A katona (Krúdy Gyula)
szerző: Krúdy Gyula
(Bőrcsuha)
Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, középkori zsoldos katona volt, és egyszer késő ősszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.
A háborúk akkoriban szüneteltek, és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai voltak a közelgő télre. Húszesztendős kora óta (most már ötven felé hajlott) megszokta, hogy a háborúból éljen. A koponyáját beszakították, a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyogatott néhány ujjat, de mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán, és csak homályosan emlékezett már arra, hogy hány embert küldött a másvilágra. Jó álma, pompás étvágya volt, és hatalmas fogai közül alig néhányat bírtak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt, és íme a királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőrcsuha valahol egy düsseldorfi kocsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál), és a szász háború kitörését várta. A háborúból nem lett semmi, és a düsseldorfi barát szépen kiadta az útját az ingyenélő zsoldos katonának. Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról ismerte a német börtönöket. Annyit azonban megengedett magának, hogy tüzes taplót dugjon az eresz alá, és hátra sem fordulva megindult régi hazája, Magyarország felé.
Útközben verekedett, ahol lehetett, majd eladogatta a fegyvereit - késő ősszel, amikor átkapaszkodott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyolországban. Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a kincseskamrára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranyneművel, és kijelentette, hogy otthon, Lőcsén várja őt a leányzó.
S egyszer csak megszökött a táborból.
- No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek - dörmögte magában Bőrcsuha, és serényen folytatta útját a pirosló hegyek között. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fűtenek-e télen.)
Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput még nyitva találta, és jókedvűen nézegette a csinos háztetőket, tornyokat, magas erkélyeket.
- Itt, úgy látszik, rendes emberek laknak - dünnyögte magában, amikor egy kurta farkú malacot minden felügyelet nélkül látott szaladni az utcán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malac futását, és kiszámította magában, hogy hány napra való eleség tellene a malacból.
Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be, és alázatosan levette a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utcán futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával. Tudniillik már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes, tiszta városkában tölti, és a kovácsműhely előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni a polgároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül valami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér polgár haragosan kiáltotta, hogy a szolgáló reteszelje be a kaput; majd egy bőrkötényes ember méltatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőrcsuha csizmáit. Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet. Már éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban megkondult az öreg harang, és a városháza felől előnyargalt egy fehér lovas vitéz. Körülnyargalászott a piacon, aztán gyorsan visszaszáguldott a várba.
- Hát még holnap sem lesz meg a kivégzés! - dünnyögte egyik polgár a másiknak.
Bőrcsuha riadtan kapta fel a fejét, mintha golyót hallott volna süvölteni.
- Miféle kivégzés? - kérdezte.
De választ már nem kapott.
Erősen esteledett, Bőrcsuha céltalanul csatangolt a városban, mert senki sem állott szóba a lerongyolódott zsoldos katonával. A kapuk becsapódtak orra előtt, egy asszony sivító hangon csitította sírdogáló csemetéjét:
- Elvisz a vén zsivány bácsi!
És Bőrcsuhára mutatott.
- Hm - dörmögte magában a zsoldos -, ha soká tart ez az állapot, nem mondom, hogy bele nem nézek a templom sekrestyéjébe! Hol lehet az a huncut Gadiva János?
Egy régi kocsma terpeszkedett az út mentén, hatalmas boltívei alatt egy mécsest hintáztatott az esteli szél, és a nyitott ajtón át kellemetes illatok sodródtak a zsoldos katona orra alá.
- Legfeljebb itt hagyom a süvegemet! - gondolta magában Bőrcsuha, és elszántan belépett a fogadó ajtaján.
A sötétes ivóban egy összevissza farigcsált hosszú asztal mellett foglalt helyet, és bátran zörgetett az öklével.
- Hej, kocsmáros!
Egy széles, potrohos, bőrkötényes férfi jött elő. Az arca vörös volt, mert éppen bort húzott le a pincében, és az nem könnyű foglalkozás. A zsoldos nem mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az arcából az üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünnyögte:
- Valami ennivalót akarok!
A fogadós tetőtől talpig végignézett Bőrcsuhán, aztán a fejéhez nyúlt, és levette a bőrből készült, megviselt süveget a fejéről, és belenézett.
- Nem sokat ér már ez a süveg, cimbora - szólalt meg kedélyesen.
Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meghallotta, nyomban felkapta a fejét.
- Gadiva János! Hát nem ismersz már? Én vagyok a Bőrcsuha! - kiáltotta teli tüdőből.
A fogadós tagadólag rázta a fejét, és figyelmesen nézett a zsoldos katona arcába. Aztán lassan-lassan elkomorodott, míg végül tökéletesen megmérgesedett:
- Mi a manónak jöttél ide? - dörmögte. - Itt nincs háború, aztán az idegen frátereket a tömlöcbe szokták csukni. Jobb lesz, ha továbbmégy. A kassai kapu még nyitva van, mert hazatérő kereskedőket várnak a kapuőrök.
- János, János! - örvendezett Bőrcsuha, mintha nem is hallotta volna a mogorva beszédet. - Csakhogy megtaláltalak, öreg cimbora. Emlékszel a spanyol háborúra?... Mikor Madridban gyújtogattunk?
A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem hallja-e valaki a zsoldos szavait. Az pedig nyugodtan folytatta:
- Hát csak azért jöttem... Pénzem nincs, fegyverzetem nincs. Te talán azóta polgár lettél Lőcsén?
- Az vagyok! - felelt a fogadós. - És azért jó lesz, ha csendesebben beszélsz. Mit akarsz?
- Elsősorban jóllakni.
- Aztán?
- Majd meglátjuk. Hej, öreg cimbora, de régen is találkoztunk egymással!
A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó Bőrcsuhát egy mellékszobába, és ott rázárta az ajtót. Enni-innivalót hordott neki, miközben fenyegetőleg forogtak a szemei, és dühös pír borította be a homlokát. A zsoldos teli tüdővel kacagott, közben hatalmasan dolgoztak nagy, erős fogai. A torkán tüneményes gyorsasággal folyt le egyik kupa a másik után.
- Hát feleséged nincs? - kérdezte elnyújtózkodva a faragott székben.
- Van, de öreg - felelt visszafojtott dühvel a fogadós.
- Hát pénz dolgában hogy állunk?
- Pénzem nincs, tavaly leégtem. Koldus lettem.
Bőrcsuha hatalmasat kacagott:
- Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán emberemlékezet óta sem volt tűz Lőcsén.
- Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok - felelt a fogadós. - Tavaly csaknem az egész város a tűz martaléka lett.
A zsoldos katona vállat vont:
- Ha ez igaz, akkor te voltál a gyújtogató, öreg bajtárs. Te értesz ebben a városban egyedül a szép tűz csinálásához. Remélem, megszedted magad a rémületben, zavarban?
- Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, az elmúlt. Minden héten gyónni járok. Megtisztultam. Nem akarok a pokolra jutni.
A zsoldos katona úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.
- Hát én tán pogány vagyok? - kérdezte fuldokolva a kacagástól. - Mi már csak egyformák vagyunk, Jánoskám.
A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az ajtó felé. Aztán aggodalmasan mérte végig a zsoldos katona testi izomzatát. Nem, ezzel az emberrel egyedül nem bír meg.
Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy rövid, zömök tőrt, amely arról nevezetes, hogy az acélinget is keresztüldöfi.
- Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De ez éppen elegendő! - dünnyögte és ásított.
A fogadós ismerte azt a tőrt. Azzal csak egyszer szoktak döfni.
Hirtelen felvillant a szeme, és a zsoldos vállára csapott a tenyerével:
- Bőrcsuha, én téged sok pénzhez juttatlak, ha rám hallgatsz.
A zsoldos ásított.
- Az ördögnek kell a pénz. Nekem már csak barátság kell!
- Kétszáz tallért kereshetsz egyszerre, csak akarnod kell!
- Nono - dünnyögte a zsoldos. - Azelőtt volt akaratom. Nem tudom, van-e még most is. Kivel kell verekedni?
- Senkivel.
- Gyújtogatni kell? Ezt nem szeretném.
- Gyújtogatni sem kell, csak valakinek a fejét kell venni, akit már két hónap óta őriznek a lőcsei városházán, mert a mi hóhérunk most másfelé dolgozik.
- Brr! - szisszent fel Bőrcsuha. - Mindig utáltam a hóhérokat!
- Ez másféle munka. Egy szép asszonyról van szó, a Schmidt mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a bűne. Aztán az utolsó éjszakát vele töltheted. A törvény megengedi.
Bőrcsuha összeráncolta a homlokát.
- Bolond törvényeitek vannak. De hát van valami igazság benne.
- A legszebb asszony Lőcsén, még nincs húszesztendős - folytatta a kövér fogadós, és a nyelvével csettintett. - Olyan fehér a nyaka, mint a galambé. A járása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A bal vállán van egy lencse. Egy pici anyajegy.
- Hát ezt már honnan tudod? - érdeklődött Bőrcsuha.
- Tudom, mert kihirdették. Mégsem akadt kisegítő hóhér Lőcsén.
A zsoldos katona felhajtott egy kupa bort, és révedezve nézett maga elé.
- Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt - dünnyögte. - Mióta lerongyosodtam, a tallérjaimat elkockáztam, a szakállamat nem nyírattam. Az ördög bújjék belé. Pedig azelőtt hogy szerettek!
A potrohos fogadós megveregette a zsoldos katona vállát.
- Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség lettem. Én már nem kellek az asszonyoknak! Meg aztán ennél az asszonynál, a mézeskalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy esztendeje üli a tömlöcöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak, Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.
Bőrcsuha felhajtott egy kupa bort, és csöndesen hümmögni kezdett:
- Aztán bizonyos, hogy levágja a fejét a hóhér?
- Amint hazakerül Kassáról, nyomban!
A zsoldos elgondolkozva meresztette a szemét a barátjára:
- Okos ember vagy te, János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén aztán már nem maradhatok. Hát majd megnézem holnap azt a menyecskét!
Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban még szólott hozzá:
- Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál... Németországban, vagy ahol éppen akarod.
- Jó, jó - dörmögte Bőrcsuha. - Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér is.
És ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál, és durva, rőt szakállával lesodorta az elébe akadó cinpoharakat.
A zsoldos katona arra ébredt, hogy világos reggel van, és a városi drabantok a lőcsei bíró elé cipelik.
- Hej, megkeserüli ezt János, de még a város is - mormogta fogcsikorgatva.
Super Mátyás volt akkor a bíró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt, aki tudta, hogy mire való a város pallosa.
- Te hóhérlegény voltál Düsseldorfban?
A zsoldos katona vállat vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a bírók előtt.
- Tehát megparancsolom neked bírói hatalmamnál fogva, hogy a fogva levő férjgyilkos Schmidt Friderikát holnap, a város piacán, annak rendje és módja szerint kivégezzed! - mondta szigorúan a bíró.
- Elégessem? - kérdezte a katona.
- Lefejezzed!
A tanácsterem hátulsó részében egy külön szekrényben őrizték a pallost, amelyet most ünnepélyesen átnyújtott a bíró Bőrcsuhának. Széles pengéjű, egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét, és elolvasta a fajta levő írást: Wenn ich dieses Schwert thue aufheben... So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben! Bőrcsuha bólintott a fejével.
A városháza pincéjét az ítélet óta hármas pecsét őrizte. Azokat a pecséteket csak a hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a fogolynak egy felhúzó géppel küldik az emeletről. Sűrű vasrácsos ablakon a borongós őszi nap világossága szűrődik a börtönbe. Bőrcsuha a pallossal a kezében belép, és megáll az ajtónál.
A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál, és riadtan takarja el a szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról-balról. A fogadós nem hazudott. Valóban nagyon szép asszony volt a halálraítélt. Még a börtön levegője sem hervasztotta el arcának üdeséget, ajkának harmatosságát. A zsoldos az asszony füléhez hajolt: piciny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga fürtök.
- Ne félj, nem foglak megölni! - dörmögi Bőrcsuha.
Az asszony az egyik kezével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt tartja.
- Ez a kard nem fog hozzád nyúlni - mondja a zsoldos katona. - Én véletlenül kerültem ebbe a városba, ahol hóhért keresnek. Én azért jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép vagy.
Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről, és tetőtől talpig végigmustrálta Bőrcsuhát.
- Valóban - mondta csöndesen és megnyugodva - nem látszol hóhérnak, inkább katonának.
- Az voltam. Sok asszonyt láttam, megcsókoltam, de te vagy a legszebb...
- Hát tetszem neked? - kérdezte Schmidtné, és a katona szemébe nézett a tengerzöld szemével.
- Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldos katona voltam, és harminc év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, lányt, markotányosnét meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött, csak olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a hóhér pallosa függ. Aki utoljára csókol. Hát azért vagyok itt. És te nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök, s akkor tovább beszélgetünk.
Este, mikor a zsoldos katona visszajött, az asszony merően a szemébe nézett, és a két karját a nyakára fonta.
- Te katona, én nem hiszek neked. Te azt gondolod magadban, hogy mégiscsak levágod reggel a fejem...
- Lehet, hogy gondoltam.
- No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni! Mert én megboszorkányozlak. Nem fogod bírni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig, és a lábad elbotlik a lépcsőkön. Ha meg akarsz ölni, akkor ne nyúlj hozzám, mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak, kettőt megbűvöltem, te leszel a harmadik.
Bőrcsuha a székre vetette magát, és kigombolta a zekéjét.
- Én a boszorkányt szeretem - nevetett -, mert nagy ördög vagyok magam is.
Aztán kezébe vette az asszony sűrű, hosszú haját.
- Már megalkudtam a hajadra a borbéllyal.
- Nem fogod levágni.
- A fejedet kéri a megölt férjed rokonsága.
- Nem adod nekik oda.
- Kétszáz tallért kapok a munka után.
- Azt a kétszáz tallért te sohasem látod.
Bőrcsuha nevetett, mintha csiklandoznák.
- Tehát te vagy a boszorkány...
- Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett, annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta a kezem, és őrjöngve kiáltozott szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk ki a házból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben ültünk, és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj izgatta a testünket, amely a gyilkolással, a vérrel, a halálhörgéssel van összekötve... Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást, és az ölelkezés közben én egy hegyes tőrrel lassan keresztülszúrtam a szívét, és mámorosan, boldogan halt meg a két fehér karomban. Az volt a legboldogabb ölelésünk...
Bőrcsuha, a kalandos zsoldos katona kimeredő szemmel hallgatta az asszony szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta:
- Hallottam valaha erről... A spanyol kolostorokban ölik meg a nőket ilyenformán.
Az asszony a rőt szakállára villantotta két mélységes szemét:
- A halál édes, mint a szerelem. Tetszem még neked?
A zsoldos ledobta a bőrzekéjét, és a meztelen karját az asszony elé tartotta:
- Hadd lássam, tudsz-e harapni?
Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak, és vadállat módjára harapott a zsoldos karjába. A vér szétfreccsent. Bőrcsuha egész testében megreszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.
...Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték Schmidtnét, a krónikabeli mézeskalácsosnét. A rőt szakállú zsoldos katona a sarokban hevert félig öltözetlenül, és egy rövid, páncélütő tőr volt a szívébe verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak, és egyetlen jajkiáltást sem hallottak.
Ez volt Bőrcsuha, alias Balkáj György vége.