A lap feldolgozottságának foka

A kamarás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kamarás
szerző: Kaffka Margit

                                    Ap. csel. VIII. 26-37.

       Ifjúdad napfény korai melegétől átfűlt méntaszagok szinte mozdulatlanul pihegtek a csillogó portól réteges levegőben; jobbra és balra az út mellett vetések tavaszi frisse eleven smaragdszínnel hasadt el a fellegtelen ég szeplőtlen kékjétől vagy a messze hegyhátak lágyan homályló rajzaitól. A magasan repeső madarak teste sugárzó ezüstfehérben csillant át a kéklő bolton, az útszéli fügefák levélzete még friss volt, s a tömött lombkoronák nedves árnyékokat rajzoltak hellyel-közzel az út vízmosás-szegte, sárgálló agyaglapjára. Csend volt e tájékon, mezei munka zaja sehol sem zavarta még a húsvétünnep utáni nap nyugalmát; észak felé, a messzeségben már kora hajnalban elmaradott a magányos vándor mögött Jeruzsálem környéke, a kőházas helységek; és állatok, gyermekek kiáltozásaitól zajos majorságok. Filep, a diakónus, nyugodt elmerülésben, még mindig friss léptekkel és kicsiny, könnyű butyorral a hátán, bandukolt előre a járatlan úton, mely átvisz Jeruzsálemből Gázába. Lelke tiszta és könnyű szemlélődésbe merült e zavartalan és szép órákban; kétkedés nélküli hálát és örömet érzett azért a különös, lelkes szövetségért, melynek részese lett, s melyet bámulatosan egyszerű, gyermekien átlátszó igazságokban, de a lelkek mély, erős, titokszerű egységében, az eszményi társulás bűvöletesen gyengéd harmóniájában talált fel. „Szeretet és segítség, adás és széjjelosztódás! – gondolta szinte könnyes megindulással, és karját öntudatlanul repesőn lendítette az ég és a föld felé. – Atyámfiai ők mind és testvéreim, kenyerük kenyerem és könnyeik könnyeim! És egyre többen leszünk mi, boldog reményteljesek, egy láncsor szemei vagyunk mi, az utakat magányosan járók, titkosan egymásba fogódzunk, bekerítjük az idegen földeket, emberlakta, távoli vagy ellenséges tartományokat, az egész világot. És így lesz minden lépésünk malaszttal teljes…!” Áradó és érzékeny lényének új volt még és friss szépségben ragyogó az eszme, melynek szolgájává szegődött: úgy érezte, hogy szabadossá lesz általa az élet, szokások, törvény és vagyon minden nyűgeitől, család gondjától és hatalom árnyékától. Kis bőriszákjával a hátán, kirurgusi szerszámaival és balzsamos szelencéivel azelőtt is, kora ifjúsága óta járta volt a városokat és tanyákat gyógyítva, kenettel és szóval iralva, sebeket kötve; és elmélyedő, magányos természete sokszor keresett biztosságot és támasztékot az Írás hajlékony igéiben vagy a zsinagógák szabad fejtegetéseiben; de most működő, eleven, dolgos részévé lehetett valaminek, ami hétköznapok csekélységei fölött méretlen magasan állt. Az élete tartalmat, harmóniát és magyarázatot lelt benne, és minden lépése, szava szinte világraszóló jelentőséget önmaga szemében s a hit ereje által...

       Arra riadt fel, hogy mögötte aranyosan ragyogó porfellegben valami utazócsoport közeledik: tevehajcsárok kiáltozását hallotta, itt-ott kivillantak a ragyogó szerszámok, majd teherhordó szolgák piros átvetői és fénylő fekete vállai, egy gyaloghintó bíbortakarója s mögötte néhány testőr hosszú lándzsái hegye. Filep nyugodtan megállt az út szélén, hogy bevárja őket.

       Egy szerecsen kamarás, Kandakénak, Szerecsenország királyasszonyának főembere ült a hintóban. Buzgó zsidózó létére imádkozni ment fel Jeruzsálembe az ünnepre, s most visszatérőben Ézsajás könyvét olvasta az úton.

       Abbahagyta egy percre és felpillantott. Mélységesen kék volt fölötte az ég, messze hegylánc háta lágyan rajzolódott el a távolban; vetések zöldje harsant az út két oldalán, a fügefák lombja harmatos árnyékokat rajzolt az agyagsárga útra; a levegőben gyengéd és melegtől átfűlt méntaszagok úszkáltak, és ezüst hasú, ragyogó madarak surrantak át az égbolton… Az útfélen magányos vándor állt felszíjazott, bő köntösben, kerek, barna palástban; hátán, nagy görcsös vándorbot hegyén, könnyű bőriszák, de keze halovány és finom, nem rabszolgára valló, arca értelmes és homloka tiszta, szép szakálla sima és gondozott. A kamarás egy mozdulattal megállította a hintót, és az útbanlevők kíváncsi leereszkedésével, udvarias mosolygással intett az orvosnak; majd helyet mutatott neki a szemközti ülésen.

– Érted-e világosan, amit olvasol, uram? – kérdezte néhány perc múlva a diakónus komolyan, és minden bevezető formaság nélkül a könyvecskére mutatott. A hangja, modora biztos volt és híjával minden megilletődésnek vagy zavarnak az idegen főúrral szemben. Az meglepetten nézett útitársa szemébe és mosolygott.

– Hogyan érthetném világosan – felelte –, hacsak valami útmutatóm nem lesz? Te jártasnak látszol a próféták tudományában!…

– Hol tartasz éppen, uram? – kérdezte az újonjött, és kezébe vette a tekercset. Aztán együtt olvasták a szöveget, a fekete főember halkabban és idegenes kiejtéssel, az orvos zengő ritmusban, pontosan hangsúlyozva a szónyomatékot, lágy, mégis férfias hangja éneklésével, míg szép szakálla ütemesen verődött melléhez időnként.

       Mind a ketten kényelmesen hátradőltek olvasás közben, s a kamarás egyszer csak váratlan szeszéllyel társa karja alá fűzte a kezét, hogy együtt foghassák a papiruszt. Maga is csodálkozott ez oktalan meghittségen. De olyan derűs és emelkedett volt egész kedve ma, az ünnepen megtisztult az áldozattal, vigasztaló igéket és komor dorgálásokat hallott, megpihent szokott gondjaitól, s felkereste régi barátait, kik nagy szívességgel és tisztelettel fogadták. Azalatt pedig megszépült előtte a távolságban elhagyott otthona képe, s most frissülve és örömmel kívánkozott megint szőnyeges háza és faoszlopos tornáca után, hol legifjabb felesége színes gyékényfonásra tanítja rabnőit; telt, fekete keblén gyöngyök, fényes karján aranyperecek, vakító fehér fogsorát villantva majd felé, ha jön. Egyéb dolgaira is elégedetten gondolt: az öregedő és félig tehetetlen királyasszony vak bizalmára, a telt kincstárra, melynek legfőbb őrizője volt, a tekintélyre, mely otthonában körülvette, s az idegenek, fehérbőrűek közötti tiszteletre, néhány előkelő zsidó katonacsalád ismeretségére – köztük egy római polgáré is –, melyekre különösen sokat tartott. Azonkívül a napfény olyan csodálatosan enyhe és ragyogó volt ma, s a vidék oly illatos, csendes körül.

       „Jaj haragom vesszejének! Az én dühöm bot az ő kezükben! Istentelen nemzetség ellen küldöm, haragom népe ellen rendelem, hogy zsákmányt ejtsen és fosztogasson és eltapossa, mint az utcák sarát. De ő nem úgy képzeli, és szíve nem úgy gondolja, hanem vágya pusztítani és népeket irtani, nem keveset...!”

       A nagy héber klasszikusnak komoran szárnyaló, sötét szenvedélyű igéi zengőn hullottak ajkaikról, hangjuk zenéje egybeolvadt, a fekete főúr és a fehér bőrű vándorkuruzsló egymás vállát átölelve hajoltak a papirusztekercs fölé:

– Érted-e, uram? – kérdezte Filep diakónus.

– Róma! – felelt a szerecsen halkan, csaknem félénken. A másik némán hajolt újra az írás fölé.

„…Vajon dicsekszik-e a fejsze az előtt, aki vág vele? Vajon a fűrész hetvenkedik-e az előtt, aki forgatja?”

– Kiről mondja ezeket a próféta? – kérdezte feltekintve a kamarás. – Magáról-e vagy másvalakiről?

       A diakónus most rátette keze tenyerét a betűs sorokra, lelkében felfohászkodott, és komolyan az idegen szemébe nézett.

– Tudd meg hát – mondotta ünnepélyesen –, mindezek és egyebek távoli jövendőmondások, melyeket Izráel istene sugallt az ő prófétájának sok század évvel ezelőtt. De értelmük messzire világító; vagy mint az elhajított kő, más határban ér újra földet, és csak az Úr veheti számon, kit és hova talál. A világ urának parittyakövei a régi szentek ily tűzcsóvás szózatai. A világnak sokáig kellett várnia, míg az eldobott kő földet ér, a csóva lángot gyújt. De az ő órája eljött, az idő betelt, és ama nap mostan vagyon!

       Fennszóval és különös nyomatékkal mondta az utolsó szavakat, hogy az elölmenő két rabszolga is visszapillantott rá. A kamarás lényét valami szokatlan kellemes borzongás járta át, mely végigfutott hátgerincén.

– Különös véletlen az, hogy én téged most az úton láttalak, és a közelembe intettelek, mikor éppen ezt olvastam!… – mormogta maga elé halkan.

– Kegyelmet találtál Istennél! – válaszolt a vándor. – Az Úr számon vette gondolataidat és tetteidet, megmérettél előtte, és elégnek találtattál. A Lélek ösztökélt engem ama pillanatban, hogy közeledjem hozzád és csatlakozzam.

– De hiszen én… nem vagyok az ő népéből való!

– Az ő dolga megválasztani a lelkeket és a napokat; ki ócsárolhatná őt? „Izráel erdeje fáinak maradéka csekély lészen; egy gyermek összeírhatja!”

– Beszélj nekem amaz elhajított kőről és gyújtó csóváról és az időről, melyről mondottad, hogy betelt közöttünk! – kérte sürgetve a szerecsen.

       Ideges, zűrzavaros, várandós korának mohó fogékonysága élt lelkében s az alacsonyabbrendű fajta hálás törtetése azok nyomába, akik foglalkoznak vele és magukhoz emelik. Egyénileg pedig ellágyult és hozzáférhető volt kedélye e napon, a reggel szép, csendes órájában. Nem volt e percben más gondja, kötelessége vagy foglalkozása; megnyitotta szívét, és hallgatta a széphangú, egyszerű idegent, új barátját, kinek nevét sem kérdezte meg.

       Az pedig beszélt folyamatosan, ékesszólón; mert százszor elgondolt, bensejében már megemésztett dolgokat mondott, olyasmit, amivel át volt itatva egész lénye és minden pillanata. Az új Útról beszélt, szent közösségükről, a lelkek egyezségéről, kik választott atyafiak az Úrban; a szeretetlakomákról, ahol a gazdag megosztja vagyonát a szűkölködővel s az imádság erejéről, mely áthidalja a távolságokat és egyesíti az embereket.

       A kamarás szemét elfutotta a könny. Maga elé nézett, hogy elrejtse; akkor megakadt a szeme az egyik hintóvivő rabszolga vállán, melyet hólyagosra horzsolt a szíj a megnövekedett teher miatt, mióta a diakónus beszállt. Intett, hogy álljanak meg, és hirtelen támadt könyörületből fel akarta váltatni őt egy másikkal, ki a málhás-tevék egyikének hátán ült. De az idegen szelíd mosollyal fogta meg kezét.

– Nem volna kedved gyalogolni velem kevéssé? Az én Mesteremnek, az Isten fiának lábát is felvérezte néha a saru szíja!

       Aztán kis szelencéből iratot szedett elő tarsolyából és bekente vele a szolga sebesült vállát. „Örvendezz, barátom, te már szenvedhettél valamit az Úr szándékáért!” – mondta a bámuló ifjúnak.

       Álmélkodva nézték a sosem látott csodát; uruk kiszállt a hintóból, és gyalog halad előttük az idegen kuruzslóval, ki maga kezével gyógyította a rabszolga sebét. Pedig a nap egyre feljebb hág, s a fügefák árnyéka kisebbedik; a forróság ugyancsak érezhető már, s a hintó függönyös homályához szokott szemet gyötri a napfény szikrázása. „Vajon mosolyogni fogok-e magamon holnap vagy máskor?” – tűnődött kissé megzavartan a kamarás. De oly szokatlan ma minden, oly friss és különös! Miért ne hajolhatna egyszer a saját, furcsa szeszélye előtt?

– Beszélj nekem a Mesterről, Istened fiáról, ki – mint mondod – gyalogjárt porban és hőségben, és lábát kisebezte a saruszíj!

       Filep diakónus beszélt. Ama Khrisztoszról, kit maga nem ismert ugyan – gyerekfiú lehetett halála idején –, de atyai barátaitól, az imádva tisztelt öregektől ezerszer hallott felőle, minden dolgáról, nagyszerű életéről és tragédiás végéről. Máris a legendák aranyködében úszó fenséges alakja tisztábban volt előtte, mint azok előtt, kik együtt ettek vele, és látták verejtékezni az olajfák hegyén. Ismerte apró szokásait, ezerszer elismételt szavait, kedvenc mondásait; járt az utakon, melyeket lába érintett s a házakban, ahol megszállt vala. És hite biztosságát nem zavarta meg semmi esetleges adat, vagy semleges, színtelen, közönyös emlék. Ihletetten és kimerítőn beszélt – részletezve és ékesszóló megindulással –, de nem felejtve sehol a bizonykodó összehasonlítást, tudós vonatkoztatást a régi próféták homályos igéivel, az Írás jóslataival. Beszélt, semmit el nem hagyva, semmit sem mellőzve – noha nyelve szinte a torkához száradt a déli nap forróságában.

       A kamarás elkáprázva, mélységes, egyre növekvő megindulással nyelte a neki annyira új kinyilatkoztatást. E tetszetős érvek, összecsiszolt és egymáshoz válogatott okok, elrendezett és kiélezett mondatok szövevénye mint megtámadhatatlan és tökéletes rendszer tűnt fel előtte; tetszetős, kerekded, maradék nélkül való és mindenre kiterjedő, mégis egyszerű, naiv és kielégítő rendszer, óhajtott és kedvező igazság: a Világ Vigasza. Lelkesülten, szinte bódultan fogadta be szomjas elméje e szép igazságok és kellemetes magyarázatok láncolatát; minden oly valószínűnek és boldogítón természetesnek tetszett előtte. Ó, maholnap minden nemzetek és valamennyi ember szíve így fog megnyílni, mint most az övé, s mindenki olyan fölmagasztosult lesz, mint ő maga e percben! És mi kell hozzá, hogy nyilvánítottan is az új Út vándora legyen ő is, a szentek egyezségének boldog részese? Valami formaiság, igen, mely az ő önkéntes beleegyezését jelenti, szabad hitvallást a láthatatlanul sugalmazó Lélek előtt, kinek csodáját magán érezte ma. Tele volt vággyal, buzgalommal és szeretettel.

       S amint így mentek, egyszerre enyhítő szellőcske frissesége érintette – alig lehelve – homlokukat, és megmozgatta hajuk fürtjeit. Mögöttük sürgőbb mozgás támadt, a fáradt állatok megiramodtak maguktól, s a szolgák megkönnyebbült, örvendő sóhaja szállt utánuk. A két ember felpillantott, s az útfordulónál lankás, mélyülő térség ölén egy tó ragyogó színe tükröződött előttük ezüstös mozdulatlanságban… A kamarás megilletődve tette keresztbe mellén karjait. – Imhol a víz! – mondta szinte ujjongva. – Mi gátolhat, hogy megkereszteltessem?

– Ha teljes szívből hiszesz – meglehet!

– Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia!…

       Oly könnyű volt neki a hit ebben a percben! Nem volt kemény parancs még, szócsavaró kicsinykedés, sem véres csatatere emberi indulatnak, sem a „vagy-vagy” nehéz, kétélű pallosa. A szív emelkedett hangulata volt s a kedvező alkalom ihletése; nem kötelezett semmire, nem kívánt áldozatot, lemondást vagy tusát. Néhány feledhetetlen óra megpecsételéseül tűnt fel a különös – bár nem szokatlan – keleties mosakodási szertartás, az együttérzés ünnepies és emelő kifejezése volt szinte, eleven és jelentékeny élmény, friss úti emlék, melynek mindig nyoma marad a lélekben. A forróság égető volt, veríték és por fedte az eltikkadt testeket, a habok locsogó harmata enyhületes volt, mint a megtisztulás, irgalom és szeretet igéi, melyeket most jelképien kísért.

       ...Leszállának mind a ketten a vízbe, Filep és a kamarás, és megkeresztelé őt.

       Kijövén pedig elbúcsúztak. Soha többé nem látta a diakónus arcát a kamarás. De egyszer a Gázába vezető úton találkozott vele Jeruzsálemből jövet és… „folytatá az ő útját örömmel”.