÁLY: Maudgalja, bocsássátok szabadon Jadnyaszéna sógorát s a többi foglyot is mind.
A KAMARÁS: Ahogy a király parancsolja.
(El)
A KIRÁLYNÉ: Menj, Dsajaszéna! Vidd hírül Irávatínak s a női lakosztály többi asszonyainak fiam dicsőségét!
(Az ajtónálló elindul)
A KIRÁLYNÉ: Megállj csak!
AZ AJTÓNÁLLÓ: (megfordulva)
Itt vagyok.
A KIRÁLYNÉ: (halkan)
Emlékeztesd Irávatít arra, amit Málavikának ígértem, amikor meghagytam neki, hogy az asókát lábával érintse! Add tudtára azt is, hogy Málaviká fejedelmi származású, s kérd meg nevemben, hogy ne gátoljon engem szavam beváltásában!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Amint a királyné parancsolja.
(El; majd vissza)
Úrnőm, fiad diadalának a női lakosztály asszonyai annyira megörültek, hogy valóságos ékszeres kosarat csináltak belőlem.
A KIRÁLYNÉ: Nem csoda. Hisz az én boldogságom az övék is.
AZ AJTÓNÁLLÓ: Úrnőm, Irávatí ezt üzeni vissza: „Szavad uralkodó királynéhoz méltó. Hajtsd végre, amit elhatároztál!”
A KIRÁLYNÉ: Szent nő, beleegyezéseddel Málavikát férjemhez adom nőül, amint a tiszteletre méltó Szumati is elejétől fogva akarta.
AZ APÁCA: Málaviká még mindig hatalmad alatt áll.
A KIRÁLYNÉ: (kézen fogva Málavikát)
Fogadd, férjem, megelégedésem jeléül ezt az örömhírhez méltó ajándékot.
(A király meg van zavarodva)
A KIRÁLYNÉ: (mosolyogva)
Csak nem utasítod vissza, férjem?
A VIDÚSAKA: Ez a világ sorja, úrnőm. Minden vőlegény szégyenlős.
(A király a vidúsakára néz)
A VIDÚSAKA: De a király csak úgy akarja elfogadni Málavikát, ha a királyné bizalmával is kitünteti, s a „királyné” címet megadja neki.
A KIRÁLYNÉ: De hiszen Málaviká már születésénél fogva is királyleány. Fölösleges tehát királynévá tenni őt.
AZ APÁCA: Ne szólj így. Az aranyba foglalásra mindig méltó a drágakő, még akkor is, ha a bánya sötétéből került elő.
A KIRÁLYNÉ: (észbe hajtva)
Bocsáss meg, szent nő! Fiam esete úgy kihozott a sodromból, hogy nem vettem észre, mi illik. Menj csak, Dsajaszéná, hozz két selyemfátyolt!
AZ AJTÓNÁLLÓ: Ahogy a királyné parancsolja.
(El; majd vissza fátyollal kezében)
Itt van, úrnőm!
A KIRÁLYNÉ: (fölékíti a fátyollal Málavikát)
Fogadd őt most, férjem!
A KIRÁLY: Csak a te parancsodat teljesítem.
(Félre)
Végre!
A VIDÚSAKA: Mily kegyes a királyné.
(A királyné udvarnépére néz)
AZ UDVARNÉP: (Málaviká elé lépve)
Éljen az úrnő!
(A királyné az apácára tekint)
AZ APÁCA: Kegyességed nem lep meg bennünket. A jó, nemes szívű hitves nem irigy s férjét vetélytársnőkkel is megtiszteli. A nagy folyó, amely tengerbe ömlik, más kis folyók vizét is elviszi oda.
NIPUNIKÁ: (fellép)
Éljen a király. Irávatí ezt üzeni: „Mikor az udvariasság elhanyagolásával vétettem a király ellen, úgy viselkedtem, mintha csak egymagam lettem volna férjemnek kedves. Most, hogy vágya teljesült, tüntessen ki puszta kegyelmével engem a király!”
A KIRÁLYNÉ: Nipuniká, férjem minden bizonnyal tudni fogja kötelességét.
NIPUNIKÁ: Nagyra becsüljük e kegyet.
AZ APÁCA: Uram, király, most távozom meglátogatni Mádhavaszénát, akit ez a házasságkötés boldoggá tett.
A KIRÁLYNÉ: Mennyire sajnáljuk, hogy elhagysz bennünket, szent nő!
A KIRÁLY: Szent nő, Mádhavaszénához intézendő leveleimben mindig tisztelettel fogunk rólad megemlékezni.
AZ APÁCA: Kegyességtek egészen lekötelez.
A KIRÁLYNÉ: Tehetnék-e még valamit kedvedre, férjem?
A KIRÁLY: Légy hozzám mindig kegyes, királyné! Szívemnek minden óhajtása csak ez. Ameddig Agnimitra él s uralkodik, országa minden vágya teljesülni fog.

(Mind el)

VÉGE