A kastély
szerző: Gaal Mózes (ifj.)
Beadta a levelet, aztán visszaindult. Nem ügyelt az útirányra. Zegzugos betűket rótt az öreg utcák hálós labirintusában. Pedig szigorú szabályokat vertek otthon a fejébe, hogy a rendőrség figyelmét kikerülje. Elámult egyszer amint ráfigyelt magára. Lazán, nyugalommal ballagott a tömegben. Egy sarkon két hegedű vinnyogott. Kopott hegedűkön viaszsárga arcú kisfiúk. A szomorú, rossz melódia foszlányai kísérték. - Minden beteg, tehetetlen, - gondolta bágyadtan. A nap forró rácsot vetett a bizsergő tömegre. Várta, hogy egy ronda, sárga négyemeletes házból tűz csapjon ki, úgy verdeste a nap a piszkos üvegtáblákat. A tömeg lassan, áttörhetetlenül úszott kétoldalt a boulevardokon. Hagyta magát sodorni érzéktelenül. Lassú, lassú minden - gondolta -, mintha a vérében úszna előre. Milyen apró dolgokkal bíbelődnek odahaza, napról-napra kis pénzek, más olcsó apróságok gyűlnek fel, unalmas, nehéz óvatossággal takarva minden. A főnök se csinált még merész, nagyszerű dolgot, vagy talán sose mondja. Kemény, hideg, sápadt alak, mindennek úgy kell történnie. Négy éve, hogy kovácsolta a vad terveket, tolongtak az agyában izgató, szédítő történetek - a főnök biztatgatta, dicsérte, komolyan hallgatta, pedig csak tizenkét éves kölyök volt, azóta minden egészen megváltozott. Elbágyadt, elsimult a sok vad friss kedv. Semmit, semmit se érdeklik már ezek. Mérhetetlenül régi fülledten egyformájú életet vonszol maga után, érezte, amint cipője haszontalan, hiába rója levegőbe, az aszfalt poros alapjára a szeszélyes alaktalanságokat. Ha nem menne vissza most többé? A gondolat furcsa, fenyegető, mély tárnák morajához hasonlóan hatott rá. Kilenc éve van ott közöttük. Filmen bolyongtak előtte mind, a vörösarcú Jack, a két Postás, a lányok, a kis Elzus. Kilenc év nyomasztó, feldagadó tömegét érezte a torkán, halántékán csúszni - egy éjszaka jutott eszébe, mikor álmában óriás, síkos gombócgolyót kellett megállítani egy varrótűn - a golyó szörnyű súlya lassan merítette az alul és hegyes tűt, át az ujján, tenyerén, aztán a testén, mélyen ellenállhatatlanul. Ez a kép egészen eltöltötte. Szimbóluma volt egész nagy időcsomónak. Kilenc éve van ott. Egy hosszú nap kellene, hogy mindent elfelejtsen. Próbált valamit elgondolni, ami mindent átformálna, de a legnagyobb erőlködése fölött önmaga ugyanaz maradt. Ugyanaz a bágyadt hosszú pillanat. Valami csodálatos gyönyörűséget keresett, elegáns, finoman ragyogó dolgokat rendezett össze, grandiózus illatkönnyű világban, önmagát beleerőszakolta minden gumiszerű ellenállással szemben, görcsösen. Mire felolvadva szétterültek az érzékei, megint csak önmaga volt szétfoszlott, olvadó csodarongyok közt.
Az embertömeg hígulni kezdett. Csendes úri utcák lendültek nyílegyenest balra, jobbra. Sétáló lépéseivel lassan kiszakadt a többiek közül. Egyedül, nyugalmasan ritmizálódott a széles szabadabb járdán.
- Jack ma hozza haza az új revolvereket, - gondolta unottan, - pici hosszúkás, keményburkú acélgolyókkal, a nap vakítva tükröződött a szemébe. Ha fejbe lövik reccsen a csont, - úgy kifut az agy a kis nyíláson, mint a hab, - bágyadtan érezte a seb helyét, szinte elszédült. A boulevard széttágult, a házak visszahúzódtak kétoldalt kertes villákká terülve. Tovább ballagott a hosszú, parkos sétányon. Csendes platánok oszlopsora felett csüggött a néma levélzet, meleg égen. Autók halkan zubogtak az öntözött aszfalton.
- Most már otthon kellene lennie, - ámulva jutott eszébe, hogy most először, nyugodtan és milyen egyszerűen mindenféle veszedelmes, tiltott kihágásokat követ el. Félelem nélkül, felelősséget se érezve, egykedvűen, lépkedte át a fák vastag árnyékát, nem szabad egybe se belépni, mintha az élete függne tőle. Megdöbbent, mert belesiklott egy lila árnylécbe a lába. Most már ez is mindegy, gondolta. Leült egy padra. A nap kövéren, pompásan sütött. Zsongó sugarak csurogtak a forró fán. Vakulva, homályosan látta, amint egy öreg úr leült melléje. Puha, paraszínű köpeny volt rajta. Nemsokára könyvet vett elő és olvasni kezdett. A pici, ezüstszín könyv szuggesztív hatással csillogott a szemébe.
Fejét oldalra moccantotta. Éppen belelátott a könyvbe.
Először álmatagon bukkant egy-egy szóra. A tolongó sorokból lassanként szabályosan szabdalódtak előre a szavak. Elnézte a fenyegető, vad, a szelíd, selymes, pattogó és nesztelen formákat. Ismerős arcokra, gesztusokra, emberekre ismert. A nap már nem tükröződött olyan vakítóan. Lassanként olvasni kezdett. Az öreg úr nem látszott észrevenni semmit. Pedig feléje dűlt. Mintha finom mosolyt látott látott volna az arcán. Vagy csak sejtette, mert nem nézett rá. Elmosódva vezetett egy-egy zegzugos halványuló vonal, színskála a dolgokon keresztül az öreg arcára, azon keresztül oszlott egy kevés finom észrevevés sejtelmesen a könyvig.
Varázsfátyollal dermedt agyára a tarka gazdagon mintás betűmező. Egy pillanatra távoléból letompítva hallotta feltornyosulni dühöngő veszekedését az otthoniaknak. A főnök fenyegető, hideg kísértetarca tompa fájással rémült fel. Aztán újra hangosan töltötték el a szavak.
"A grófné énekeiből tényeket lehet kiolvasni. Hogy a várat ősei a tizennegyedik században építették. Apja a hosszú angol háborút végigharcolta. Otthon ostoba tornán ló alá esett, csak sokára halt meg, mindig újra felszakadt a vér a melléből. Olyan volt a grófné, mint a többi várurak. Egyedül élt, csupa férfi volt. Vadászaton átvetette lábát a lovon. Gyakran páncélba öltözött, megverekedett fiatalabb apródokkal, süldő lovagokkal. Friss vadhúst szeretett, kint a magas konyhában rettegtek tőle. Egy-egy szép apródot hónapokig szeretett, remek ruhákat csináltatott neki. Később sietve hozzáadta valamelyik palotahölgyét. Földeket osztott nekik. Egytől fia is volt, az volt, aki nem akart tőle megválni. Esküvője előtt három nappal lenn a tóba lelték a selyemgallérját. A kicsit együtt tartotta a többi apróddal, titokba. Nem bánt vele sose másként, a fiú se tudta. Később esetleg megtudta. Innen magyarázható, hogy nyomtalanul eltűnt. Ha férfitársaság volt együtt, órákig gondosan öltözködött. Hidegen hallgatott vaskos, csintalan dolgokat vén urak szájából. Megírták, hogy mielőtt megjelent volna a fogadóteremben, még valami régi, finom aranyport hintett pompás, nehéz hajában."
Ebben a pillanatban meglátta a grófnét tisztán élő fotográfiatlanságában, lélegzőn. Érezte, amint tengersok dologra rábukkan, eszébe jut száz barátságos, drága pillanat - az utca színei, a napragyogás teli pompával töltötték ki az ablak rajzát, élő test ragyogásaivá rendeződtek.
Akkor határozottan, hittel, önmagát egészen finom gyönyörbe felejtve mondta... az anyám. Hátradőlt. Karjai elpihenve terültek a pad hátára. A napfény vakítva mosta el a valóságot.
- Az anyám.
Hirtelen merészen visszahajlott a régi helyzetébe. Mohón a könyvbe merült.
Az öreg mind sebesebben olvasott. Halkan idegesen pattantak a vékony lapok. Nem tudta követni. Az értelem elsiklott előle. De szemei beletapadtak a sorok folyásába, fekete vágányokon szédítően siklott sorból sorba, oldalról oldalra. Mégis egész figyelme, ereje belefeszült a futamba. Nem értette, a szavak nem hangzottak, a betűk nem csoportosultak, olvadtak ismerős gesztusokba, mégis egész lélekkel, repülve olvasott. Mindenről megfeledkezett, lélegzetét nagy csomókban fojtotta vissza, csak az oldalak csettenése muzsikált az agyában, minden más a zajjal együtt fontosságnélküli bizsergésbe apadt össze... Végre az öreg betette a könyvet. Mélyen, mélyen érezte, hogy mindent olvasott, mindent tud. Nem emlékszik, de eltöltik egészen, lent karban visszhangoznak. Nem tudna semmit mondani, de másra sem tud gondolni, sejtésekként ólálkodtak körötte a valóságos dolgok. Hogy mennie kell, valami történni is fog, sok minden változni fog.
Az öreg finom mosollyal elmeredt a bizsergő utcán. Most megnézte. Különös levegős, puha teste, mint csupa kelme, ruhaféle pihent odavetve. Fantomszerű, színtelen arca ezer nyugtalan finomságot mosott egybe. Mintha csak oda lett volna egy filmre fújva.
Letette a könyvét a padra és a levegőbe nézett. A szeme fényfoltjai egybefutottak a ragyogó levegővel, mely beleáramlott. Úgy tetszett neki, hogy az egész ember levegővel, napos, könnyű levegővel van átitatva. Ugyanazzal a finom, lágy mosollyal. Összelebbentette a köpenyét, nagy-nagy csontgombokkal gombolta össze. Felkelt és nesztelenül elment a fák közt. Messze még látta remegni, aztán rájött, hogy az csak a levegő.
A könyv ott maradt a padon. Már este volt. Először az indus mesék tiltó köre járta körül. Aztán gyors, erőszakos mozdulattal felkapta. Mohón belenézett. Ugyanaz volt. Különös szuggeszcióval meredt rá az ezüsttábla. Ujjongó örömet érzett. Felkapta és megindult. Nem is dugta zsebre, kezébe vitte. Automatikusan lépkedett először lassan, aztán sietni kezdett.
Valaki karon ragadta, visszagyűrt dühös erővel. Jack volt. Durva plüsvörös arca rengett az indulattól.
Rekedten csikorgatva a szókat hajolt a füléhez. "Hogy jössz ide nyomorult bamba dög, ide a legexponáltabb helyre - az istenit az apádnak, - belédtaposok otthon bámész disznó, - gyorsan, gyorsan erre balra - fojtottan rekegett, közben vascsipeszként marta a karját, sodorta nagy lépésekkel a házaljak árnyas gödrében. Nem érzett fájdalmat, ijedtséget. Pillanatra elcsodálkozott, milyen érdeklődéssel nézi a felgyúló gázlámpákból arannyal vonalzó fényt, amint cikkekbe szeli a sötét köveket, némelyik szétomlik a vizes aszfalton imbolygó aranyrózsába.
Jack egy kapualjba húzta és kétszer vadul beleütött. Előszedett egy-két nagy zsebkendőt és felkötötte a karját, hogy betegnek lássák. Halványan érezte, hogy olyasmiket csinált, amiket azelőtt sose mert, eszébe jutott, hogy jövő hónapban lesz tizenhat éves. Jack füttyentett egy taxinak. Valami külvárosi orvos nevét kiáltotta oda, hamis házszámot. Kidöcögtek. Jack a nyitott kocsin nem nyúlt hozzá. Mintha a haragja is egy kicsit megcsappant volna, közben halkan káromkodott és felsorolta a veszedelmek egész sorozatát. Kiszálltak. Bementek az összefonódó kis utcákba. Negyedóra alatt otthon voltak. Jack térdével belökte az ajtón.
A főnök a szobában volt.
Bő szavakkal, dühösen szitkozódva mondta el a dolgot. A másik hidegen meredt rá.
- De most agyonütöm a bitangot - fejezte be kiabálva. Mind megdögölhettünk volna!
- Most ne bántsd - szólt ellentmondást nem tűrő hangon a főnök.
- Meg fogja kapni a büntetést.
- Miféle könyv van a kezedben?
- Találtam.
Jack elvette, megnézte, aztán káromkodva vágta a fejéhez.
- Bolond! Állat!
- Menj be a szobádba.
Felvette a könyvet és megindult az ajtó felé. Néhány lépés alatt megint minden idegen volt és érthetetlen. Jól érezte magát és boldogan tartotta a könyvet, egyetlen emlékét valami régebbi, gyönyörű létnek, ahova menekül. Belekapaszkodik. Megöleli.
- Ezentúl óráról-órára is csak azt fogod tenni, amit megmondok! - Becsapták az ajtót. Megfordították a kulcsot.
Újra mindent tudott, amit olvasott, de nem jutott hangosan semmi az eszébe. Egész tömege ezeknek a drága, csodás, pókhálószerű dolgoknak összefolyt összes régi féltett gondolataival. Rejtett kincs csillogó keverékévé halmozódott. Melegség gyűlt fel az arcába. Mintha vadul szerelmes lett volna. A kedvest valami undok megtalálhatatlan veszély fenyegetné.
Mindaz, amit ma megtudott, tiszta magyarázat volt összes régi alaktalan, rejtegetett gondolataihoz.
- Egyetlen. Gyönyörűm... - akarta mondani, de ezt furcsának tartotta volna. Talán a szótól megijedne. Csak akkor tudta olyan bizonyosan, hangosan kimondani - Anyám. És nem változott semmi, még jobban csillogott. Hogy is lehetett az akkor?
Megint ölelni, csókolni szeretett volna, lelkéből tépett szavakat lihegni. Pedig nem a büszkén gyönyörű grófnéra gondolt. Mindenre együtt.
Néhány perc múlva kinyitották az ajtót.
Messzebbi szobában várta a vacsora.
Útközben kicsit elbotlott és észrevette, hogy cipője orra cafatosan vásott már le. Fülledt, nyomorúságos dolgok börtönözték körül. Megrémült. Jobban értette a dolgok valóságát.
Egyedül nehezen gyűrte az ételeket magába. A többiek rég készen voltak és elmentek. Evés közben úgy rémlett neki, hogy sose történt, hogy így elkésett volna valamikor. Mégsem volt olyan rettenetes. Visszament a szobába.
Megint rázárta valaki az ajtót.
Leült az asztalhoz és belenézett a gyertyába. Szemei kitágultak. Lassú fájdalom égett fel bennük. Mégis tovább meredt a tűzbe. A gyertyatűz olvatag ködébe saját eres, szomorú, kitágult szemeit látta. A láng simán meredt rajta.
Könnyek függönyződtek lassankint a szeme tükrére. Érezte, amint erőszakosan utat ver a csepp szikkadt, száraz arcán. Leperdül. Az asztalon feküdt. Nagy mozdulatlan üveggyöngy. Megnézte magát benne. Mélyen belemerült a tiszta tükörképbe. Mintha csak egy érzés lett volna. Valaki álomba hull, lágyan szédítőn, mint a lift süppedése.
A másik én a könnycseppben boldogabb. Közelebb van, talán mindazt hangosan tudja, ami után ő görcsösen kapkod, ami elsiklik, - átdermed rajta a buta valóság.
Most már tudta, hogy egész élete függ ettől. Hogy minden kockán van. A könyvtükörbe rajzolt én együtt van mindennel. Minden mögötte burkolózik, csupa könnyű fátyolba keveredve.
Lépések reccsentek kint, aztán elhangzottak.
Belenyúlt a ládájába mohón. Eszébe jutott a könyv. Kihúzta és ránézett.
A társadalmi osztályok viszonya és az anarchizmus.
Nem volt az.
Megint lépések recsegtek. Nem vette elő a másikat. Előbb megvárja míg elpihennek. Szórakozottan belelapozott. Régolvasott sorokat futott át. Keserves, vén percek tárultak ki. Olvasott. Mind messzebb siklott a könnycsepp üveglencséjéből kiszóród világtól. Automatikusan lapozva olvasott. Pontosan, gonddal szerkesztett mondatok logikája rohanta meg, tompa kínnal gondolkoztatta, sodorta messze, messze, röppenve, megiramodva, - mint mikor elmarad, levegővé oszlik a város a vonatablak horizontján.
- Csupa szükség, gépiesség - így muszáj lenni, mindenfelől rideg lehetetlenségek ólálkodtak. Gyűlölettel morzsolta a lapokat, százszor be akarta vágni a könyvet, - mindannyiszor veszedelmes önkínzó kíváncsiság bénította el a kezét. Hogy mindezekkel szemben is, hogy mindezek mellett is hidegen, bizonyosan, diadalmasan tud-e visszatérni? Magyarázgató szavak nehéz szerkezeten gördülve mondogatták undok, ellentmondást nem tűrő tartalmukat. Behunyta a szemét. Szédülve érezte az iramot, messze hagyja a drága dolgok álomtömegét. Görcsösen akarta visszatartani, de kérlelhetetlenül lendítette az erőszak.
Nem mert igazi szavakkal, igazi okoskodással ahhoz a dologhoz nyúlni.
Minden visszaijesztette, minden dolog körül nevetségesen ellentmondott. A szekrények, a nagyon egyenes és szögletes láda, piszkos kopott és buta apróságok egész rendszere. Mindez egyensúlyba tiporta szét a gondolatait. Elsöpörte, széttakarította a gyémántos ködöt.
Homályosan érezte, ha így, magyarázattal, - megszólalva, - ezekbe az igazi dolgokba bízva akarná megnyugtatni magát, összeegyeztetni, erőlködni, valami lehetetlenségre bukkanna. Lehetetlenség - mondotta hangosan, Halálos, bágyadt szomorúság áradt a szóból.
- Lehetetlen, valami lehetetlen - nem használ semmi, ha százszor álmodja - gondolja - csókolja, hiszi, hiába, mert az asztal, a szerkények folyton mondják, bizonyítják, hogy itt és egész messzire mindenféle dolog másképpen, más formában van, a piszkos ruha, mely lomhán tapad rajta.
- Istenem, csuklott meg hangosan, meggyötörve, vékony ujjait görcsösen, imádkozón gyűrte egymásba. Édes istenem...
A vízgyöngy még az asztalon volt, már kihűlve, de tisztán, mélyen csillámlott. Néha sikerült olyan soká fixíroznia magát a tükörben, bámulni saját szemeit, míg önmaga előtt bizonytalanná idegenült! Akkor semmit sem tartott bizonyosnak. Az volt a legnagyobb gyönyörűsége.
Most nem sikerült!
Körül egészen csend lett már.
Eszébe jutott a könyve.
Repesve kapott a ládába, - szétkotorta, kiborította rugdosta az összeboruló halmot. - Nem volt ott.
Eltették, eldobták, elégették, - gondolta felgyulladva.
Tenyerébe hajtotta a fejét. Szeretett volna hangosan ordítani, üvölteni, törni, zúzni. Aztán lecsüggedt az asztalra, arca felkente a hideg vízgyöngyöt.
Keserves mosolyba torzult. Azok az undok, gyűlöletes, izzadt emberek, akik intézik a sorsát, ellenállás nélkül, titokban...! Nagy csend volt körül.
- Mielőtt megjelent volna a fogadóteremben még valami régi, finom aranyport hintett pompás nehéz hajába.
Akkor isteni, bizonyosan mondta - az anyám, -! Pedig az arcát nem tudta meglátni. Diadalmas gyönyörrel ölelte meg a diadémos fejet, de alatta szem, arc nem hangzottak össze kifejezéssé, - mindent magába fejtett a sejtelmes fehérség - vagy nem emlékezik?
Hogyan tudta akkor azt mondani? Visszasiklott a legközelebb közelébe a pillanatnak, de az utolsó ellenállt. Mint a legrugalmasabb anyag kényszeríttette vissza. Visszalökte a kínzó időbe.
Mikor karjai a forró fapad hátán elterültek. - Sehonnan se vissza!
Akkor valami tudott, bizonyosan, - valami dologra, tényre emlékezett, amit most már elfelejtett. - Az megmagyarázná...
Elfelejtette, - elfelejtette.
Görcsösen feszítette az emlékezetét, de csak önmagát találta a napos padon elheverve boldogan.
Ökölbe szorított kézzel ugrott fel. A könyvre nézett.
A társadalmi osztályok viszonya és az...
Hidegen érezte, hogy bolond álmokban jár. Arra is gondolt, hogy térdre kéne esni és imádkozni. Bolond álmokban jár.
Talán fáradtságban lepték meg? Fáradt volt a padon. Figyelme megcsökkent, - Talán aludt? - Igen aludt bután a napos langyban, most egy álommal erőszakoskodik. Pedig lehetetlen. Vad gyűlölet öntötte el újra, forró vérhullámmal, a lehetetlen szónál.
A társadalmi osztályok... Hidegen indult meg a képsor szemei előtt - árva siheder, jövője az ucca, - a nyüzsgő boulvard, ácsorgók zsebei, ravasz ügyességek, napról napra, nincs kiút. Bolondságokkal eltölti az idejét, ellenségeivé teszi pártfogóit...
Lehetetlenség!
A könyv kemény betűi lomha táncba bonyolódtak.
Az volt írva, hogy a társadalmi különbségek által az emberi életbe tényleges, nem természet adta lehetetlenségek kerülnek. Eszébe jutott, amint Jack pár napja este dühöngve verte az asztalt, beszéltek a főnökkel. Kiabált vérbeborult szemmel. Azt mondta, hogy ő nem vehetné el annak az államtitkárnak a lányát, ha becsületes lenne se, ha ez és az volna se, semmiféle körülmények közt. Elrabolhatná, meggyilkolhatná, megszöktethetné. Az mind nem ér semmit. Valami hiányzik és lehetetlenség.
Nem ezek a lehetetlenségek, ezek a vaskos, valóságos lehetetlenségek az övéi. Ezeket meg lehet mondani. Az övé finom, mindent ködösen befut. Olyan halálos.
Az ajtó halkan kinyílt.
Látta, hogy a kis Elzus állt a küszöbön. Viaszos arca az ajtó űrében ingott.
- Mi kell?
- Ne kiabálj nagyon, - közelebb jött, mohón suttogta:
- Jack mondta kinn, hogy tűzre kell vetni azt a marhaságot, vagy félrehajítani, és ha bőg se kell neki odaadni és hogy belebolondult a barom és betették a kis fülkébe balra fent. Csak mondani akartam, hogy nem égették el."
A könyvet olvashatná. Már most nem néznek utána. Tétován kérő hangon szólt:
- Elzuskám hozd el a könyvemet?
- Jó, de ne mondj meg, ha kérdezik, ne mondj meg?
- Nem mondalak meg! Csak nem foglak megmondani?
- Jack ma nyulat hozott, most húzta le a bőrét. Minden olyan véres, a karja idáig! - úgy csöpög, vájja a vért és nyúlik az ujja közt. Vagdalja a húsokat, véres a fal is. A padló is véres. - A kislány vizeskék szeme gömbölyűen tágulva dűlt ki a viaszos arcból.
- Elmegyek a könyvért Toto, csak úgy jöttem most be, de gondoltam, hogy akarsz olvasni, ugye akartad a könyvet, ugye? Ha nem vagy a szobában is sokszor úgy egyszerre eszembe jutsz, akkor sokszor tudom, hogy mit akarsz, az furcsa, a múltkor vizet hoztam tudod?
- Igen. - Úgy érezte a kislány puha tündérkés gyöngédségét, mint a nagyon kedves régi selyem, bársony ruhadarabot, mely egy szomorú órán a fogasról váratlanul a kezünk fejére hull, mikor alatta elmegyünk.
Hamar megint visszajött. Óvatosan lebbentette ki a kis ezüst könyvet köténykéje alól.
Mámorosan kapta el és a belső zsebébe rejtette.
- Úgy örülsz Toto?
- Köszönöm, - kinyújtotta feléje a kezét.
- Meg akarlak csókolni - szólt a kicsi.
Lehajolt és megcsókolta. A kis lány nedves szájacskája végigsiklott az arcán.
- de ne mondj meg Toto -, különben inkább mondj meg, engem nem fojt meg Jack, azt mondta téged megfojtana, - engem csak megrúg, az nem nagyon fáj, hamar már nem fáj, téged megfojtana, úgy kifut akkor a szem, mint a golyók, a haj pedig olyan szomorúan csügg, a haj is meghal.
- Te láttad?
- Nem láttam, de álmodtam - akkor mikor annyi hó volt - Jack mondta akkor, hogy a vörös postás a hóba fúlt.
Lárma szűrődött gyengén a folyosóra.
- Megyek, meglát Jack. - A kis fehér arc elolvadt a sötétben.
Betette az ajtót és ráfordította a kulcsot. Messze aprózódott a cipőcske pattanása.
Most elölről fogja kezdeni az egészet.
Egy másik nagyobb könyvbe óvatosan illesztette bele. Lecsavarta a lámpát. Pici gyertyavéget gyújtott. A fény sárga szárnnyal bólogatott a piszkos falon. Levetette a kabátját. Az ágyra dűlt. Mohón belenyitott a könyvbe. A szavak hangosan, zengő, meleg deklamációval gyöngyöztek előtte.
- "A várkapukat lezárták. Nehéz keresztvasakat emeltek. A grófné külön leüzent, hogy a függőhidakat is fel kell húzni. Lomha legények dűltek a keréknek. Olajos tengelybe fordulva lebbentek fel a hidak.
Bent a komornák elszedték az asztalt. A csillárban csak két gyertyát hagytak égve. Bágyadtan csörömpöltek az ezüstök. Márványvederbe langyos vízbe merítették az aranykanalakat. - A mély kancsókat bugyogva öblítették. Tisztán hallotta a finom csengések, zajok tompán édes hullámzását."
A másik szobában halk recsegés kelt. Átfinomult füle felitta a leggyengébb neszt. - A zajhoz a mozdulások hozzárajzolódtak. Jack és a főnök jöttek be - keccenve tették le a gyertyatartót - leültek az asztalhoz. Fojtott, fülledt hangon beszélgettek.
Fölemelkedett az ágyban. Mindent hallott.
- Ennek véget kell vetni, - szólt Jack. - Két nap múlva megdögölhetünk mind.
- Már gondolkoztam. Nem kell félni semmitől.
- Eddig megbízható volt. Óvatos. Most elcsavarog, amint mondtam ott találtam a legcsendesebb, legelőkelőbb ponton. Ha megfogják tizenkét óra alatt ránk szakad a baj. Átkozott kölyök! Be kell csukni - csak percekre kiengedni, - míg beleverjük marha fejébe, hogy mindig résen legyen. Míg mamlasz mocskos gyerek volt, semmise történt?
- Ez az, - szólt a főnök.
Hallotta Jack gombócos hangján, amint húsos vörös arcát öklével gyúrta bosszúságában.
- Nem úgy lesz ahogy te mondod - a főnök beszélt - ostobaság, ezt én már el intéztem.
- Mit akarsz csinálni?
- Megmondom, de a többieknek nem kell tudni erről.
Közelebb hajoltak egymáshoz.
- Csak azért, mert elronthatják sok csúfolódással. Tizenhat éves lesz most körülbelül. Nem jut az eszedbe, hogy min járt az eszed tizenhat éves korodban?
Jack halkan felröhögött.
- Azt hiszem most is fején találtad a szöget Henry. Nagyon kell vigyázni, vagy amit egyszer már mondtam.
- Nem! Megnéztem a könyvet, amit hazahozott. Természetesen egy halvány, csábító erotikájú regény.
- Akármilyen írás, tűzbe kell vetni. A kölyköt vérig verni. A fene essék a bámész pofájába. Én mégis azt mondanám neked újra, amit a múltkor.
- Nem értesz finomabb dolgokhoz Jack. - Szigorúan pengett a hangja hideg hárfaként a derengő helyiségben. - Erőszakossággal még veszedelmesebbé teheted. Azt a másikat pedig nem akarom. Értsd meg, hogy nem akarom. - Érezte a főnök szuggesztív pillantását a falon át, amint Jackra nyílt. - A fiú tehetséges. Élnie kell. Egy kis fáradtságot megér.
Minden félelem nélkül, ámulva jutott eszébe, milyen közel van a halálhoz - milyen közel volt - nem közeledett semmit rémület hozzá, régi, nyomott egyformasággal folytatódott az élete. Az élete magában tehát ezeknek semmit se ér, formálják, alakítják, gyúrják a sorsát, végeznek felette, talán ma, talán holnap, úgy élt nyugodtan, mint átfűrészelt tető alatt. De most sem ijedt össze, ámulva érezte, milyen szédítően változik az élete, minden körülmény, dolog átrajzolódik, átszínesül idegenné, mint egy hosszú éj után hihetetlen hűs, erős reggel. Az ablakára pillantott - de nem olyan sürgős, hiszen a főnök. - Kemény dac feszült a fejébe.
- Nem fogják tovább így elnyomorítani. Ma mindenre rájött. Idegen lett a kilenc évig idenyúló, nyomasztó világ. Arcizmai megkeményedtek, érezte, hogy vadat, erőszakosat fog tenni. Kiszakítja magát. Egyedül. Saját magáért. Nem lesz eszköz. Gyűlölettel gondolt arra, hogy csak használták volna tovább is. Keresztül fog törni nehéz ráterülő tehetetlenségén. És mindent, mindent el fog felejteni.
A főnök folytatta.
- Az a könyv, amit olvasott megmagyarázza elcsavargását. Azt, hogy elbámul, hogy nem vigyáz! Nehézkesen, ügyetlenül vetkőzteti az asszonyokat a szeme. Minden kezdet nehéz mi? Nem érti olyan könnyen, azt se most, amibe beleszokott. Ennek egy, csak egy orvossága van.
Érezte, amit Jack ostobán mered a főnökre. Annak finom mosoly rándult az arcára.
- A lányok eddig a negyedik szobába aludtak. Mind a három. Most Nelly vele fog aludni itt.
Határozottan látta, amint a főnök az ajtóra mutatott. A hangja is elhalkult.
- A lány vele egy szobába fog aludni, mindent fog látni, magtól elintéződik minden, először persze hetekig másra se lesz gondja, bolond lesz, de minden más ilyen butaság - hallotta, amint halk koppanással ütött az asztalra - elsimul. Elénk, ügyes fickó lesz.
Jack halk röhögése nőtt a fülébe, mint undokan hentergő állat. Csukladozva fojtotta vissza a fuldokló kacagást.
- Te Henry, az istenfáját, hogy jutott az eszedbe, mi vagy te, egy juhász, vagy tavaszi kanász, hogy így összehajtod az embereket, a fene esz, ha rágondolok.
- Ez nem is olyan nagyon nevetni való. Elsőrendű ötlet. Két hét múlva értelmes lesz és óvatos, mint egy menyét.
- Na és...?
- Na és, a lánynak már megmondtam, hogy mit akarok. Persze huzakodott, hogy miféle jó bolond ő és hogy az istennek se játszik komédiát. Akkor szigorúra fogtam a dolgot, ahogy szoktam, most már ő kérdezte, hogy mikor akarom. Mondtam, hogy akár még ma.
Még soká hánykolódott Jack csendes, csukló röhögése. Látta a főnököt, amint sárga arcával, fölénnyel, könyököl az asztalon. Hallotta, amint halkan kimentek a szobából, amint a gyertyát kifújták és a dolgok sötétbe összelobbantak a szobában. És lassan, lassan nőtt fel a mélyből, névtelen rémülettel az érzése, hogy menekülni kell, menekülni kell, lélekszakadva, gyorsan, éjfél előtt. Lüktető szívverése hangosan szabdalta a pillanatokat. Meg akarják változtatni. A főnök hideg hipnotikus szeme kérlelhetetlenül rajzolódott a sötét szoba híg foltjaiba. Meg fog változni ellenállhatatlanul. Görcsös, dermedő félelemmel nyújtotta ki a kezét. Menekülni kell. Szaladni. Mert változni fog. Felejt, Felejt. Érezte a feledés süppedő kínját, amint a fulladásba gubózva egyetlen fájó, kutató feszültségbe szorul össze énje, minden változik, tűnnek szétfoszlanak a dolgok, mint a lekötözöttről sötétbe oldják a ruhákat. Mindent elrabolnak, amitől az élete függ. Változik. Érezte amint változik. Arca elmásul, érzései kifutnak merev elemberietlenedő ismeretlen húsából. Semmi se jut már az eszébe. Zokogva tudott volna sírni, csak halk, megkínzott jaj rebbent ki a torkából. Ki kell törni a tehetetlen, borzasztó gubóból. Kicsit megnyugodott. Menekülni fog, bizonyosan, reggel előtt. Semmi se megy olyan gyorsan. Nincs olyan közel veszedelem. Ha az ajtóval tud valamit csinálni, legrosszabb esetben az ablakon megy ki. Hiszen most még nem változott. Szemei önkénytelenül beleestek a könyvbe:
"A szobákban esti illat pihent. A hálóteremben palotahölgyek vetkeződtek. Apró gonddal csavarták le a hajtornyokat, csontfésűk csettentek, kis briliánsok villogtak. A kibontott hajak lelobbantak, üvegasztalkára peregve ejtették halomba a fehér gyöngyöket. Halk sikoltások, meg meggyorsuló suttogás, álmos, lassan foszló szavak keveredtek a sűrű illatszeres levegőbe. Habos csipkeingek lobbantak, csattok pattantak, egy-egy bágyadt mese köré verődtek álmos, hosszú sóhajtások ásítások. Egyenként aludtak ki pici égők, a fényszirmok leröppentek a falról, mint egy-egy összehajtott arany legyező."
Valaki az ajtóban a kulcsot megfordította. Nagyon megdöbbent. Hirtelen minden eszébe jutott, amit nem is gondolt meg előbb. Hogy Nelly bejön, hogy... Aggodalmas szorongással futott végig gondolata sokmindenfélén... Azokat a dolgokat tudna mind már régóta... csak önmagával nem volt tisztában. Már kezdődhetnék a veszedelem, hátha már beleindult?
A könyvet gyors mozdulással becsukta és párnája alá tette. Az ajtó benyílt.
Nelly volt. Hálóingét derékban vörös alsószoknya fogta körül. A gyertyát maga előtt tartotta, papucsa lágyan csusszant a küszöbön.
- Alszol Toto, te kis állat?
Halk csiklandós nevetésre fakadt.
- És ma itt alszom veled és ha szólok, majd behunyod a szemed és megfordulsz - ha vetkőzöm - letette a gyertyát a mocskos asztalra, ledőlt egy székre.
Nem mozdult, csak a másik könyvet csukta be most már.
- Azt hiszed, hogy a padlón fogok aludni?
- Hát hol fogsz aludni?
- Én is az ágyba fogok aludni, kicsit össze fogsz húzódzkodni angyalom, de nem fogsz fázni, megmelegedsz mellettem, öregem!
Megint nevetni kezdett.
A főnök merev arca jutott az eszébe, biztosan, egyformán haladva. Menekülni kell, kell. Érezte a fojtogatást, mint előbb. Megváltozik és mindennek vége lesz akkor. Arcvonásai megkeverednek, megtágulnak. Nevetni fog vígan. Természetes. Mint a többi. Nem fog emlékezni. Elfelejtette. Nem akarja már. Lehetetlenség nyúlt fel megint előtte magasra babonásan. Lehetetlenség...!
Ökölbe szorította a kezét. Gyűlölettel nézett a lányra. Az lustán simogatta a karját az ing alatt. Egész testében megmoccant. Dacosan feszült meg arccsontja. Most már mindenképpen, mindenáron el fog menekülni, ismeretlen, drága helyekre. Merész bizonyosság árasztotta el. Beszélni fog, ravasz lesz, színészkedni fog, hogy megszabaduljon a lánytól. Akkor nem áll semmi az útjába. Merészen kezdett beszélni.
- Tudtam, hogy itt fogsz aludni, azt hiszed nem tudtam?
A leány kacagva felkelt és az ágy szélére ült.
- Honnan tudtad? - Húsos tenyerével nagyot vert a vállára.
- Mindent meghallottam, amit Jackal beszéltek a másik szobában, mondták, hogy téged ma ideküldenek, hogy én... - nem tudta most már mit mondjon, megzavarták a nevetéstől reszkető lány mozdulásai, mintha minden hiába lenne, minden lomhán megmarad, folytatódik.
Másképpen nem volt megzavarodva. Mindent már régóta tudott a nőkről meg a férfiakról, mindennap ott telistele volt azokkal a szavakkal, dolgokkal, mint egy izzadt, lilavörös világ.
A lány kacagva dűlt rajta keresztül, lábai, csípői, melle remegett a vihogó röhögéstől.
Öntudatlan lökéssel csusszant ki az ágyból. Az ablakhoz szaladt, fázó hideg rántotta össze. Kint fehér szélű felhők vágtattak a füstben.
Az még mindig kacagásban rázkódva behevert a nyitott ágyba. A felhők vadul olvadtak egymásba, összemosódtak, oszlottak. Pompás jéghegyre cukros fényt öntött a hold - másik oldala tintafekete árnyban fürdött. Aztán hajtoronnyá bodrosult, púderes remek hajtoronnyá, alul rejtelmesen bolyongó fehér arc, gőgösen lefutó gyönyörű nyak.
Ráismert az anyára.
- Mit bámulsz ki kölyköm, - mondta lassan a párna közül dünnyögve?
- Azt a felhőt.
Lomha macskamozdulattal térdelt előre az ágylábhoz, felkönyökölt, ásítva dugta az arcát a fiú arca mellé.
- Asszonyfejhez hasonlít, - mormogta - mint egy régi grófné, olyan csepp melle van.
Akkor önkénytelenül megint, bizonyosan, mindent felejtve mondta:
- Az anyám!
- Mi-i-i? Az anyád?
Összerettent. Mintha saját szívét sebezte volna meg.
A lány legörbülő szája gúnyos kacagásba csuklott, megint hátravetette magát.
- Az anyád? Bolond! Bolond! Juj de bolond lettél!
Daccal állt az ágy lábánál. Távoli kifejezhetetlen fölényét akarta éreztetni.
- Igen az anyám. Ahhoz hasonlít. Sose ismerted...
A lány rugdalózott a nevetéstől. A paplan megcsúszott, formátlan, kövér lábai kibomlottak alóla.
- Micsoda őrült bolond lettél. Elhülyültél?
A fiú komor arcára nézett, aztán újra röhögve hengergőzött az ágyneműkben. Aztán felült a haját igazgatta.
- Az anyád nagyon sietett a dolga után - azért hagyott el valahol éjjel, nyár volt biztosan, különben nem lennél itt. Jó lelkű kis nő volt, örvendhetsz, hogy nem hajított a híd alá, vagy tett a pincelyukba savanyodni, most nem melegíteném az ágyadat.
Kínosan marta az ajkait, jól esett a sajgás, érezte a gyenge vérízt. Vadul közbevágott.
- Fogd be a szádat undok, ronda, a buta fejeddel.
Könnyek égették a torkát. Aztán hirtelen magához jött.
A másik vörösszőke haját boronálgatta ujjaival, folyton, folyton rekedten nevetett.
Mintha a haragja megalvadt volna megborzongott, az időt megiramodni látta. Sietni, sietni mielőtt reggel lesz, ámulva gondolt az itt maradt évekre. Hogy vár egy reggelt! Rövid, zavaros hetekké sűrűsödött minden elmúlt mögötte. Nem is volt kiterjedésük, vad álom, sáros csúszkálás sötétben változás nélkül, egyfolyamban. - Meg kell dühösíteni, hogy kimenjen, hogy egyedül maradjon, összeszedhesse magát.
Hidegen ült le a székre. Könnyedén tódultak a szók szájára, belső terv fogta mondatokba össze.
- Nem akarok, - szólt gőgösen - ki nem állhatlak, vén vagy és kövér vagy és nem akarok és ha akarod aludj egyedül én a padlóra fekszem, utállak, van nekem sokkal sikkebb kicsim és nem olyan vén, mint te, nem őrültem meg, hogy hagyjam magam dróton rángatni, ahogy Jackék hiszik, én fütyülök rád, tőlem levetkőzhetsz pőrére.
Maga is csodálkozva érezte beszéd közben a lendületet, amint mindezt ingerült hangon naivul habarta. Végefelé már zavarodottabb is lett. Bizonytalanul ívelt lefelé a hangja, amint érezte a lány felpöffeszkedő mérgét.
Félrehajtotta a fejét. Kínos aggodalommal engedte a szavakat fülébe tódulni.
- Micsoda - csappant fel, hiszed, hogy én esem utánad, te ronda kis dög, piszkos tacskó kölyke, bejöttem, mert Jack mondta, hogy ügyeljek rád, mert bolond, marha, elhülyült kamasz vagy és szájon vágjalak, ha bolondulsz, és nem fogom az ilyet tűrni, érted? Az anyjáról beszél bolondságokat és engem szíd - valami ringyó volt kint a széleken, ott ejtett el, kegyelemből döglesz itt! Vörös lett a dühtől, kiugrott az ágyból, nagy zajjal csúszott a papucsába.
Most visszamegyek - kiabálta -, holnap ráleshetsz, hogy mit kapsz, én jövök a taknyoshoz, a fene a pofádba. Még most bemegyek a Henryhez.
Szitkozódott csúnyán nyújtva a szavakat. Alaktalanul, szinte bőgve szakadt szájából a beszéd.
Megrettent a zajogva dulakodó szavaktól, felébrednek. Nelly kimegy, akkor mindennek vége lesz. De miért ragaszkodik úgy a mához? Magyarázatot keresett, de megint elfojtotta a feledésről és a változásról érzett gyötrelmes süppedés. Az pedig közeledik ellenállhatatlanul. Kell menekülni, ma, még ma. Holnap már késő lesz. Ha hideg, új nap jön a szürke ablak mögé. Pedig jön. Eszébe jutott, mikor egy kutyát nyomott agyon a hengerlőgép az utcán. A vastag vas lassan ledűlt. Megint a felhőkre siklott a szeme. A lány vörös hárászkendőjébe csavarta magát azalatt.
A szél elült. Tiszta, lila ég függött kint, csendben az éjben. A felhőkből messze vesző út hintődött pelyhesen. Fehér pálya végtelen égi horizontig. Fehér hópálya, csillogó, úgy szaladt a horizont mögé, csodálatos városokba. A lány az ajtó felé ment. Gyorsan utána lépett, megragadta a kendőjét. Kérő hangon szólt:
- Ne menj ki Nellike, ne haragudj, - igazán ne menj ki, Jack azért küldött, néha igazán bolond vagyok olyankor veszekszem, meg kiabálok, nem tudom miért, mindenfélét mondok, de ne légy dühös és maradj itt, ne haragudj mindjárt meg, nem tudom mi van velem! - Elhatározással fogta át a lány derekát, szelíden nézett az álmosan mérges, apró szemekbe.
- Félsz most kölyök - félsz hogy agyonütnek rongyos - dünnyögött és elégedetten ült vissza az ágyszélére. - Most úgyis alszanak már nem zaklatom fel őket, de holnap - fenyegetett nagy hangon.
- De nem alszom veled, kölyök, eredj a picidhez, - dohogta haraggal.
- Az sem igaz, csak bolondoztam, majd leterítem a kabátomat ide.
- Ugye hazudtál, - dünnyögte diadalmasan.
Ásított és elhallgatott, később szelídebben szólt le :
- Ha fázol idejöhetsz, a szélén adok egy kis helyet.
Nem mert ellenkezni, meghúzódott az ágy szélén. Egyik lába lelógott a fára. A lány nagyon álmos volt, egyszer mégis nyakára tette a kezét, közelebb húzta, idegesen rettent össze, valami történni fog, ami összeköti kérlelhetetlenül a holnappal, a főnök örök merev arca ingott eléje, de a másik már félig aludt fel, fel szusszanva, egyszer halkan mormogta, - majd holnap súgok valamit - megtaszította álmosan a lábával, visszahúzódott, aztán egészen elaludt, mélyen hortyogta be a levegőt. Izzadtságszag fülledt szét a melegben, nehezen sűrűsödött a levegő köréje, alig tudott lélegezni, de még várt, hallgatta a mind jobban elmélyülő nyugodtságot.
Szíve keményen vert, amint lélegzetfojtva, lassan kicsúszott az ágyból. Lázasan öltözködött, magára szedte legjobb ruhadarabjait, téli köpenyébe burkolódzott, zsebébe tette a könyvet. Az ajtóhoz ment. Az be volt zárva. Az ablakot pedig nem nyithatta ki! Az nagy recsegéssel nyílik, felébresztené.
Szorongva térdelt le a zár előtt, gondolatai összekeveredtek.
- Kint egy óra pengetve szeldelte a pillanatokat. Jön a holnap gyorsan, bizonyosan, meglátja a főnököt, köd, naphideg.
Sírva harapta az ajkát, körmeit a zárba merítette, véresre kaparta. Semmi se mozdult. Felállt, valami kósza nesz tévedt a fülébe.
A kulcs lágyan fordult a zárban, ledermedve várta, míg az ajtó halkan benyílt.
Megint a kis Elza állt előtte, hálóinge dideregve lebegett a hideg sötétben. Az arca könnyel volt összefutva.
- Megint álmodtam veled Toto, hogy a Jack fojtogatott, a szemed olyan, és rángattad a kilincset, kellett, hogy idejöjjek, ne haragudj, hogy felkeltettelek. De minek vagy felöltözve, meg a kalappal?
Nagyon megdöbbent.
Vad öröm szédítette meg. Meg van mentve. Aztán hirtelen a kislányra nézett. Sírni szeretett volna. Letérdelt és átölelte a vékony derekacskát:
- Elzuskám elmegyek most nagyon messze, nem jövök soká vissza, elfutok vonattal, nem érnek utól, menj vissza a szobádba gyorsan hamar-hamar, mert megtudják, hogy te engedtél ki.
Könyörögve, lázasan suttogott.
- Nem jössz vissza Toto?
- De visszajövök!
- Nem hiszem, hogy visszajössz Toto, ne gyere vissza, mert megfojt Jack.
- Egyszer majd jövök, ha már nem félek Jacktől se. Menj hamar vissza és holnap ne mondj semmit, ha kérdik se, mondd, hogy aludtál akkor, nem tudsz semmit.
Megnyugodva jutott az eszébe, hogy a gyanú úgy is Nellyre fog esni.
- De ne menj a vonathoz Toto! Az borzasztó, éjjel fekete és tüzes, úgy dörög a síneken, vörös, és széttöri a csontokat.
Síró hangon mondta újra.
- Ne menj a vonathoz Toto...
Magához szorította a kislányt, megcsókolta az arcát, száját.
- Olyan forró sütős a szád Toto, - erőszakosan szorultak a kis karok nyaka köré, aztán gyengén siklottak le.
- Ne menj oda - suttogta könyörögve.
- Szaladj gyorsan, gyorsan vissza!
Eltűnt a másik ajtóban. Lábujjhegyen ment ki a folyosóra, az ajtókulcsot leakasztotta.
Kint volt.
Még egészen éjjel volt, nagyon gyengén világított a nagyobb utcákról odatöredezett derengés. Az utca, mint egy cipőnyelv szürkén futott a fekete háztömegbe.
Sebesen indult neki az útnak. A teherpályaudvarra fog menni. A potyázókkal beugrik egy gyapotkocsiba a hídról. Utcáról, utcára lázasan sietve fogyasztotta az utat. Aztán eltévesztette. Nagy kerülőket csinált. Órákig bolyongott kétségbeesetten, lihegve. Már reggeli homályosság oszlott a tetőkre, mikor újra ismert helyre akadt. Nem volt már messze a pályaudvartól. Egy úri negyeden kellett átvágnia. Széles, kihalt sétányon repült át, a nedves aszfalt imbolyogva úszott alatta, ismerős utcák hasadtak szét balra jobbra, a pályaudvarhoz közeledett.
- Állj meg!! Gyere ide!
Három lépésre tőle két rendőrbiztos állt. Lábai legyökereztek.
A régi félelem volt ez.
Karjánál fogta az egyik és kérdezgette:
Feleszmélt. Hiszen nem történt semmi vele. Más úton megy, talán kerülve, de nincs semminek vége. Egy pillanatra megint nem volt bizonyos, hogy hová akar jutni, hogy minden miért történik?
Önkénytelenül válaszolta mindenre, hogy nem tudja, talán természetes jóakarattal is, mert halványan sejtette, hogy azoknak végük lenne.
- Makacs kölyök vagy, az istenit az apádnak, előttem menj!
Rövid ideig mentek. Újra nyugodtan érezte, hogy nem fenyegeti veszedelem. Oda nem jut vissza.
Emberekkel tömött, piszkos helyiségbe csukták.
A vonat csattogva járt egy pályaudvar váltói közt.
Megállt. Mind kiszállították őket. Három nap múlt el azóta. Húsz órát tartott az utazás. Semmi se változott azalatt. Egy kis nyíláson nézte az eldűlő, napos szántóföldeket, a vonat mind messzebb-messzebb csörtetett idegen erdőkben. Itt-ott mintha már az ősz sisteregne - gondolta mikor aranyvörös völgyek felett, roppant hidakon zakatolt át a vonat.
Automatikusan tolongott a mocskos, rongyos csapatban. Tágas barakkban ebédeltek, aztán nagy kocsikon vitték őket lassan. Elhagyott helyen, vén kaszárnyaszerű épületnél szálltak ki. Az udvaron sorakoztak. Beosztották őket.
Holnap sorra kerültök a munkabeosztásnál, - szólt a felügyelő.
Nyugodt volt, de bágyadt, tele fájdalmatlan, nehéz fáradtsággal, még felbukkant egy és más közbe-közbe onnan - vörös képek - Jack, véres nyúlhúsba vájt, Nelly izzadt teste, fülledtség, kövér karjai, amint párologva mozog horkolás közben, vörös selyem alsószoknyája. Aztán a kis Elzus.
- Meg akarlak csókolni.
- Ne menj a vonathoz Toto, - olyan borzasztó tüzes és fekete és összetöri a csontokat.
Csendes öreg falak nyúltak a kék levegőbe.
Egy-egy cellába vezették őket. Egy kisebb fiúval került együvé.
Az bágyadtan gunnyasztott az ágyán. Magas ablakon friss levegő dűlt le. Órák folytak el lassan, beosztás, várás, zaj nélkül, olajos sima folyóban. Félhat lehetett. Kicsit aludt is talán azalatt. Felnézett az ablakra. Ki akarta nézni mindenáron. Az ablak magasan fenn öblöződött a falba, közbe tiszta levegő csapódott le. Őrjítő friss illatokkal. Tíz ujjal kapott bele a falba, hideg meszen horzsolódtak meg ujjai. Mintha ettől újra egyensúlyt kapott volna. A másik sihederhez fordult. Az valami tapadó zsemletésztát gyúrt a gyomrába. Mereven a szeme közé nézett. A főnöktől tanulta, úgy szokott bánni az engedetlenkedőkkel.
- Állj ide a falhoz.
- Minek? - Dünnyögte álmosan.
Megrázta vállánál, rebbenés nélkül szegezte rá szemeit.
- Azt akarom, hogy a falhoz állj!
A fiú lassú, mászó mozdulással indult a fal felé.
- Ide az ablak alá, támaszkodj keményen a falhoz!
Amint igazította, jól megnézte közelről. Hirtelen egész tisztán fülébe csengettek Nelly szavai, valami kis nő lehetett a külvárosban, éjjel a nyármelegben letette valahol, jó, hogy nem ejtette a híd alá., vagy hagyta a pincében. Minden ereje, gondolata elhagyta, mert olyan lomhán, nyugodtan-bizonyosak voltak azok a szavak. Sápadt, festékkel kent nőalakokat látott utcákon ténferegni, mint százszor is életében. Szemei elborultak, megint érezte, hogy könyörögve kéne imádkoznia vagy egy szeget lassan a kezébe ütni, akkor elhagynák a kísértetek.
Egy perc múlva megint letűntek a halálos szomorú színek a dolgokról. Arcába csapott a levegő onnan felülről.
A fiú még ott támaszkodott az ablak alatt.
Igen ki kell néznie, fürödni a friss, ragyogó világban.
- Ráállok a válladra, ki akarok nézni.
Engedelmesen dőlt a falnak, kezét a térdére feszítette. Archúsa lelöttyedt, nyaka megkeményedett, pedig még nem is viselte a terhet.
- Nagyon magas, talán nem éred fel - szólt bizonytalanul.
Az ablak párkány négy méterre fent futott be a falba.
Felmászott a fiú vállára, aztán leszólt:
- Fel akarok állni a fejedre, hogy felugorjak a párkányra. Aztán felhúzlak téged is - tette hozzá szelídebben, amint lába alá nézett a gunnyasztó rongyos embergomolyra. Az nem moccant csak lihegett. Cipője alatt ingott a koponya. Még nem ért fel. Ágaskodott. Szélroham csapódott le az ablakból, felmelegedett napos levegőt vágott a nyakába. Meghajlította a térdeit, vad lendülettel felfelé vetette magát... Fent elkapta a párkányt, egy pillanat múlva a rácsnál megbújt. Kidülledt szemmel úszott bele a sárgán ragyogó délutánba.
Elhagyott hely volt körül. Néhány rendetlen ösvény pántlikázott a gyepen. Balra nézett. Mély döbbenés fogta el.
Arra ólomszerű bizonytalansággal imbolyogtak össze a fényes rétek, bokrok, felfelé dagadva. Hegy nőtt fel, tele öreg fával. Fenn egy park szabályos rajza pihent. Azontúl semmi se látszott. A hegy mindent eltakart. Egyetlen ösvény ballagott a hegy lábához. Ott kerítés is lapult cserjékkel. Lélek se járt sehol. Jobbra messze rétek foldozták egymást tarkán sütkérezve.
Semmise mozdult, csak a nap ezerféle tánca reszketett és villogott árnyakkal kergetőzve. A nap nesztelen volt, csendes, mint az üveg.
Tudta, hogy a rácsot ki kell törnie, le kell ugrania és a hegyre mennie. Ott fenn és a hegy mögött, ezt nem tudta valóságosan tovább gondolni.
Lenézett a szobába. A fiú még ott állt megcsuklott fejjel.
Levette a kabátját és összecsavarta.
- Gyere, felhúzlak.
Könnyen húzta fel, lábaival fent beleakaszkodott a rácsba, féltestével ledűlt.
Az nyitott szájjal nyeldeste a levegőt és meredten bámult el a messzibe.
- Fogd meg a rácsot, ki fogjuk törni, - mondta lázasan. Az nem értette mindját. Megfogta a vasat és megrázta, de nem mozdult.
Pedig ott felfelé fog menni, - gondolta futólag.
Lent mély árok tágult, sok kő, kavics, nagylevelű gaz, gyepes foltok árnyas szőnyeggel merültek a gödörbe. Megpihent. A másik még kimeredt, sovány válláról az ing lelógott, még akkor tépte le, mikor felállt a fejére és a bal lába megcsúszott. Lassan odanyúlt, kabátjából egy tűt húzott ki és összetűzte. Tű mindig volt nála, néha reszelő is meg egyéb. Most hiába keresett. Mélyen belenézett a fiúba. Téveteg szemei messze egymástól tágan csillogtak a koponyába, a kék szivárványhártyán macskaköröm alakú rajz pihent. Amint az is rámeredt nyugodtan, kicsit ámulva, a tekintete nem pihent meg, mintha áthullott volna az anyagon. Érezte, amint a fiú a fején keresztül a messze levegőbe bámul.
- Meg fogunk szökni - mondta meggyőző hangon - de erőlködj te is. Előbb kicsiket rázunk, aztán mind nagyobbakat. A rács ki fog szakadni.
Megértette.
- A rács kik fog szakadni, - ismételte az halkan bólintva. Keményen megfogta a pántot baljával. Jobb kezével a fiút, hogy le ne csússzanak a párkányról.
Az nem feszült meg. Lankadtan nyúlt jobb kezével a rács felé. Mikor hozzá ért az ujja, halk roppanással vált le egy félméteres vakolatdarab. Téglatörmelékekkel együtt lezuppant a zöld gaz közé. Hosszú lélegzetet vett. Senki se hallotta meg. Várt. Senki se jött.
A rács gyökere szabad lett.
Óvatosan megfogta és kiemelte. A másik mellette guggolt szótlanul.
- Fogd meg a kabátom végét és eressz le, ameddig tart. Aztán leugrom. Aztán leugorhatsz te is, majd megfoglak.
Az engedelmesen markolta meg a posztót és csuklói köré csavarta. Kilendült a párkányon, óvatosan megfogta a szövetet. Süllyedt. Végére ért a szövetnek. Még nagyon messze volt az árok feneke. Balra nézett. Csak most látta meg a hegyen a két nagy ciprust, melyek fekete felhőben csüggtek az égen.
Minta valahol látta volna őket.
Eleresztette a kabátot és zuhant.
Két perc múlva felült a fűben. Karján az összeszakadt ruha véres szélei lógtak. Kaviccsal, porral, levélzölddel összekevert nadrágját végigsimította. Észrevette, hogy két ujja nem mozdul. Feje égetett, lüktetett, de nem bírta felemelni a karját, hogy végigsimítsa. A másik fent ült és várt.
- Inkább maradj fent - szólt - összetöröd magad. Még lesz alkalmad megszökni.
Az igent intett. Fehér arca koponyaként világított a sötét lyukban.
Jobbról édes, mély zúgást öntött a szél egy csomó nyárfáról.
Felkelt és kibotorkált az árokból.
- Isten veled - kiáltott fel halkan a fiúhoz.
Megindult a hegy felé. Izgatottan sietett. Az első kanyarodónál visszanézett.
Nem látott semmit. A nagy épület eltűnt. Talán egy domb elfogta, csak meleg levegő áramlott reszketve a lejtő ívén lefelé.
- Nem is volt ott semmi - gondolta gyönyörrel megborzongva.
A karján piszkos posztócafatokon gyöngyökben állott a vér, lejjebb foltokban kezdett alvadni.
Megállt és mélyen fellihegett. Sűrű, erőszakos fájások reszkettek tagjaiban. Apró maró szúrások, mély hangos nyilallások, szakító sajgások zsibbadtak össze egyetlenegy folytonos kínzásba, fel-fel csapva az agya felé hullámokban.
- Egy seb vagyok - gondolta behunyva a szemét.
Kedvet érzett, hogy a finom fűben végighengeredve felitassa magát, mint egy csomó vércseppet.
Újra a hegyre nézett. Mindannyiszor valami közeledett feléje. Jobbra a szél ködös, piszkos felhőfürtöt hajtott össze, mintha vonatsíp hangja haldoklott volna ott. Leült. Józan hideg rázta össze izzadt testét. Cipője lesúrlódott a lábáról. Végigbámult a porral, vérrel mocskos húson. Újra a füstös felhőkbe nézett szorongva, - jobbra - orvul az ég sarkát terítették már be. A vörös Nellyt látta, a főnököt, mi történt az utolsó napon? Keresik az egész negyedben, remegnek a felfedezéstől, talán el is költöztek? Messze, messze vannak.
Megfelejthetetlen kérdésben kristályosodott minden össze amit csinált, hogy itt van, miért tett mindent így egymás után? Figyelme megfeszült, aztán egyszerre nyugodtan, felkelt. Tudta, hogy egészen otthagy most mindent, megszabadult eddigi életétől. Aranycsillámú pontot látott a fűben. Fémlemezkén parázslott a nap. "Mielőtt megjelent volna a fogadóteremben, valami finom, régi aranyport hintett a hajába."
- Az anyám - szólt hirtelen egészen hangosan. Sebesen megindult az ösvényen a hegy felé. Zsibbadó fájdalma finoman oszlott szét egész testén, lassanként egészen felolvadt, amint könnyen szaladni kezdett. Nem érezte a testét, fáradság és fájdalom sugárosan áramlott szét belőle mindenfelé, elborította a szaladó, langyos levegő. Futott, bokron vetette át magát, kétoldalt, minden megmoccant, fodrozódva úszott körül.
Nekifutott a vékony kertkapunak. Az egész világ csendes, meleg álomba dermedt le, mikor megállt.
Benyitott a kapun. Messziről minden oldalról valami közeledett feléje.
Menyasszony, szerető, szülők, testvérek, alaktalanul lendültek meg feléje sejtelmesen. Rég nem látott, drága elfelejtett, sokáig hosszan várt, mégis szomorú, de imádott messze valakik. Becsapta a kaput. Varázzsal csettent a lakat. Gyorsan megindult felfelé.
Bokrok közt botorkált felfelé. Teli kézzel simogatta végig a bársonyágakat.
- Milyen furcsa, - villant az eszébe, - épp így süppedtek balra jobbra a kapaszkodóba pici lépcsők.
Elsiklott a szeme elejtett szikladarabok, felgubózó cserjék közt a hullámos lejtőn. És épp így siklott le a szeme ezután a gondolat után akkor is - gondolta tovább.
- De mikor? Mikor? Hogyan volt? - Megállt, mert mélyen vissza akart gondolni, de mindig mindig, ismersz, kedves gondolatokra lelt már elgondolt képek sorjáztak el, ujjakra bukkant ahelyett, hogy emlékezett volna, éppúgy fogta kezén egyik a másikat, szeretettel ismerte fel őket épp olyan sorrendben.
Nagy melegség gyűlt a szeme köré.
- Mennyire szeretem mindezeket - suttogta.
A langy levegő csókokat ontott az arcára, visszacsókolta, ugyanakkor eszébe jutott, hogy milyen furcsa volt akkor is, mikor a levegőbe csókolt.
Végre újra megtalálta mindazt, amit elhagyott, mindent megint megtalált.
Itt kanyarodott balra, lassan, lassan, balkezét kinyújtva. Mennyi minden várja arra messzebb, mennyi mindenki.
Halványkérgű platánok vonultak jobbról eléje. Már nem bírta tovább, letérdelt és megölelte az egyik törzset. Arcát a sima, meleg kéreghez szorította. Bódító illat szűrődött a nappárás fából. Ujjai reszkettek a kimerülésről, a nap két levélszárny közt erősen belevillant a szemébe... és akkor megint lassan kezdtek a könnyei folyni. Feszültség nélkül pattantak arcára, tágra nyitott, lankadt szemét nem markolta meg görcsös sírás. Úgy sírt könnyen, hangtalanul, mint a megpattant amforából a mézesbor pergése... Mint akkor.
- Mikor? - kérdezte könyörögve.
Egyszer szerette volna az egész titkot szétbontani, de csak pillanatról pillanatra szabályosan ismert rá mindenre.
Érezni kezdte, hogy nem tudhatja meg soha, hiába keresi, lehetetlen hogy eszébe jusson, mikor és hol volt mindez éppen így, mikor történt meg minden... sose, sose tudhatja meg. Sose...!
A lejtő bús ívén villogott az ég, édes szomorúság fátyolosodott a szelíden hallgató messzére.
- Mindez csak félig igaz, mert akkor is így kételkedett benne.
- Fel fog ébredni, mielőtt felbontakozna, mielőtt kinyilatkozna az egész, akkor majd a tompa álom fájdalmával fog vágyakozni hiába.
- Fel fog ébredni, hiszen sose jut eszébe, vissza fog szédülni valami szörnyű régi egyszerűségbe.
- Nem, - görcsösen szorongatta össze fogait. Véres kezével az alája simuló ágakba, indákba kapaszkodott. Halk, reccsenéssel morzsolódott friss növényhús a markában. Leveleket hasogatva tépett egész sorokban az ágakról, leszórta őket a szürke homokra.
- Ez mind igaz - mondta halk, ujjongó hangon, szájába tett egy csomó levelet és összerágta a fanyar zöldet.
Érezte, hogy nem nem fog felébredni, nyugodtan ismerte fel pillanatról pillanatra a felnyíló helyeket, nem volt semmi messze, talán ha kinyújtaná a kezét? A fák törzse talán nem is kemény. Színes lágy selyemfüggöny minden, gondolta és rásüt a nap. Egy pillanatra halálos fáradtság markolta meg, aztán többé nem érzett semmit. Akkor is így megtámolyodott.
Könnyen bolyongott tovább, közbe félhangon újra meg újra kérdezte félig gépiesen, hogy hangjával a holt varázst picit feltépje.
- Mikor volt?
Mindannyiszor egész elfolyt élete sötét távoli karban hangzott fel:
- Sohase.
- Nem fog eszébe jutni soha, sohase, mondta maga elé teli, zokogó hangon, felismerte a hangját. Nem hangzott így sohase, csak akkor, édes hárfahangok voltak benne feloldva, nem is a szájából, valami pompás belső szerkezetből kelt ki.
Csodálkozva, boldogan beszélte a szavakat. Megborzongott, mert könnyek csiklandozták arcát, nyakát.
A platánokról tépett ötujjú viaszlágy leveleket. Végig törülte, hűsen megitatta arcát.
Lent barna gyökerek verték fel a földet, simán tekergőztek virágtalan ibolyák zöldjében. Parázslottak az esti fényben. Lehajolt mindkét tenyerével simogatta ragyogó kérgüket. Ugyanazok voltak, mint akkor, ugyanolyan szeszélyes figurába bonyolódtak össze.
Közeledett a másik nagy kanyarodóhoz, - ott hirtelen tágul szét az út. Izgatottság fogta el.
- Ott egyszerre - gondolta, - de tovább nem jutott eszébe semmi.
A kanyarulat közeledett. Már pillanattal előbb szinte kiszakadt a kiáltása, hogy ott milyen pompásan szökken végig a szem a százados fasorban. Nem tudta mit akar kiáltani.
A mély fasor széttágult előtte.
Ujjongva jutott eszébe, azt akarta kiáltani, mikor már egy sarkkő fehér gyöngyként villant meg a fekete lombban, hogy ott van, ott van a...
Fehér kastély világított a hosszú néma út tetején.
Az volt. Ugyanaz, mint akkor régen.
- A kastély - mondta imádkozva.
Akkor már egészen látta, éppúgy lesiklott egy pillanatra kábultan a szeme balra a park fekete ködébe.
Ott kőpadok, terraszok, mohás kövek, indák imbolyogtak.
Sietve indult neki az útnak. A lila kavicsúton a kavicsok fecsegve nyüzsögtek a lába körül.
Mire lassan felemelte a fejét, a kastély előtt állt.
A fekete hegyből úgy nőtt ki, mint a kacsalábon forgó vár.
Ugyanaz volt minden, minden, mint akkor.
Vékony kezeit előrenyújtotta, ujjai a légben körül rajzolták a drága tornyokat, bástyácskákat. Hosszú, komoly ablakokból áradt az esti homály, mint az orgonaszó. Fent pici ércek arannyal villogtak. A kapu álmodó hajlásán szent nyugalommal bágyadtak meg az ujjai.
Könnyű párából volt a teste. Súly, zaj, lépések lágy derengésbe folytak össze.
A kastély megindult. Lassan fordulva mutatta meg magát. Ment, de nem érezte, hogy halad. Csupa édes hegedűzengés volt a levegő. Graciőzen hajoltak balra az árnyak márványfalain... Halk istenek tanyáztak a kőcifrákon.
Édesen lankadó fuvalom áramlott, vitte körül a muzsikában fürdő levegőben.
Megérkezett.
Fent pici, kerekded, vörös márványfoltok a homlokzaton, csupa szájak, - csókolná soká.
- Az enyém - suttogta mámorosan. Akkor is így hangzott el a hangja.
Körbe messze kilátás nyílt.
Hegyek, mezők, erdők fodrozva húzódtak vissza messze-messze összekeveredve, elsimultak.
Ugyanúgy büszke gyönyörrel lendítette balra a fejét, mert ott nyugatra, ott... volt...
Egy tó halott kék tükre pihent odalent.
Benne a széles aranyfolt, mely sose olvad a vízbe.
A nap a messze domb gerincén haladt le, mint egy hangtalan, nagy arany automobil.
- A hosszú vadászatnak ma vége lett - mondta önkénytelenül. - Felnézett a gótikus alakokra, mert ott voltak a nyílpuskák felaggatva és az elejtett vadak pincékben, magas halomban, hidegben hevertek letakarva.
- Bent a termekben fekete fából a szekrények, faragott vad faunok, sárkányok kusza halomba csavarogva, hálószobában a bársony mennyezett aranyzsinórokkal.
- Mindenki bent van, de nem hallatszik ki nesz, ölnyi a fal, fehér hölgyek csupa csupa fehér, - selyemhab, ezüst, - ékszeres papucsok villognak a köveken. Ott van az anyja is, egyszer itt, egyszer ott, magasan, középen. Arca nem látszik, de ott van.
Visszafojtotta a lélegzett.
- Az a hárfás akkor is ezt játszotta.
Felfelé indult a kapuhoz ugyanakkor, mikor egy szellőcske megcsusszant az ágakon. Lassan maga alá gyűrte a zöld kőlépcsőket.
Mindennel éveket, éveket taposott el.
A párkány vörös futórózsáktól vérzett, de oda nem nézett.
A kapu íve alatt megfordult utoljára.
Az utolsó lépcsőfokra lépett fel. Várják. Megjött!
Valaminek a legtetejére emelkedett. Valaminek legvégére ért.
A sima esti ég, a tótükör üvege összecsendültek utolsó széles akkord diadalába. A sötét fák édes fafúvó kara, az aranyfoltok ragyogó cintányérjai, a messze elfoszló mezők halk hegedűmuzsikája együtt hosszan hangozva pihentek.
Egész testét egyetlen pompás gyönyör mozgatta.
Mozdulatlanul állt hosszú lélegzetvételig. Mint egy centrumból sugárzott belőle a világ, a diadal csúcsán. Mint akkor!
Megfordult és bement. Az ajtó nesztelenül nyílt be.
Sötét folyosóba jutott. Alul lágy szőnyeg, fenn hideg, kongó kő, öblös, hosszú, néma.
Izgatott lett. Kik vannak bent? Már nem volt minden pillanat olyan ismerős. Vadonat új, veszedelmes. Jobbra egy ajtó, nyílt. Tágas szobába nyitott.
Meredt szemmel igyekezett a homályból valamit kibontani.
Keze a falhoz tapadt.
És akkor megakadt újja a villamos csengőn.
Dermedten állt meg. Szívverése kihagyott egy hosszú másodpercig...
Erős szívdobbanására összerettent, rémült hang szakadt ki a szájából. Mielőtt valamire gondolt volna, mindent megtudott.
Körmével belekapott a falba, ahova a drótot beágyazták. Belevájt és kitépte. A gombszerkezettel vadul lerántotta a falról. A drót keccenve hullott a parkettre, a tapéta hosszában felszakadt felfelé sustorogva. Utána fehér gipszpor pergett le. Gyengén sziszegett a száraz fán.
Csend lett...
A másik ajtó felé szaladt. Elbotlott, újra felugrott, kis asztalkák, vázák, apróságok, reccsenő vékony fabútorok, állványok, csengő porcelánok, virágcserepek habarodtak a lába alá. Tiporva gázolt át mindenfélét. Hideg föld omlott megroppant cserepekből a parkettre. Szétguruló holmik kísértetes százféle zajjal jártak a sötétben boszorkánytáncot. Selyemterítő harsant a gombja szélén, leforduló poharak, edények sikítva, csettentek, röhögtek lent. Szobából szobába vágódott a sűrű sötétben.
Hirtelen villanyfény röppent szét, az ajtóban egy alak rebbent eléje.
Kis öreg ember volt, bársonykabátban. Puha, mint a levegő. Olyan mint az, aki a könyvet a padon hagyta? Megállt.
Az öreg a falhoz nyúlt. Éles, kegyetlen hang hasított az agyába. A villamoscsengő hangra vadul kezdtek nyilallni összes zúzódásai, sebei.
A megvilágosodott szobában karcsú könyvszekrények ingottak, bő modern karosszékek, égősárga bársonnyal dagadtak fel.
Tudta, hogy mindennek, mindennek most végre szakadt.
A lehetetlenség gúnyosan, elegáns, villanyfényes valóságba rendeződve teperte le, felhúzott szemöldökkel hahotázva.
Csak egy pillanatig állt dermedten. Az öreg kifejezéstelenül meredt előtte.
Megragadta és félrelökte.
Homályosan látta elterülni lágyan, mint elvetett kabátot, koppanó cipői egymásra hullottak, mint egy marionettnek, hallotta a lehulló szemüveg csengését, aztán rohanni kezdett, ajtókon át, termeken. Villám villant itt-ott szemébe, sötét folyosók zubogtak körülötte, kis mellékajtón kirebbent a szabadba.
Semmit se ismert már. Idegen helyen volt. Vad jegenyesor hasított hosszú éket az égből. Lábai egyenletesen, automatikusan működtek. Sebesen szaladt lefelé a fasorban.
A fák remegve cikázó rácsán gyorsan ömlött a vidék mellette.
A kert végén elbotlott és megállt.
Térdre ereszkedett. Lehunyta a szemeit.
- Minden álom - mormogta félhalkan.
Csend cirpelt körül homályos síkokon.
Lehajolt. A fűhöz szorította arcát.
Mintha a kis Elza hangját hallotta volna kószán, gyengén a fülébe csengeni. Aztán, mikor a napos sétányon a kék árnyrácsokat lépdelte át. Akkor kockára tette az életét. Egybe se szabad belecsúszni... megint érezte a megdöbbenést... mert elhibázta... akkor mindent, mindent elveszített...
Visszapillantott a kastélyra. Ott már mindenütt fény csillant. Tompa kiabálást, csengetést vert fülébe a szél. Ruhája ázott az izzadságban, közbe érezte a szájából szivárgó vér gyenge ízét, hallotta, amint szívdobogásával együtt verődnek össze a fogai. Könyökére támaszkodott, felugrott, mert ujjai tehetetlenül csüggtek a kezefején.
Vadul rohanni kezdett tovább, irány nélkül, valahová.
Keresztben új fekete fasorok visszhangosan harsogva rohantak vele szemben, mindig újak meg újak jöttek futva, elborították, aztán elmaradtak.
Lassan, lassan derengő tűzcsíkok villantak elől. Letértek az útról, ösvényeken, pázsitokon repült keresztül. A barna szántóföldeken rózsaszín fodrok hullámzottak. Messze füttyök, tülkölések keveredtek lábdobogásába.
Szeme megmerevedett, nem látta az oldalt eltűnő árnyakat, kis épületeket, árkokat, nem hallotta a zajt.
...Messze nagy csendes vörös mező tágult ki.
- Ott minden, minden csendes, nem jár senki, vörös réten, onnan nem nem látni vissza, magas falak fognak feltornyosulni mögötte.
- Csöndes, vörös réten aludni fogok - gondolta. Gyengén töredeztek fel benne a szavak. Könyörögve.
A vasúti pályatestre ért, vörös szemaforok, lámpák, mozdonyházak parázsában fürödtek a lángoló vágányok... szélesen, százával, piros hullámok, fekete örvényekkel kavarogtak.
Sínről sínre könnyen futott, öntudatlanul, lábujjhegyen. A gépházak fehér gőze vörös tűzbe ázott, csattogó vasak pengő érceken dübörögtek. Megkínzott szemei a vörös tűzragyogásba olvadtak, kinyújtott karokkal repült a vágányokon... Balról jobbról pedig jöttek, lila tűzben ragyogva dübörgő mozdonyok