A keresztúton

A keresztúton szerző: Lovik Károly

Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, Sankt-Pöltennél találkozott, s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül trombitált bele a ködbe. A postamester hósipkában, karmantyúval a lépcsőn állott.

Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros, prémes bunda volt rajta, s a fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz balett csillaga, aki Innsbruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha az innsbrucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyű párának tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját, gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, becsületét. Aztán a signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem sikerült, ő is otthagyta a fogát. Hova lett a gavallér? Eltűnt? Ej, jobb is, elég volt ebből a portékából - gondolta magában a signora. - Egy tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.

- Lovam csak reggel lesz - szólt a postamester -, szobám azonban van.

A signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott bele ilyen könnyen a helyzetbe.

- Ha nincs kocsislova, én majd belovagolok Bécsbe - szólt, és egy ménkő nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.

Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert profósz-kisasszony), az utolsó a halszagú olasz stációéra, ahol az ezredes felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyírfás, magyar szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a katonák akkoriban sok verset írtak.

- Hátaslovam - szólt a postamester -, az sincsen. Az utolsót tegnap ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.

- Akkor az ön hátára teszem a nyerget - mondta a katona szigorúan.

- Ej, chevalier - méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a házba, amelynek teteje tele volt zúzmarával és jégcsapokkal, akárcsak karácsony éjszakája lett volna.

- Excusez! - dörmögte a katona, és ő is bement a házacskába.

A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerűen pöfögött. A signora letette a bundáját, a tiszt is. Leültek, és egymásra néztek. A katona végigsimította fehér frakkját.

- Signora Bécsbe megy? - kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, eleget szolgált Milánóban, a Fekete Borzhoz címzett laktanyában.

- Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.

Csönd.

- Én is Bécsbe megyek - folytatta a katona - onnét pedig tovább, a penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, nem vagyok jó társalgó, bocsánat!

- Akkor hát inkább én kérdezek, és ön felel - indítványozta a táncosnő.

- Igenis!

- Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?

A katona kelletlenül nevetett.

- Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, aztán egyszerre, minden ok nélkül cserbenhagynak. Miért? Nem tudom az okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagú vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, vége, hazamegyek a falumba, és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!

Bajuszáról leolvadt a zúzmara, arcáról eltűnt a dér okozta zsíros pirosság. A vastag szemöldök alól - micsoda meglepetés! - két nefelejcskék szem bújt ki egyre jobban és jobban.

A signora nevetett.

- Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet?

- Milyennek? Istenem! Valami szelíd dolognak. Mondjuk, az ember valahol, az isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap messziről, és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy, és a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül, és az ölébe borítja a sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a keze ügyébe. Ilyen az igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.

A signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénzgyártó, de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélőóra dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány papírrózsa, az égbolton rózsaszínű bárányfelhők, ez nem is csúnya dolog. Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.

- És milyenek voltak valójában a szerelmei? - kérdezte a hölgy, és a karosszék szögletébe húzódott.

- Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a világ sorsa függne tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy boldogul. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, a katona nekiindul, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember mégiscsak kint van az utcán, és sajnálja a pipáját, amelyet útközben összetört.

A postamester a szobába lépett.

- Ha az uraságok netán szórakozni akarnának - szólt egy márki szeretetreméltóságával -, jelenthetem, hogy a városban színház van. Az idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a drámai.

- Kitűnő - bólintott a signora. - És mit adnak?

- Troilus és Cressidá-t.

- Ah!

A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott.

- Mi az ön neve? - kérdezte a signora a tiszttől.

- Ábel.

- Nem csúnya név. Engem Viktóriának hívnak.

- Így hítták a nagyanyámat is - bólintott a katona. - De ő már nem él.

- Messze van az ön hazája?

- Nyolcnapi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De mindig kiárad.

- És csakugyan próbált már verset írni?

- Eddig még nem. De ha otthon leszek, és kialudtam, kipihentem magamat, megkísérlem.

- És soha többé nem jön el a hazájából?

- Soha. Elég volt.

A signora az asztalra könyökölt.

- Tudja - szólt fontoskodva -, én majd írok egyszer magának. De felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, akkor ír. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, nevezzük játéknak.

- Sok értelme nincs - felelte a katona.

Óvatosan néztek egymásra.

Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem - elmélkedett a táncosnő -, és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, százrőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki átkozódni fog, s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály, és Ábel véres fejjel esik az asztal alá.

Ez a nő talán meg akar fogni - gondolkodott a lovag -, talán a nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendővégről kell megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy a signora magával hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni, és a végén kilök az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és valamennyien. Vigyázzunk, lovag!

A hintó, amely a színházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordult a lépcső elé.

Pandarus a színpadon mélyen meghajolt, mikor a signora és a katona beléptek a skarlátvörös, csillagokkal díszített páholyba. A nézőtér meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le, és lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul takarított lámpák illata.

Most Cressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt, összecsapta a kezét, és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan simogatta fehér frakkját.

- Hervadt nő - szólt a signora -, és ugyebár, egy kicsit kancsal? Maga ismeri?

- Nem kancsal - felelte a tiszt. - Ismerem.

Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint egy megázott lampion, a páholyba lépett, és - kellő tisztelettel - egy összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.

- Megengedi, signora? - kérdezte a katona.

A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást - cukorkapapiros volt -, elolvasta a tartalmát, aztán intett a lakájnak.

- Válasz? - kérdezte a piroskabátos kenetes hangon.

- Ah, igen. Pardon!

A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól, és a piros irónnal lassan írni kezdett. A signora egy pillantást vetett a kezére. A levél - franciául - így kezdődött:

"Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom..."

- Teát! - szólt a táncosnő a lakájhoz.

A második felvonást a páholy hátteréből nézték. Hector zordonan, szigorúan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Cassandra üvöltése nem érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.

- Honnét ismeri ezt a nőt? - kérdezte a signora.

- Klagenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret, és akkor kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégiscsak megharagudtam rá.

Ábel föltűrte a kabátját, és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere fölött a rosszul összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, mint egy asszonyé.

- A maga falujában is vannak ilyen nők? - kérdezte a signora.

- Hála istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek, és katonákat adnak a hazának. Bolondság! Fiatal voltam.

- És mikor utazik?

- Holnap - felelte a tiszt.

Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul, és ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min jár az eszük, és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt, és megigazította az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. A signora tartózkodó mosollyal biccentett.

A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az ajtó kinyílt, és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. Meghajolt, és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes levelet, amelyből kellemes illat áradt.

- Hagyjon minket békében! - méltatlankodott a signora, és elvette az írást, amelyet a páholy peremére tett.

A tiszt bólintott, és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki boszorkányos ügyességgel tüntette el túl hosszú, hímzett mellényébe.

- Ön nem éhes? - kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.

- Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.

Előreültek, és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Paris és Heléna jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint Cressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét ösmeri ezt a vastag bajuszú katonát; végre tágra nyitotta a szemét, és megrázta parókás fejecskéjét. A tiszt szigorúan nézett reá, ő már az első percben tudta, hogy ez a hölgy öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.

- Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? - kérdezte a táncosnő.

- Nem! Kedves leány volt, de féltékeny természetű.

- Menjünk tehát! - indítványozta a hölgy.

Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat, és lámpával kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. A signora a tiszt jobbjába kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére tette nehéz kezét.

- Énekelj a szerelemről - szavalta a színpadon, szerepéhez híven Heléna -, az semmisít meg mindnyájunkat, ó, Cupido, Cupido, Cupido!

Ezer ördög! - gondolta magában a katona. - Ennek nem lesz jó vége.

Ennek nem lesz jó vége... - szólt magában a signora, aztán mentegetőzve sóhajtott egyet, és vállat vont.

Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, zordan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly fekete szeme ránéz, és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, becsületét, a nyugdíját, az életét. És íme, a sarok felől komor katonai halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan rázatja magát, és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik, és csöndesen elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet, és milyen kár volt nem falura menni, verseket írni.

A signora gyorsan lélegzett.

- Dőreség - szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő sirály. - Voilá, ez a sors, Helénának igaza van.

Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az "Arany Szarvas" felé.