A kicsi király
szerző: Thury Zoltán
A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a minek a túlsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték és italért kiabáltak.
Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a hordóból egy csomó sört a poharakba - s künn a perronon ünnepi gálában, méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt tárgyalta.
- A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az övé nem jó.
- Miért kicsi? Nagyon fiatal még?
- Pólyás király, akkorácska ni - mutatta a könyökétől lefelé a karját és mosolygott.
Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.
- Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.
- Aztán ki megy vele?
- A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester, tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a főnök mutogatott az elébb... Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán irják, nem érti az ember.
Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba. Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a kalauzokra: - megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki. Előbb, a fütőház felé egy hosszú tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott a sinen, hogy tovább mehessen. Egymás hátára volt gyürve rajta a sok ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s ugy várták a kis királyt.
Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban, mindjárt a lokomotiv mellett.
- A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire, lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most kavicsozni...
- De nem a magáé.
- Nem a.
- Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?
- Kell, hogy legyen neki, ha király.
- Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?
- Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán mutogatják...
- Ugy én is elvállalnám.
A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak. Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája... Jöttek a városból is sokan, csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiút, leányt húzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.
- Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak...
- Játék király?...
- Nem, igazi.
Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.
- Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos, hogy: játék? Nem, igazi.
A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.
- Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az embert.
Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak. Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke ember békétlenkedett a szomszédainak.
- Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább... Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.
Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak, hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész bagázst, meg az egész tisztességet... Lenn az állomás végén pedig nőni kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassú, méltóságos dübörgéssel az óriási gép... Most már csend lett, csak a pöfögés hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.
Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten húzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.
- Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége...
A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges, ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított az egész publikumnak.
- Rosz bőrben van szegényke - mondta egy asszony.
- Ez se uralkodik sokáig - és mindenfelé, különösen a hol asszonyok verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.
A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy pohár borra, mig a fűtő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát. Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek. Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott vele, mig méregbe nem hozták.
- Nem is igazi király az, te Gáspár...
- Ez ne volna igazi? Ki mondja?...
- Én.
- Mit tudsz te ahhoz.
- Aztán megszólított az uton?
- Meg hát. Van közöd hozzá?
- Mit mondott?
- Azt, hogy: nyif-nyaf.
Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.
- Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány. Nagyon kedvemre való...
Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.
Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi... Mikor a munkásoké is elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.
A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak hajlongtak és búcsúztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas természetű volt, odasúgott neki:
- Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája...