A lap feldolgozottságának foka

A kerületi orvos

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kerületi orvos
szerző: Ivan Szergejevics Turgenyev, fordító: Csopey László
Turgenyev Egy vadász eljegyzései című ciklusából

Turgenyev Iván rajza


Egy alkalommal, midőn őszi időben haza felé mentem a vadászatról, meghűltem és megbetegedtem. Szerencsére a kerületi város vendéglőjében ért utól a láz; orvosért küldtem. Félóra múlva megjelent nálam a kerületi orvos, egy középtermetű, sovány testalkatú, fekete hajú ember. Megrendelte a szokásos csillapítót, tűzhöz tétette a theás bögrét, kiváló ügyességgel csúsztatta zsebébe az öt rubeles papirbankót, — miközben mégis szárazan köhécselt s oldalra pislogott, — s már teljesen kész volt a távozásra; azonban valahogy megoldotta a nyelvét és nálam maradt. Gyötrött a láz; előre láttam, hogy álmatlan lesz éjjelem, és örvendeztem, hogy cseveghetek a jó emberrel. Theát adtak. Az én doktorom most fogott csak igazában a beszélgetéshez. Nem balga fő volt ő, értett a választékos kifejezésekhez és eléggé mulattató vala. Furcsa dolgok adódnak elő a világon: némely emberrel sokáig élünk együtt, baráti lábon állunk, és egyszer sem beszélünk vele őszintén, lelkünk mélyéből; más emberrel meg alig hogy megismerkedénk s immár: vagy mi neki, vagy ő nekünk, mintha gyónnánk, mindent elmondunk, elbeszélünk. Nem tudom, mivel érdemeltem ki uj ismerősöm bizodalmát, elég az hozzá, hogy himezés-hámozás nélkül, mint mondani szokták, elmondott nekem egy figyelemre érdemes esetet, melyet én most a nyájas olvasó tudomására juttatok. Rajta leszek, hogy az orvos szavait használjam mindenütt.

— Nem tetszik ismerni, — igy kezdé a szót gyönge, remegő hangon (ezt szokta előidézni a berezovi szűz dohány), — nem tetszik ismerni az itteni bírót, Mylov Lukics Pált?... Nem ismeri. ... Se baj. (Köhécselt s megtörlé szemeit.) Hát kérem, tessék figyelni, a dolog igy történt, nem akarok füllenteni, nagy böjtben történt, a lágy időjárás beálltakor. Üldögélek én a mi bíránknál s preferance-ot játszom. Bíránk igen jóravaló ember, a preferance-ban meg épen mester. Egyszer csak (orvosom igen sürűn használta e szót: egyszer csak) azt mondják nekem, hogy valami ember tudakozódik utánam. Én meg azt felelém: mi járatban van ? Mondják, hogy irást hozott, — bizonyára valami betegtől. Add ide az irást, mondom. Ugy is volt, betegtől... No jó, — ez, mint tudni méltóztatik, a mi hivatásunk... De hát ez a dolog: valami özvegy földesasszony irt nekem ; azt irja, lányom halálán, jöjjön, istenünk nevében kérem, siessen, elküldtem a szekeret. Ez még nem minden... Legalább húsz versztnyire él a várostól, az utak pedig oly kátyúsak, hogy jaj! Aztán meg maga a földesasszony is szegény, két ezüst rubelnél többre nincs kilátás, sőt ez is kétséges, hátha szöszszel vagy épen darafélével fog kelleni beérnem. De hát, ön jól tudja, a kötelesség mindenekelőtt: — az ember haldoklik. Elválhatatlan barátunk, Kalliopinnak adom kezébe a kártyát s indulok haza felé. Szétnézek: szerény jármű áll a tornácz előtt; paraszt, nagy hasú, borzas szőrű lovak vannak belé fogva, a kocsis meg tisztesség okáért fedetlen fővel ül. No, gondolom magamban, megérzik rajtad földi, hogy urad nem aranyon él... Nevetni méltóztatik, pedig mondom: a beteg szegény teremtés, ha mindent fontolóra veszünk. Mikor a kocsis ugy ül a bakon, mint a kis király, nem gyűri hóna alá sapkáját, sőt még nevetgél is suttyomban, aztán csapkolódik az ostorral — biztos a kétszeres fáradságdij! Itt pedig, ugy látom, egészen más bűzü a dolog. Mégis, gondolom magamban, nincs mit sopánkodni: a kötelesség mindenek előtt.

Összeszedem a legszükségesebb szereket s útnak indulok. Higyje meg, alig tudtunk oda vergődni. Az ut pokoli: viz, hó, pocsolya, vízmosás, amott szakadás — szóval baj! Mégis megtettem az utat. A ház kicsi, szalmafödelü. Az ablakokon világosság terjedez; jele, hogy várnak. Elém jő egy tisztes, főkötős öreg nő; mentse meg őt, mondja, haldoklik. Én meg felelem : ne méltóztassék nyugtalankodni... Hol a beteg?

— Tessék erre fordulni! Nézek magam körül: a szoba takaros, a szögletben lámpa ég, az ágyon húsz esztendős leány eszméletlen állapotban. Forróság terjedez körüle, nehezen lélekzik: — láza van. Másik két leány is van itt, testvérei, meg vannak rémülve, szemükben köny ragyog.

— Ime, — mondják, — tegnap még egészséges volt mint a makk, jóizüen evett; ma reggel főfájásról kezdett panaszkodni, és este felé már mennyire oda lett...

Újra azt mondom: ne tessék nyugtalankodni, — tetszik tudni, az orvos kötelessége ez is, — és munkához fogtam. Eret vágtam rajta, mustárt tétettem fejére, s praescribáltam az orvosságot. Eközben egyre őt nézem: — no, bizony isten ! nem láttam még ily arczot... gyönyörű teremtés, ezzel megmondottam mindent ! A szánakozás kezdi ellepni szivemet. Vonásai oly kedvesek, szeme... Hál' istennek, nyugodtabb lön; veriték gyöngyözik homlokán, visszanyerte emlékezetét; körülnézett, mosolygott s megsimogatá arczát... Testvérei hozzáhajolva kérdik: mi bajod ? — Semmi, mondja és elfordul tőlük...

Ujra nézem : elaludt. Most pedig, szóltam, magára kell hagyni a beteget. Lábujjhegyen mentünk ki a szobából; egyedül a szobalány maradt nála minden eshetőségre készen. A vendégszobában már asztalon gőzölög a szamovár, s mellette pompázik a jamaikai: a mi foglalkozásunk semmit sem ér e nélkül. Theát öntvén számomra, arra kérnek, hogy maradjak éjszakára... beleegyeztem: hova is menjen ilyenkor az ember! Az öreg nő folytonosan sóhajtozik. Mit csinál ? mondom, életben marad, ne tessék nyugtalankodni, jobb lesz, ha nyugodni megy: kettő éjfél után.

— De felköltessen ám, ha valami történik !

— Felköltetem, felköltetem.

Az öreg nő eltávozott, a lányok is szobájukba vonultak. Nekem a vendégszobában vetettek ágyat. S én lefeküdtem — de hajh! nem birok elaludni. Talán mert nagyon elfáradtam ? A beteg pedig nem megy ki a fejemből. Végre is nem állhattam ellen s fölkeltem; azt gondolám magamban: megnézem, mit művel a pácziens? Szobája egy sorban fekszik a vendégszobával. Hát fölkeltem, zajtalanul nyitám ki az ajtót — szivem ugy vert! Szétnéztem: a szobalány alszik, kitátotta száját s hortyog az istenadta! a beteg felém fordítva arczát nyugszik, kezei a szegénynek szétvetve! Közeledtem... Hirtelen kinyitja szemeit, s rám mereszti!.. «Ki ez? ki ez?» — Megzavarodtam.

— Ne féljen nagysád,— mondom, — én az orvos vagyok; megnézni jöttem, hogy mint érzi magát.

— Ön orvos ?

— Igen, orvos vagyok ... Édes anyja küldött értem a városba; mi eret vágtunk önön; most tessék nyugodni, isten segedelmével két nap alatt lábra állítjuk.

— Oh doktor, doktor, ne hagyjon meghalnom ... kérem, ne hagyjon meghalnom.

— Mit gondol ? Velünk az Ur! Ismét láza van, gondolom magamban; megnéztem ütő erét: láza van. Ö rám nézett — majd megfogta kezemet.

— Megmondom önnek, miért nem akarok meghalni, megmondom, meg... most egyedül vagyunk; csak szépen kérem, csak ne adja tovább ... Figyeljen hát... Hozzá hajoltam; fülemhez voná ajkait, fürteivel arczomat érte — bevallom, szédült a fejem — suttogni kezdett.... Árva hangot se értek belőle... Oh, oh ! hiszen félre beszél... Suttogott, suttogott, de oly furcsán, nyilván francziául; aztán elhallgatott, megrázkódott, fejét vánkosába rejté s megfenyegetett ujjával.

— Vigyázzon magára doktor ur, ne szóljon senkinek.

Nagy nehezen birtam megnyugtatni; vizet adtam neki, felköltöttem a szobaleányt és kimentem.

(Ekkor az orvos megint nagyot szippantott a burnótból s pillanatra elhallgatott.)

— Mégis, — folytatá, — a beteg másnapra várakozásom ellen rosszabbul lett. Gondolkoztam, soká gondolkoztam s végre abban állapodtam meg, hogy maradok, noha más betegek is vártak rám ... Ön jól tudja, hogy ezeket negligálni nem szabad: szenved általa a praxis. Azonban a beteg először is kétségbeejtő állapotban volt; másodszor, bevallom az igazat, igen nagy vonzódást tápláltam irányában. Aztán az egész család is megnyerte tetszésemet. Noha szegény emberek, de műveltek, mondhatnám, hogy ritka műveltséggel bírtak... Atyjuk tanult ember volt, iró volt; nagy szegénységben halt el, de kitűnő neveltetést juttatott gyermekeinek ; sok könyvet is hagyott maga után. Nem tudom, azért-e, hogy sürögtem a beteg körül, avagy valami másért, elég az hozzá, ugy megkedvelt a család, mintha rokonuk volnék.

Időközben az ut roppant megromlott: lehet mondani minden közlekedés szünetelt; még az orvosságot is csak nagy bajjal tudták elhozni a városból.

A beteg helyzete csak nem javult... Nap nap után, nap nap után telt... De hát... de hát... (Az orvos elhallgatott.) Csakugyan nem tudom, hogy mondjam önnek... (újra szippantott a burnótból, tüsszentett s lenyelt egy korty theát). Minden himezés nélkül megmondom önnek, hogy az én betegem... már nem tudom hogy ... de hát megszeretett engem... vagyis nem csak hogy belém szeretett... de különben... igaz, olyas valami... (Az orvos lehajtotta fejét s elpirult.)

— Nem, — folytatá élénken, — már hogy szeretett volna belém! Kell, hogy az ember tudja, mit ér. A lány művelt, eszes és olvasott volt, én pedig még a latint is majd tökéletesen elfeledtem már. A mi testem alkatát illeti (az orvos mosolygva nézett önmagára), ugy hiszem, nincs mivel kérkednem. De azért az isten még sem teremtett egészen bolondnak; a fehéret én sem mondom feketének; valamihez én is csak konyítok. Például nagyon jól megértettem, hogy Alexandra Andrejevna — ez volt neve — nem szerelmet érez irántam, hanem barátságot, hogy ugy mondjam, rokonszenvet, tiszteletet, vagy más valamit. Meglehet, hogy e tekintetben hibázott, de hisz milyen volt az ő helyzete, megítélheti ön is... Különben, — egészité ki az orvos, ki e töredékes mondatokat zavart lelkiállapotban mondta, — igy nem sokat juttattam tudomására... Igy nem tud semmit... de én elmondok önnek mindent annak rendje szerint.

(Kiitta theáját s jóval nyugodtabb hangon kezdett szólani.)

— Ugy van az. Betegem mind rosszabbul lett. Ön nem medikus, uram. Ön nem bírja felfogni azt, mi keletkezik az ember lelkében, kivált kezdetben, a midőn arról kezd gondolkozni, hogy a betegség erőt vészen rajta. Hová lesz az önmegtagadás! Ugy megijedsz, hogy ki nem mondható. Ugy tetszik neked, hogy elfeledtél mindent, a mit tudtál, hogy a beteg nem bizik benned, s hogy mások már rebesgetni kezdik, hogy elvesztél, akaratlanul is éreztetik ezt veled, görbe szemmel néznek rád, suttognak... oh, gyalázatos dolog! Őszintén szólsz s néha mégis visszásán cselekszel: azt hiszed, hátha a sors... Ez alatt pedig az ember haldoklik; más orvos megmentené talán. Konzíliumra van szükség, mondod, nem vállalom magamra a felelősséget. De milyen bolondnak néznek ilyenkor! No idővel megtanulsz tűrni, hiába! Ha az ember meghalt — nem a te hibád : szabályszerűen jártál el. Azonban még kinzóbb az, midőn látod, hogy vakon biznak benned, holott érzed, hogy nem tudsz segíteni. Ily bizodalmat helyezett belém Alexandra Andrejevna egész családja: — nem is gondoltak arra, hogy leányuk élete veszedelemben forog. S én őket szintén biztatom, hogy reméljenek! lelkemet pedig a kin marczangolja. A szerencsétlenséget fokozza a borzasztó sár; a kocsis napokig járt az orvosság után. Én magam ki nem lépek a beteg szobájából, nem tudok tőle megválni, különféle, nevettető adomákat mondok neki s vele kártyázom. Az éjeket ágyánál töltöm. Az öreg asszony könyezve hálálkodik nekem; én meg azt gondolom: nem vagyok én méltó a te háládra. Őszintén bevallom önnek — most nincs okom szerénykedni — beleszerettem a betegbe.

— Alexandra Andrejevna — igy folytatá elbeszélését a kerületi orvos — nagyon ragaszkodott hozzám: szobájában senkit sem tűrt meg kívülem. Beszédbe ereszkedik velem, — kérdezősködik, hol jártam iskolába, hogy élek, mik szüleim, kiket szoktam meglátogatni ? És én tudom, hogy neki nem volna szabad beszélnie ; határozottan megtiltani neki, képzelje csak, nem bírom. Fejemhez kapok vala s kérdem : — mit mivelsz gazember?. . .

Néha megfogja kezemet, övében tartja hosszasan, hosszan néz a szemembe, elfordul, felsóhajt s igy szól: «mily jó ön!« Kezei oly forrók, szemei még tüzesebbek, meg égetőbbek.

— Igen, — szokta mondani, — ön jó ember, ön áldott ember, nem olyan, mint szomszédaink ... nem, nem, ön nem olyan... Oh hogy eddigelé nem ismertem önt!

— Alexandra Andrejevna, — mondok, — nyugtassa meg magát... én, higyje meg, érzem, én nem tudom, mivel érdemlem... csak ön nyugtassa meg magát, az istenre kérem, legyen nyugodt... minden jobbra fordul, ön egészséges lesz még.

— Fel kell említenem, — szólt előre hajolva az orvos s összeránczolva szemöldökeit, — hogy a szomszédokkal keveset érintkeztek, mivel alsóbb ranguakkal társalogni nem egyezett állásukkal, a magasabb ranguaktól pedig elválasztá őket ezek gőgje. Mondom önnek: a család nagyon művelt volt; — oly hízelgő volt ez rám nézve. Egyedül az én kezemből vette el az orvosságot... segedelmemmel fölemelkedik a szegényke, beveszi a gyógyszert és rám néz ... szivem szinte remeg belé. Ezalatt mindig roszszabbul és rosszabbul lett: meghal, gondolom magamban, menthetetlenül meghal. Higyje meg, mintha csak magamnak kellett volna sirba szállanom, ugy fájt nekem ez; anyja, nővérei remegnek, szememből olvasnak... és bizalmuk enyészik.

— Nos? Hogy van ő?

— Semmi baj, nincs baj! — nincs baj s én majd eszemet vesztem.

Egyszer éjjel megint magam ülök a betegnél. A szobalány is itt van, de hét országra hortyog ... No, a szerencsétlen leánytól mást nem is várhatni; kimerült ő is. Alexandra Andrejevna pedig egész este nyugtalanul érezte magát ; a láz gyötörte. Éjfélig folyton fetrengett : végre mégis elaludt, legalább nem mozog, hanem csendesen fekszik. A szegletben a lámpa ég a kép előtt. Én lecsüggesztve fejemet ülök s szintén szundikálok. Egyszer csak valaki oldalba üt engem, megfordulok... istenem uram ! Alexandra Andrejevna rám mereszté szemeit... ajkai kitárva, arcza lángol.

— Hogy van ön ?

— Doktor, meghalok-e ?

— Isten irgalmazzon önnek!

— Nem, doktorkám, nem; ne mondja nekem, hogy élve maradok ... ne mondja... oh ha tudná ... hallgasson rám, az ég szerelmére ne titkolja el állapotomat! — s oly gyorsan veszi a leheletet. — Ha biztosan tudom, hogy meghalok ... mindent elmondok önnek, mindent!

— Oh Alexandra Andrejevna, reméljen !

— Figyeljen; én mákszemet sem aludtam, én régóta nézek önre... az égre kérem ... én hiszek önnek, ön jó, becsületes ember, mindenre kérem, mi szent ön előtt e világon — vallja meg az igazat! Oh ha tudná, mennyire fontos ez én nekem.... Orvos ur, az istenre kérem, mondja, veszélyben forgok-e?

— Mit mondjak önnek Alexandra Andrejevna, legyen irgalmas!

— Az istenre kérem, szóljon!

— Nem titkolhatom Alexandra Andrejevna — ön csakugyan veszedelemben forog, de az isten kegyelmes ...

— Én meghalok, meghalok ... S nagyon megörült, arcza oly vidám szint öltött. Megijedtem.

— Ne féljen, ne féljen, engem a halál el nem rémit. Fölemelkedett s könyökére támaszkodott.

— Most... no, most bevallhatom önnek, hogy én lelkem mélyéből háládatos vagyok ön iránt, hogy ön derék, becsületes ember, hogy én önt szeretem... S én rá bámulok mint az őrült ; fájt nekem...

— Hallja-e, én szeretem önt.

— Oh Alexandra Andrejevna, hogy érdemlem ezt?

— Nem, nem, ön nem ért engem... te nem értesz engem... S im kinyújtotta kezét, átkarolta fejemet s megcsókolt. Higyje el nekem, kevésbe múlt, hogy fel nem kiáltottam ... térdre borultam s elrejtem fejemet a vánkosok közé. Ő hallgat; ujjai fürteimen játszadoznak; figyelek: ő sir. El kezdtem őt vigasztalni, biztatni ... nem emlékszem tisztán, hogy mit szóltam neki.

— Keltse fel a szobalányt Alexandra Andrejevna, — mondom, — bizzék legyen nyugodt.

— Jól van, jól, — rebegte ő. — Isten velök, mindnyájukkal; no fölébrednek, no eljönnek — jól van: hisz én úgyis meghalok... Hát te mit remegsz, mit félsz, emeld fel fejedet... Vagy ön, meglehet az is, nem szeret engem, én csalatkozom ... ez esetben bocsásson meg nekem.

— Alexandra Andrejevna, mit beszél ?... én szeretem önt Alexandra Andrejevna!

Egyenesen a szemembe nézett s kitárta karjait.

— Ölelj hát meg!


Őszintén mondom önnek, nem tudom hogy történt, hogy ez éjjel nem vesztém el eszemet. Érzem, hogy a beteg önmaga sírját ássa, látom, hogy nincs eszméleténél; azt is látom, hogy érzi közel halálát — akkor nem gondolna rám; pedig bárhogy vegyük is, keserves a halál huszonöt éves korunkban, ha nem szerettünk senkit: hisz ez kínozta őt, kétségbeesésében kapaszkodott belém — érti-e? No, hát csak nem ereszt ki karjaiból.

— Kíméljen meg Alexandra Andrejevna, ön magát megkíméli, — mondom.

— Minek, — feleli, — minek keseregjek? Hisz meg kell halnom ... Szünet nélkül ezt rebegte.

— Ha tudnám, hogy az élők sorában maradok, s a tisztes lányok közt helyet foglalok, szégyelném magamat, igazán pirulnék ... de így?

— Hát ki mondta önnek, hogy meghal ?

— Ejnye no, jól van már, rá nem szedsz engem, nem tudsz te hazudni, nézd meg magad a tükörben.

— Ön élni fog Alexandra Andrejevna, meggyógyítom önt; kikérjük édes anyjának áldását... egyesülünk a házasság által, boldogok leszünk.

— Nem, nem, én szavát birom, meg kell halnom ... megígérted, — megmondtad nekem...

Sok okból előfogott a keserv. Ön maga is tudja, hogy néha a parányi dolgok is fájdalmasan érintik a kebelt. Eszébe jutott, hogy megkérdezze nevemet, nem családi, hanem keresztnevemet.

Ugy hozta magával sorsom, hogy Trifun-nak kereszteltek. Igen, igen; Ivanics Trifun a nevem. A házban mindenki doktornak szólított. Én, mit tehettem mást, megmondtam, hogy Trifun a nevem. Ő megilletődött, megcsóválta a fejét, s francziául suttogott valamit, — oh nem valami kedvest, aztán elnevette magát szinte izetlenül. így töltöttem vele együtt majd az egész éjszakát.

Hajnalban ugy mentem ki tőle, mint a leforrázott; aztán reggeli után újra bementem szobájába. Istenem, istenem! Alig lehet ráismerni: mintha sirból kelt volna föl. Becsületemre mondom, nem emlékszem tisztán, hogy birtam e kint elszenvedni.

Még három nap és három éjjel küzködött betegem ... minő éjszakák voltak ezek! Miket nem mondott nekem!.. Az utolsó éjjel, képzelje csak — ott ülök ágyánál s kérem az istent: vedd őt mielőbb magadhoz s vele engem is... Egyszer csak az anyja — betoppan a szobába... Már este tudtára adtam, hogy bizony kevés a remény, rosszul van a beteg, jó volna papot hivatni. A beteg meglátván anyját, igy szól: — No jó, hogy eljöttél... nézz ránk, mi szeretjük egymást, ígéretet tettünk egymásnak.

— Doktorkám, mit beszél ő, mit ? Ereimben meghűlt a vér.

— Félre beszél, mondom, a láz ...

És ő: — Elég, elég már, csak az imént mást mondtál nekem s a gyürüt is elfogadtad... mit tetteted magad?. Anyám jó, megbocsát, fiának fogadja önt, és én meghalok — nincs okom hazudni; nyújtsd ide kezedet...

Felugrottam s kifutottam. Az öreg, magától értetik, tudta, hányat ütött az óra.

Nem fogom önt tovább gyötörni elbeszélésemmel, aztán megvallva az igazat, nekem is nehezemre esik mindezt emlékezetembe idézni. Betegem másnap kimúlt. (Adj uram neki mennyországot, toldotta hozzá az orvos sebesen és sóhajtozva.) Halála előtt megkérte övéit, hagyjanak minket magunkra.

— Bocsásson meg nekem, — monda, — én, meglehet, vétkeztem ön ellen ... a fájdalom ... de higyje meg, senkit sem szerettem önön kívül ... ne feledjen hát engem... őrizze gyűrűmet ...

Az orvos oldalra fordult; én kezénél fogtam. — Eh! — szólt, — beszéljünk valami másról, vagy nem volna-e kedve preference-ozni kicsinyben? Tudja, nem jó, ha barátja ily magasztos érzelmekkel foglalkozik. Barátja azon mesterkedjék, hogy gyermekei ne éhezzenek, felesége meg ne czivakodjék. Hisz én azóta, mint mondani szokták, törvényes házasságban élek... Hát hogy... Kereskedő leányát vettem el s vele hétezeret. Akulinának hívják, az ő papucsa alatt nyög Trifun. Meg kell vallanom, feleségem rossz asszony, de pompásan átaluszsza a napot... Nos a preference?

Hozzá láttunk egy kopekben a preference-hoz. Ivanics Trifun harmadfél rubelt nyert tőlem s későn távozott, egészen megelégedve győzelmével.