A kenyér dolgában
| A kenyér dolgában szerző: Thury Zoltán |
Éjfélkor, a mikor már lomhán készül az ujság éppen csak itt-ott cseppen bele valami kézirat, egy jól öltözött, testes ur ment be a redakczióba. - Nini, Király ur! mondta a szolga s szélesre gömbölyödött ábrázattal állott föl a székről. - Ezt felirjuk a kéménybe. De ritkán tetszik jönni mostanában!
- Itt a Pista?
- Itt.
A vendég benyitott a szerkesztő ajtaján. Az rövidlátósan hunyorgatott elő a zöldernyős lámpa mögül s nem tulságos örömmel, de barátságosan szólott: - Ejnye Berczi, éppen jókor jösz. Elkel egy kis vidéki pénz. Micsoda nyomor. IV. Béla óta nem volt ekkora...
- Még mindig a régi vicczeken élősködtök?
- Ühüm. Helyezd magad kényelembe. Rugd le azt a sok ujságot a diványról. Hoztál valami ügyes dolgot?
- Eh, hagyj békét...
A szerkesztő inkább csak egészen magában, hogy éppen csak az arczának egy kis elmosolyodása árulta el, megkönnyebbült. Szárazon, minden érdeklődés nélkül kérdezte, hogy: hozott-e valamit, s aztán jól esett neki hallani, hogy: nem. Mintha azonban attól félne, hogy mégis előkerül a zsebekből valami, egyébről kezdett beszélni.
- Igyunk egyet? - s ábrándosan bámult bele a szivarfüstbe. - Te, szeretnék még egyszer hajnalban menni haza. De nem innen, hanem a kocsmából. Hanem hát nem lehet. Barátom, az én részemet add ki szivarban. Küldjél két skatula szivart tizennégy forintért s aztán...
A vendég szomoruan legyintett egyet s fátyolozott, rekedtes hangon, szaggatott, egy kicsit rapszodikus és épen azért gyanus hangon kezdte előadni a maga történetét.
- Ugyan hagyd. Sok baj ért az utóbbi időben. Már mint a feleségemet s az ő révén engem is. Hiszen hát voltaképen egyek vagyunk. Elég az, hogy az asszony nagyon sok veszteséget szenvedett. Becsapták itt valami házzal, meg a birtokán jég volt...
A szerkesztő sóhajtott.
- Bár az én földemet verte volna el.
A másik kedvetlenül vont vállat.
- Ugyan kérlek, a vagyon is baj, hidd el. Sok kellemetlensége van vele az embernek. Különösen az én helyzetemben. Mert hát igaz ugyan, hogy az asszony nem szól bele semmibe s azt csinálom, a mit akarok, de - hát mégis az övé minden. Az ember érzi ezt. S én hát éppen csak iró vagyok. Mig itt voltam nálatok, csináltam az ujságot, volt fizetésem, ha kicsi is, de volt. S mesterember voltam és nem müvészkedtem. Az én feleségem azonban nem a mesteremberbe szeretett bele, hanem a müvészbe. Kérlek szépen, egy ilyen gazdag özvegy, a ki a mellett csinos is, az igaz, hogy egy kicsit beteges, de csinos, határozottan mondom neked, hogy csinos, hát az ilyen asszonynak nem kell a csizmadia. A hirlapiró, a kit ide-oda küldenek s a kinek mindenféle szemétmunkát kell végezni, hogy megkeresse a maga száz forintját. Hát ő arról semmit se tudott, hogy én effélét dolgozom, hanem beleszeretett az iróba. Már tudniillik belém. Ő ugy gondolta, hogy az vagyok. - Az igaz, hogy mondtam is neki affélét, hogy ez a napszámos-munka mennyire lenyügözi az emberben az irodalmi vénát s meg hogy mi mindent tudna az ember csinálni, ha nem kellene például a rendőrséghez járni hirekért, meg effélét... Hát ő gyönyörüen elképzelte azt magának, hogy micsoda szép lesz az, hogy ő fölszabadítja a kenyérkeresés járma alól az irót s az aztán alkot és alkot és tudja a fene, hogy mit csinál... Szóval: költ s mondhatom neked, hogy voltaképen ő kérte meg a kezemet. Én nem mertem volna. Akkor láncz volt a nyakában gyöngyökkel, meg szikrákat hányt a fülében a brilliánt s előkelő megjelenés, hát nem mertem volna. - Elég az, hogy a férje lettem s elhurczolt mindenfelé nászutazni. Még Turinban is voltunk, Isten bizony. S neki sohse volt egy krajczárja se. Egy világért nem mutatta volna, hogy az övé a pénz. Ha valami számlát kellett kifizetni, hát hozzám küldte a szobalányt, hogy: - kérjen az urtól. S ha én tudja az Isten hogy min elgondolkoztam, vagy éppen csak bámultam a levegőbe, vagy az járt az eszemben, hogy de jó volna most a fiuk között iszogatni, - hát láttam, hogy tátott szemmel bámul rám s egy óráig is képes mozdulatlanul ülni, csak hogy meg ne zavarjon a gondolataimban. Azt hitte, hogy talán valami eposzon töröm a fejem, vagy effélén. Istenem, ez az asszony csakugyan megérdemelt volna valami olyan férjet, a ki regényeket irjon neki, meg szindarabokat, meg... szóval, hogy kapjon is valamit a pénzéért. - Kérlek, én csak rád rontottam s efféle intim dolgokkal untatlak, azonban elhatároztam, hogy beavatlak a dolgomba s megkérlek, hogy légy segítségemre s a mennyire aztán ugy találom előadni magát a dolgot, hogy én is szolgálatodra lehetek valamiben, hát csak légy bizalommal...
A szerkesztő bólintott.
- Persze, természetes. Kéz kezet piszkol...
- Ne kedélyeskedj. Ha el akarsz kergetni...
- Dehogy akarlak.
- Hát a mikor haza jöttünk, akkor láttam csak igazán, hogy micsoda ur vagyok. A kocsi várt a déli vasutnál s nem jött át Pestre, hanem porondos, tiszta, világos utakon fölkanyarodott a villához a hegyre. A kerti kapu mellől, kis házból lámpafény derengett ki. Nagyon barátságos, a legszivesebben mindjárt ott telepedtem volna meg, onnan szaladt ki egy ember, hogy kétfelé tárja a nagy rácsos kaput a lovak előtt s aztán még jócskán mentünk, mig a ház elé értünk. Ott inas várt kettő is, szobalány, annak a háta mögött valami házvezetőnőféle s messzebb, jobbra egy a pinczébe nyiló ajtóból erős fény tört elő s a fényben egy pillanatra a fehérsipkás szakács feje. Arra kukkantott ki, hogy megjöttünk-e csakugyan. S egészen különös formáju ház. Az asszony még akkor este megmutatta. Végigjártuk az egészet. A földszinten van talán tizennégy szoba. Nem... De mégis. Annyi. Az emeleten pedig egyetlenegy. Abba a nagy ebédlőből lehet följutni kis, egy sarokban függönyök közé rejtett csigalépcsőn. Bámultam, hogy vajjon mire való ez a bolond építkezés, s a mikor fenn vagyunk a szobában, a mi szép, nagy s csupa bőrbutorral van tele, meg egy rengeteg iróasztal van a sarkában, hát azt mondja az asszony: - Édesem, ha csendre, nyugalomra van szüksége, hát azt itt megtalálja. - Azt mondtam, hogy hát igen, igen, ez csakugyan nagyszerü hely az iráshoz, de azonközben igazán mondom, hogy bambán bámultam körül az én dolgozótermemben. A mit én akarok irni, a néhány levél havonkint, a testvéremnek meg anyámnak, hogy hál' Istennek jól vagyunk, hát ahhoz igazán elég volna egy hatodrész akkora iróasztal s egy egészen kicsi szoba valahol a konyha mellett. Megijedtem, hidd el, hogy egész komolyan megijedtem s a mikor egyedül maradtam a szobámban, hát rengeteg nagy szomoruság fogott el. - Nekem végem van, gondoltam. - Nekem végem, hanem ez a szegény asszony... A ki, ha megindulok járkálni a kertben, a függönyt egy piczit félrehajtva, les utánam. Azt lesi tudniillik, hogy vajjon min gondolkozom. Nekem végem, van. Erkölcsileg tudniillik. Én le se köpöm magamat, annyira utálom magamat. S egyszer elkövetkezik majd az is, hogy ez a szegény asszony észreveszi, hogy ki vagyok. S akkor aztán én nemcsak magam előtt vagyok semmi ember, hanem előtte is. Hát én magamra nézve leszámoltam a világgal. Nekem hiába ad akármicsoda asztalt meg szobát, én nem tudok irni. Ha csak ugy irok, irok a magam esze szerint, hát azzal nem sokra megyek, mert okos. Meglátja, hogy nem sokat ér az, a mit a nagy nyugalommal teremtett. Tudniillik mondhatom neked, hogy néha azt veszem észre, hogy lábujjhegyen jár és suttogva beszél az egész háznép. Olyankor engem kimélnek. - Hogy én irok, - azt mondják. - S én már el is szökném, hanem nagyon, de nagyon sajnálom ezt a szegény asszonyt. Akárhogy lesüti is a szemét, a pillái alatt ott van a hisztérikus, elnyelt, visszafojtott, de már-már kitörő követelés, hogy: mi lesz? - Én tudom, hogy mi. Semmi. Neki azonban rettenetes lesz rájönni arra, hogy mesterlegény vagyok. Hogy csak egy - ő bizonyosan ugy gondolja - csinos fiut kapott és én szeretném odáig elodázni ezt a kiábrándulást, a meddig csak lehet. Csak érette. Én rosszul érzem magam s még sokkal rosszabbul, ha hazudni kezdek majd. - Hát kérlek, kellene nekem egy fiu, valami nem tulságosan tehetséges ember, semmi esetre se olyan, a ki zseniáliskodik, valami jóravaló fiu, a kivel összeüthetnénk holmit. Apró kis munkákat, meg nagyobbakat, akármit, a mi éppen előadja magát... a kihez én eljárnék... Van néked valami ilyen embered?
A szerkesztő gondolkozott.
- Hát van, van...
- Beszélhetnék vele? Vagy talán informálnád?...
- Igen. Majd inkább én. Az a fiu tudniillik tele van ambiczióval s én mégis inkább ki tudom ölni belőle. Annál is inkább, mert az egyetemre is jár s pénz kéne neki... Egy kis pupos.
A vendég felállott s bizonykodott:
- Nálam meglesz neki a kenyere.