A karaván
Az ember-karaván, a lét sivatagán,
A vissza nem térő évek nagy ösvenyén,
Naptól pörkölve, oly lassan, vánszorgva mén,
S a sós verítéket issza önönmagán.
Oroszlán és vihar versenyt ordítanak,
Nincs minaretnek itt s toronynak híre sem.
Az egyetlen árnyék: a dögre-éhesen
Kóválygó keselyű futó árnyéka csak.
Mennek. S egyszerre ím bíztatva tűn elé
Távol valami zöld; száz kéz mutat felé;
Fehér kövek fölött ciprus-berek susog.
A lét sivatagán, Isten, pihennetek
A temetőt adá oázul, menjetek,
S nyugodjatok meg ott, eltikkadt útasok.