A katakomba dala
szerző: Kosztolányi Dezső
Nem tartják jellemzőnek, hogy a becsület már bujdosni kénytelen, és a kaszinókban találja meg az otthonát? Ezen a héten a kaszinóból hangzott fel egy politikus szava. Annyira összeszűkült és elszürkült a magyar élet, hogy már megint egy kaszinói lámpa vet fényt az utunkra, s az urak nem tarokkozni, pipázni és sakkozni járnak oda, de - mint az ébredés korszakában - eszméket cserélni, hitet tenni. Nem ideálunk a kaszinói morál. De a közéleti morál híján szükség van erre is. Holnap talán még kisebbre zsugorodik a sziget, a becsület szigete, tágnak mutatkozik a kaszinó is, holnapután pedig csak lepecsételt kilincsek, zárt ajtók mögött merünk igazat mondani. Nálunk - most vesszük csak észre - pár év alatt a lélek katakombákat fúrt magának. Két élet folyik, egymástól függetlenül, egymással párhuzamosan. Az egyik zajjal, pokoli pörölycsapásokkal vastraverzeket erősít az országútra, kigyújtja az ívlámpáit, félreveri lármás harangjait, süstörög és henceg, pöffeszkedve rohan tovább. Van azonban egy másik élet is. Ez a föld alatt keletkezett, azok jóvoltából, akik nem tűrték a földön, és minthogy nem foglalhatta el a föld szintjét, elfoglalta a mélyét, a bányát. Nincs ívlámpája: csak mécse. De az energiája a tiport erő visszaható rugalmasságától acélosodott meg. Azok, akik ezekbe a katakombákba menekültek - a lélek katakombáiba -, foggal-körömmel vágtak utat, a szájukkal harapták előre magukat, a földdel birkóztak, hogy az életük igazságát beigazolják azzal, hogy élnek. Ma itt az igaz emberek élete katakombaélet. Minden területen vannak feszengők és hangosak, de többen, sokkal többen élnek a föld alatt, titokban, várakozva. Hogy jó-e a vakondok-odú? A sovány becsület valahogy elfér benne, a kövér korrupció pedig legalább nem zavarhatja, már a méreteinél fogva sem. Igaz, a lelkünk itt elcsenevészedik, mint a vakondok szeme, napfényre, szabadabb mozgásra lenne szüksége ahhoz, hogy izmosodjék, de a romlásnál mégis jobb a mozdulatlanság és a várakozás reménye. A magyar lelkek nem élhetik ki magukat. Nem ismerik a fejlődést. A testnek van gyermekkora, férfikora és aggkora, de a lélek mozdulatlan dermedetben vesztegel, veszély minden gesztusa, gyanús minden rebbenése, a küzdők a félreértéstől félnek. Gúzsba vannak kötve, pecek feszül a szájukban, nem kiálthatnak. Ezért nincsenek egyáltalán magyar pályafutások: csak szerepek. Ha valaki megszületik itt, vignettát kap a homlokára, s holta napjáig egy jelzete marad. Másutt lendülnek az emberek egyik táborból a másikba, a haladás pompás ívében, a gondolat Ultima Thule-áig. Itt csak terror van, politikai társadalmi, művészeti, irodalmi terror, és az, aki értékes, nem szól, csodára vár, lemond a harcról. Mert a terror fegyvere csak a sár és a rothadt tojás. Némely jel - többek között ezen a héten elhangzott beszéd is - arra mutat, hogy bármiként csörömpöl az élet fönn a napfényen, a katakombákban már többen vannak, mint a földön, s néha már a földre is felzúg a mérföldekre terjedő titkos utcákból a másik élet biztatása, a becsületesek fohásza, a dal, a katakomba dala.