A keresztesek

A Wikiforrásból
← Könyves KálmánKálmán
(IX. király 1095-1114)

szerző: Garay János
A keresztesek
Kálmán végnapjai →

Mint kerengő örvény forgatagja
Fél Európát szent ábránd ragadja;
Orbán pápa üdvigéretére,
Félvilág száll harcnak mezejére.

Kardot, páncélt köt fel a zarándok,
Szőrcsuhákat öltnek a királyok,
Ezredéves emlékünnepére,
Krisztus sírja visszavételére.

S mint a hegyről zúduló pataknak
Nyomról nyomra árjai megdagadnak,
Jő a tábor, – bajnok seregébe,
Mint raj, omlik a táj csőcseléke.

Mely, amerre jár zűrzagyva hadja,
Vakhitének rombolásit hagyja.
Mely amerre jő fék s rend hiában,
A határon, mint – a tizcsapás van!

Vészharangként zúg Kálmán fülébe
A zarándok népnek költözése:
S ha utába e hazát is ejti,
Vége jó nem lesz, előre sejti.

S bármiként zúg a vakhit reája,
S képmutatók színes álorcája,
Kálmán érzi: hogy szentebb hazája,
Mint a más föld bármi koronája.

S el-kiáll népének védletére,
Jó sereggel honja mesgyejére;
Adni a békesnek menedéket,
A dulónak – véres fenyitéket.

És előtte számtalan sereggel
Békességben már két had haladt el;
De rajongás a harmadikában
Mint a sáska dúl, pusztít utában.

S a királynak elfogy tűrödelme,
Hidjok többé nem lehet kegyelme;
S mint istenkéz, igaz ügy vezére,
Sújt az árnak dúló tengerére. –

S diadalma mezején Mosonynál,
Még hős Kálmán hős hadával ott áll:
S mintha minden fűszál kelne lábra,
Ujra újabb had jön a határra.

Vad kalandor – Emico nevére –
A rajongó tábornak vezére;
Táborában csak kevés, kit a hit,
Kit magasztos, buzgó ihletés vitt.

Táborában harcosok sorában,
Nősereg jár-kel barátcsuhában,
S börtönöknek bűnös, régi népe,
És a földnek minden csőcseléke.

S bármi gyorsan jőnek tájról tájra,
Gyorsabb a hír, tetteik birája;
S készen várja Kálmán a jövőket;
Nincs kegyelme átbocsátni őket.

S harcba száll egymással a két ellen,
Dühös a harc s engesztelhetetlen.
A király Mosony várába zárul,
A keresztes nép ostromra járul.

Mint a hordót abroncs karikája
Fogja át a várt a tábor árja,
A vidéknek erdejét kivágja,
S a falaknak bástyáit meghágja.

Mind hiába! a dicső királynak
Daliái, mint a szirtek, állnak,
Győzni tud csak Kálmán hősi hadja,
Itt is ő, ki a babért aratja.

A keresztes népnek sokasága,
Mint a szélben a katáng virága
Megfutásban keres menedéket,
De halált lel csak és szörnyű véget.

És zudulhat a vakhit reája,
Képmutatók szines álorcája,
Kálmán érzi: hogy szentebb hazája,
Mint rajongás ábránd koronája.