A kancsi ember különös szerencséje
szerző: Krúdy Gyula
- Hát kit szeretett utoljára igazán, bolondul, álmatlanul, halálra váltan, mint ahogy szeretni dukál? - kérdeztem a művésznőt, mikor egy téli délután folyamán beszámolt az összes királyokról és hercegekről, akik valaha lábai előtt térdepeltek.
A művésznő elmosolyodott, mintha édes emlék hevítgetné a szívét. Szőkére festett haja alól egy pillanatra kiröppenni látszottak az öregedés gondjai: a mosás, vasalás, háztartás, a cseléd bére és az új kalap, amelyet tavaszra okvetlenül meg kell venni, ha még számítani akar valamit a városban... Feloldódtak ezek a görcsre kötött kötelékek, amelyek szegény rab módjára őrizték a szívet; a szem tükréből eltűnt annak a pajzsos embernek az árnyéka, amely pajzsos emberrel a bibliában a szegénységet ábrázolták: - a művésznő szerelméről beszélt, mintha a házbére már régen ki volna fizetve.
- Tudja, ez akkoriban történt, amikor hosszabb külföldi tartózkodás után Pestre jöttem. Énekeltem és táncoltam az angol királynak, az orosz cárnak, Ferenc Józsefnek és más maharadzsáknak. Torkig voltam a férfiakkal, mert ráeszméltem, hogy voltaképpen mind egyformák, akár a trónuson üldögélnek, akár csak éjjeli bakterok a színház körül. Azt hittem, hogy többé semmi sem háboríthatja meg szívemnek nyugalmát, vége a múló örömöknek, de a hosszadalmas szenvedéseknek is. A férfiak azt hitték rólam, hogy pillanatnyilag, szeszélyből is tudok felejteni; ezt gondoltam én is gyakorta magamról, mikor nem szerettem igazán... De mikor egy alapos, mélyen begyökerezett szerelmet kellett kitépni a szívemből, akkor aztán szenvedtem, mint egy állat. Higgye el, kedves barátom, hogy a mi pályánkon halálos veszedelem az igazi szerelem. Mondom, holtfáradtan Pestre jöttem, elbújtam régi ismerőseim elől, mert amikor egynémelyiket láttam közülük, megijedtem, hogy mennyire megöregedtek.
- Leginkább a budai Duna-parton szerettem sétálni, ahol aligha ismertek fel sűrű fátyolom alatt. Különben is a budai Duna-parton tiszteletben tartják a magánosan sétálgató pesti nőket. Valamiképpen minden tétovázó lépésükkel, mélázó fejtartásukkal, bágyadtságukkal azt fejezik ki, hogy boldogtalan szerelem miatt szenvednek. Az ilyen nőket a budaiak éppen úgy tiszteletben részesítik, mint akár a betegápoló apácákat. Kitérnek előlük még a harmonikás nadrágot viselő, nyugalmazott tábornokok is, pedig ezek az urak már nem nagyon zavarják meg a női szíveket.
- Ebédelni anyámhoz jártam, aki szent asszony volt, és már leány koromban sem tűrte, hogy gavallérok látogassanak a házunkhoz, őmiatta bízvást pártában maradtam volna. Olyan kis főzelékeket, apró húsokkal és házitésztákat eszegettem anyám konyháján üldögélve, mintha világéletemben mindig ezen a konyhaszéken üldögéltem volna, és az asztalt takarékosságból nem terítettük meg. Sohase felejthetem el a bab savanyúságát, amelyet anyám pénteken főzött. Sohase felejthetem a harisnyákat, amelyeket anyám a hosszú délutánokon kötögetett. És sohase felejthetem el, hogy egyetlen szóval sem kérdezte, hogy mit csináltam tíz év alatt, mialatt külföldön bolyongtam. Nem volt kíváncsi egyetlen maharadzsára sem, akit meghódítottam.
- Nos, vagy a budai Duna-parton, vagy pedig anyám házánál találkoztam először a kancsi emberrel.
- Mondhatom, hogy elnevettem magam. Olyan kancsi volt, mint a külföldi cirkuszokban a bohócok vagy a zenekarokban a nagydobosok, akiket azért alkalmaznak, hogy a közönséget megnevettessék. Volt abban a kancsi szempárban valamely pokoli jókedv, maró gúny, ördögi fölényesség, mintha ez az ember mindenkit megvetett volna. Én azt gondoltam magamban, hogy ez az ember akkor hahotázik leginkább a világon és az embereken, amikor egyedül van, négy fal között.
- A neve is furcsa volt: Ferdinándnak hívták az egész városban, mert régi pesti svindler volt, aki mindennel foglalkozott, ami éppen előadta magát. Kártyaasztalok mellett üldögélt, grófoknak pénzkölcsönöket szerzett, házakat adott el, jótékonysági mozgalmakban gyűjtött, és ha megszagolta, hogy egy gazdag ember szerelmi betegségbe vagy testi nyavalyába esett, elment hozzá, leült az ágya mellé, és meggyógyította. Anyámnál egy régi családi képünkre alkudozott, amely az én véleményem szerint mit sem ért, de anyám annál drágábbra tartotta, minél inkább megvenni akarta Ferdinánd.
- Az első kérdése hozzám az volt, hogy talán a külföldi rendőrségekkel volt valami bajom, hogy visszatértem hazámba.
- Nevetnem kellett, amint elmagyarázta, hogy a rendőrség a világon mindenütt egyforma. Szent Hermandad szobáihoz kulcs van, amely nem sokban különbözik a tolvajok és betörők álkulcsaitól. Minden embert, még ha rendőr is, ki lehet nyitni, ha megtalálják a hozzávaló kulcsot. Megnyugtattam, hogy a fejedelmek és a hercegek amúgy sem engedtek volna eltoloncoltatni. - Mit tehet egy király? - felelt fitymálón. - A királyoknak kezei meg vannak kötözve. Egy kipróbált, régi titkosrendőr jobban ismeri az életet, mint a legbölcsebb király. - Ferdinánd nézete az volt ugyanis, hogy a királyoknak elegendő egy mákszemnyi bölcsesség, hogy pályájukon boldogulhassanak. De mennyi sütnivalójának kell lenni egy magafajta szegény embernek ahhoz, hogy az életet átlavírozhassa?
- Ferdinánd, a mulatságos kancsi, apránként rendes kísérőm lett a budai korzón. Csak éppen az zavart eleinte, hogy Ferdinándnak mindenki ismerőse volt itt, a sohasem látott emberek sétaútján, mindenkinek a legnyájasabban köszönt... - Tudja, művésznő, én tulajdonképpen senkit sem ismerek itt közelebbről. De régi szokásom, hogyha valamely új városrészbe teszem be a lábamat, igyekszem lehetőleg mindenkivel jó viszonylatba keveredni. Sohasem lehet tudni, hogy mikor kell Pestről más vidékre áthelyezni működésem színterét.
- Én pedig azt gondoltam magamban, hogy miután külföldön birodalmi grófok és zászlósurak kísérgettek sétáimban: itt, a csendes Budán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egy svindlerrel sétálgassak. Ki tudja, melyik ismeretség használ többet a kedélyemnek, az idegeimnek, a betegségemnek: a megyéspüspök barátsága-e, vagy pedig az elvetemedett kancsi emberé, aki mindent és mindenkit kigúnyolt a világon?
- De egyszer észrevettem séta közben, hogy Ferdinánd cipőjének az orra kunkorodni kezd.
- Régi időből tudom, hogy mikor kezd a férfiak cipőjének az orra kunkorodni... Mikor már nem állnak többé szilárdan a sarkukon, hanem valami belső szenvedély miatt ágaskodni kezdenek. Többnyire olyankor, amikor megszerelmesednek... Még a legmegtermettebb férfiak között is szeretne magasabbnak, magasztosabbnak, kitűnőbbnek mutatkozni szerelem idején, hogy a nő úgy bámuljon reá, mint valami másvilági csodára. A kisebb emberek ilyenkor veretnek magas sarkot a cipőikre. Van dolga borbélynak, szabónak, szappannak, bajuszpedrőnek, költeményes könyvnek, kártyavető asszonynak, uzsorásnak, pénzhajcsárnak, de még a kalaposnak is, mert a régi kalap rendszerint nem tetszik az új szerelemben.
- A régi pesti svindler, aki szóbeszéd közben önmagát mindig az "okos Ferdinándnak" nevezte, végre bevallotta szerelmét. Hogy volt, mint volt? Talán éppen akkor, mikor egy hirdetőoszlop előtt állottunk, amelyen a színházi előadást hirdették, ahova én sohase jártam Pesten. - Nézze, Ferdinánd, ha maga engem igazán szeret, akkor könnyűszerrel megtehet egy kis szívességet is - szóltam. Ferdinánd úgy állott, mintha spitztánchoz készülődne. - Hasznavehetetlen, felesleges életemet, művésznő, egy intésére feláldozom - felelé.
- Megnyugtattam, hogy életére nincs szükségem, sokkal prózaibb ügyben óhajtom segítségét megnyerni. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy volt férjem, báró X., aki szenvedélyes kártyás volt Bécs városában, az utóbbi időben szenvedélye miatt adósságokba keveredett. Az én értesülésem szerint húszezer aranykorona volna az az összeg, amely volt férjem ügyeit rendezni tudná. Én rendelkezem ezzel az összeggel, de semmi esetre se akarom, hogy volt férjem megtudja, hogy az én segítségemmel került ki bajaiból. Egy megbízható ember kellene, aki az én pénzemet a maga nevében a bárónak kölcsönadná. Természetesen kellő biztosíték és a kereskedelmi szokások szerint, hogy volt férjem ne is gyanakodhasson. - Ferdinánd elgondolkozott, és vállalta a megbízhatósági szerepet. És mialatt pesti bankomból egy bécsi bankba utaltam a kellő összeget, Ferdinánd elutazott.
- Nehéz dolog ilyen dolgokról még annyi esztendő múltán is beszélni. Valami csendes szégyenkezés fogja el az embert, amikor a szerelmi szenvedélyekbe a pénz kérdése is megjelenik. Ferdinánd kifogástalanul végezte dolgát. Volt férjemtől elhozta a kellő váltókat. Igaz, hogy húszezer korona helyett csak tizenötezer koronát adott át volt férjemnek, mert az első kamatokat mindjárt lefogta a pénzből. De egyébként igen korrekten kezelte az egész pénzügyi kérdést.
- No lássa, kedves barátom - fejezte be a művésznő szavait -, ezt a kancsi embert szerettem a legjobban életemben, és nem a királyokat.