A katonagyerek

A Wikiforrásból
A katonagyerek
szerző: Thury Zoltán

       Tele volt a falu katonával. Az uraság háza előtt két pejt sétáltatott egy kereksipkás, kurtazekés lovász, ott lakott az ezredes. - Az utczán egymás nyomába hágott a sok tiszt. Már fényesre voltak tisztogatva, jobb szinben, mint a milyenben bevonultak a faluba. Akkor nagy volt a sár, még mindig zuhogott az eső s égen, földön olyan locspocs volt, hogy a lelke is átázott az embernek benne. Egyformán káromkodtak a tisztek és a káplárok, a legénység pedig dagasztotta a sarat, rendetlenül dülöngve a nagy utczán, mint az álmos csorda.

A hogy bekvártélyozták magukat, egyszerre kisütött a nap. Mintha magukkal hozták volna a jó időt a tarsolyukban s most kiöntötték volna a vidékre. Ezzel aztán megjött a kedvük is. A mint kipihenték magukat, hangos lett a falu. A takarodót nem vette komolyan senki. A sok bakagyerek aztán esténkint teleülte a kis parasztházak előtt a padokat s még éjfélkor is hallatszott a hangjuk, a hogy itt-ott még énekeltek csendesen, lágyan egy-egy szegényes versezetü, monoton katonanótát Ferencz Jóskáról, a ki a mikor a privadiner behozza a fényesre puczolt bakkancsát, visszagondol a rekruta-korára, vagy arról, hogy nem illik a csákó a lány fejére. Nem unták sehol a katonákat, pedig van része bennük a falunak minden esztendőben, mindig kijön ide egy csomó közülök, összetapossák a vetést, megfizetik urasan s aztán eltünnek, hogy ne mutassák magukat ujra a jövő évig.

Most annyi volt a tiszt, hogy még a harangozóhoz is jutott egy hadnagy. Ullrich, az a jó gyerek, a ki verseket ir, szerelmes és esténkint, a mikor nem látja senki, sirni szokott az édes anyja után. A mikor odaadták neki a kvártélyt, azzal vigasztalták, hogy ugy se lesz soha odahaza. Az uraság nagy gavallér, oda lesznek hivatalosak esténkint a tisztek.

A harangozó sehogyan se fogadta a vendégét. A mikor beköltözött a két legénynyel, a kik szintén oda voltak rendelve alvásra, egy álmos szemü nagy leány fogadta s egy maszatos képü fiucska dörgölődött a nadrágjához nagy örömmel s a gyermek öntudatlan áhitatával megcsókolta a portopéját. A hadnagy nagyot bámult, a leány pedig magyarázgatni kezdte a gyermeket, hogy értse meg a vendég.

- Mindent megcsókol, a mit szeret...

A hadnagynak egy kis, tisztára söpört agyagos szobát adtak a ház végén. Az ablak rezedás, rozmaringos, bogláros kertre nyilt. Inkább csak egy széles pázsit volt a kert, mindjárt a fal mellett szurós sövénynyel elkerítve az uttól, de csupa virág, mintha rendetlen nagy bokrétába lenne kötve az egész s este aztán valami láthatatlan kéz fölemelné az egészet az ablakhoz, hogy ömöljék be a szaga a virágnak. Ez nagyon tetszett a vendégnek. Az első estén megesküdött, hogy sohase kivánna egyebet, csak egy ilyen kis szobát és csendet. Utóbb már unta, kikivánkozott belőle.

A harangozóval alig találkozott. Ha el is mentek néha egymás mellett, valamit morgott, a mi lehetett akármi, de ha csak tehette, előbb befordult a szobába, mielőtt szembeért vele a hadnagy. Egy cseppet se igyekezett eltitkolni, hogy inkább szeretne egyedül lenni. Nagy, durva arczu ember volt, rettenetes izmokkal, nem is született az udvarlásra. Azon kivül már pufókra itta magát, vonásaiba valami állatias bárgyuság telepedett le, a szemeivel csak pislogott, de soha se nézett s otromba nagy teste meggörnyedt a hátában, mintha az egészet előrehuzná a feje. A hadnagy megborzadt, amikor először meglátta. Különösen a kezei lepték meg. Soha se látott még ilyen óriás, vörös, piszkos tenyeret. Azt gondolta magában, hogy ha ez összekerülne egy ilyen magaformáju gyönge legénynyel, egy roppantassal törné össze a fejét, mint a diót. Azután már nagyon idegenkedett tőle és járt fühöz-fához, hogy adjanak neki más kvártélyt.

Egy este arra nyitotta be a kaput, hogy a nagy idomtalan ember ordítva üldözte a kis udvarban a gyermeket. A kis fiu visított és menekült előle. Apró lábacskáival ugy igyekezett, mint egy menekülő egér, már majdnem összerogyott, fájdalmasan lihegett s a mikor hátranézett és látta, hogy mindig közelebb, közelebb éri az ellensége, sikoltott, a hogy csak kifért a torkán.

- Mamus, mamus, gyere, jaj...

A nagy lány az eresz alatt állott. Elkényszeredett, üres arczczal nézett maga elé. Nehézkesen forgatta a fejét arra felé, a merre az apja botorkált a gyermek után. Azt a lőcsöt figyelte, a mit a vén ember a kezében tartott, utánajárt a szeme s mindig aggodalmasabb és kétségbeesettebb lett a pillantása, a mint közelebb és közelebb jutott a gyermekhez a nagy lomha ember. A harangozó egyszerre mintha elfáradt volna, megállott s a gyermek után dobta a lőcsöt. A kis fiu szó nélkül összeesett, a hátán érte az ütés; két karját elnyujtotta a földön, behunyta a szemeit és egyet se mozdult. Erre felébredt a lány. Lustán odakullogott a gyerekhez, félszemmel mindig arra ügyelve, hogy mit csinál az apja, fölvette a karjára és vitte befelé. A harangozó alattomos pislogással kisérte, mig az ajtóig nem ért, akkor pár lépéssel beérte s borzasztóan pofon ütötte. A lány megtántorodott, azt a kezét, a melyik szabadon maradt, rászorította a fülére, de első gondja azért a gyermek, maradt. Lefektette az ágyra, csak azután ült le egy székre, a szemére esett haj alól félve pillantott ki az ablakon. Mikor látta, hogy az apja hátra se néz, csak elmegy s erősen becsapja maga mögött az ajtót, leült az ágyra, egyenesen mellé, az ölébe vette a kis szőke fejét, simogatta s a mikor mégse ébredt, elkezdett keservesen sirni.

Mikor a hadnagy bejött, nem tudta, hogy mit mondjon. Érezte, hogy elszorul a szive, alig jut lélegzethez, és hogy valamit mondani is kellene, de semmi se jött a szájára. Leült ő is az ágyra s szólítgatni kezdte a gyereket.

- Fiacskám, kicsi, no piczi, fáj?

A leány nem is törődött vele addig, a mig föl nem nyitotta a szemét a gyerek. Akkor is előbb a fiut az ölébe vette, nagyon magához szorította, a kis sápadt fej belesüppedt a mellébe. Ez meleget adott neki, mert lassan-lassan pirulni kezdett, fölemelte a karjait s egészen odatapadt a nagy lányhoz.

Akkor aztán megszólalt a lány tartózkodva, bizalmatlanul, inkább csak azért, hogy megmagyarázza a dolgot.

- Mindig ilyen, ha részeg. Egyszer agyonüt, akkor aztán majd ő is tömlöczbe kerül. - Álmos, siró szemeit melegen pihentette meg a gyermeken s azt kérdezte tőle: - fáj, drágám? - Mikor a gyermek intett, hogy fáj, kitört belőle a keserüség.

- Szakadjon le a keze, a mivel megütött!...

A hadnagy közelebb huzódott hozzá, elszomorodott, de kiváncsi is volt arra, hogy mi ez az egész?

- Hát aztán miért? - kérdezte és simogatni kezdte a leány vastag karján a ruhát.

A leány előbb félszegen huzódozott, aggodalmasan nézett a katonára s csak akkor kezdett el beszélni, a mikor már látta, hogy nem bántja.

- Haragszik reánk, ilyenkor mindig rájön a dühe. A gyerek miatt.

- Hát kié a gyerek?

A leányban egy kis erő gyült fel erre a kérdésre. Valahogy olyasformán felelt, mintha azt mondaná: kinek mi köze hozzá?

- Az enyém.

A hadnagy olyan barátságosan nézett reá, hogy bizalmasabb lett. Most már kérdés nélkül beszélt, csakhogy vontatottan, nehezen emlékezve vissza mindenre és sokszor megdörzsölve ujjaival haja alatt a bőrt, mintha a vér járását igyekeznék felfrissíteni a fejében.

- Az apja maguk közül való, csak katona, nem ilyen aranyos. Akkor voltak itt, a mikor Gereben leégett, onnan szakadtak hozzánk. Megesett, nem is bánom. - Majd megfojtotta a gyermeket, ugy ölelte. - Szeretem...

A hadnagy a leány vállára tette a kezét s érezte, hogy nedves a szeme. Egyszer aztán gondolt egyet, hirtelen felfogta a gyereket az ölébe s odaszólott a lánynak.

- Jöjj utánam.

A leány nehéz testét alig birva, támolygott utána. Beértek a kis szobába. Itt a hadnagy leszedte az ágyról a köpenyegét, csákóskatulyáját s rátette a gyereket. A leány bámulva nézte, hogy mi lesz.

- Ebben az ágyban alusztok, a mig itt vagyok, értetted?

- Igen, hát maga?

- Ne törődj vele.

A leány nem is bánta, akárhol is. Engedelmeskedett, nehézkesen fölmászott a gyermek mellé.

A vendég ébren várta be a harangozót. Hallotta, hogyan botorkált végig az udvaron, bukdácsolva a köveken, háromszor is nekiesett az ajtónak, azután a tulsó szobában motoszkált, ujra kijött s dühöngve nyitotta be a kis szoba ajtaját.

A hadnagy kihuzta a kardját s egyenesen nekiment. A nagy leány reszketni kezdett az ágyban, a mint beszélni kezdett s a gyermek is ijedten kapta fel a fejét a párnáról, a mikor meghallotta a hangos szót.

- Te czudar paraszt - kiabált a kis hadnagy és végig vágott a kard lapjával az óriás képén - ha ide beteszed a lábad, keresztüldöflek. - Idegesen keresgélt az asztalon a revolvere után, már kevésnek találva a kardot. - Ha kell, golyót is kapsz a hasadba.

A nagy, részeg ember kábultan bámult maga elé s ugy tántorgott, hogy bele kellett kapaszkodnia az ajtóba. Mikor a tiszt melléje lépett s most már a revolvert mutatta meg neki, a kilincs után tapogatózott.

- A leány és a gyermek itt marad és ha fölemeled rájuk a kezed, te betyár...

- Jó, jó, - motyogott az ember és rémült pillantással kisérte a revolvert. A mikor kinyilt az ajtó, kifordult rajta s künn végig esett a földön, mint a zsák. Mig felczihelődött, már bátrabb lett. Fenyegetőzött s röhögve döngette meg a ház tulsó végén a falat. Ott már nem félt.

A hadnagy leterítette a köpenyegét a földre s igy őrizte ezt a szegény bamba leányt meg a gyerekét. Éjjel még vizet is hozott nekik a kutról. A leány hálás pillantást vetett reá, mint valami okos állat.

Reggel felé nagyon fájdalmasan kezdett már nyögni a gyerek. Erre bejött a két katona. Azt hitték, hogy a hadnagynak van valami baja. A másik szobából dühösen kiabált a harangozó:

- Most már egyszerre hárommal kezd el. Nem elég neki a hadnagy...

A katonák azután elmesélték másoknak is, hogy olyan gyerek beteg a szobában, a kit két esztendő előtt hagyott itt egy legény ebből az ezredből. Erre általános lett az érdeklődés a kis szőke gyermek iránt. Sokan bekérezkedtek, hogy lássák; a mikor egy-egy kérges tenyerü katona meghatottan állott meg a vergődő gyermek előtt, a nagy leány végigsimogatta pillantásával ezeket a jó embereket.

A gyermek mindig rosszabbul lett. A harmadik reggel már félrebeszélt s mikor felriadt, ugy pihegett a kis sovány melle, mintha a nagyapja elül menekülne. Ha a hátára fordították, visított. Benn a kis testében romolhatott össze valami, mert panaszkodott, hogy szurják a csontok. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudott enni. Visszaömlött a száján az a kis tej is, a mit bele öntöttek. Mindig szomorubban jöttek-mentek a katonák. Egy őrmester, a ki valahogyan visszaemlékezett arra a legényre, a ki talán az apja lehetett a gyereknek, egy lovacskát is hozott neki, de a gyerek csak alig hogy észrevette, a mint a pokróczon végig száguldott a paripa s aztán leesett az ágy mögé.

Estére egészen vége lett.

A lány csak most vette észre igazán, hogy a gyermek meg fog halni. Az ölébe kapta s meleg leheletet fujt a szájába, mint a hogy a dermedt madárfiut szokás életre melengetni. A gyermek föl is nyitotta még a szemét. Néha megnyilt az ajtó s bejött egy-egy katona megnézni, hogy mi van s lábujjhegyen ment tovább.

Az ágy végén ülve czigarettázott a hadnagy. A gyermek, mintha kereste volna, bágyadtan szétnézett. Mikor egyszer a czigaretta tüzpontja világítani kezdett, utána kapkodott. Mikor künn az uraság előtt megszólalt a katonabanda, megelevenedett egy kicsit a pillantása, azután ugy tett, mintha nagyon álmos lenne, lankadtan ráejtette a fejét az anyja keblére.