A kincskereső (Johann Wolfgang von Goethe)
| A kincskereső szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Beteg szívvel, üres zsebbel
Húztam jármom', majd ledülve.
Gazdagság az élet üdve,
A szegénység rettenet.
S végzeni e sajgó sebbel
Kincset ásni mentem éjjel:
A gonosznak, írva vérrel,
Lekötöttem lelkemet.
S gyűjtve mind, mi bűvös, ódon:
Halott csontját, csodafüvet,
Varázskörben raktam tüzet,
S az igézet kész vala.
S azon helyen, azon módon,
Megmutatva hol és mint lett,
Keresém a régi kincset -
Zordon volt az északa.
S ime, halvány fény derengett,
A legmesszibb árnyak nyilnak,
S valami jön, rezgő csillag,
S ép éjfélre odalép.
A varázskör bomlik, enged -
Világ fénylik elűl hátul,
Teli csésze sugarátul,
Mit ifjú hoz, csodaszép.
Kedves szempár rámtekintett,
Koszorú volt halántékán,
S bájitala világítván,
Megállt köröm' közepett.
Mosolyogva innom intett,
S gondolám: E kedves gyermek.
Gazdája ily égi szernek,
Az ördög csak nem lehet!
«Igyál tiszta életkedvet!
Értsd a valót, serkenj tettre
S nem csábít majd bűvöletre
Az éjfél, a rémsötét.
Ne áss többé kincses vermet:
Napi munka, esti szűnet,
Fanyar napszám, édes ünnep,
Ez legyen varázsigéd.»