A kakasos és vendégei
szerző: Krúdy Gyula
- Ady Endre éjszakáiból -
Ha annak az utcának a sarkán amolyan cölöpféle állott volna, (amilyent például az idegenvezetők manapság is mutogatnak Bécsben) amelybe minden erre járó vándorlegénynek egy szeget dukál beverni, amely szeget messzi földről hoz magával vándorlásaiban: az az Ó utcai sarkon álló fatönk nagyon régen megtelt volna szegfejekkel, hogy az új szegeknek már helyet sem találnának... sokan jártak erre, akiknek útjuk a kakasos házba visz!
Nagyon szerettek itt időzni a riporter urak és a lexikonszerkesztők, a lírai költők és a közgazdászok, kipödrött bajszú éjjeli pincérek és ravaszdi házalók, akik mindenféle selymeket és gyűrűket hoztak csekély részlet fizetésért és éppen olyan mézesmázosan beszéltek, mint őseik, akik a falvakon először árultak pirosítót... De mi csak maradjunk a költői szakmánál, már Hősünk miatt is, aki rövidre terjedő életében csak azokat az embereket méltatta figyelmére, akik penna forgatással foglalkoznak: - így a riporterurakat is. Hősünknek szabad bejárása volt a ház összes szobáiba, mert udvarias, finomkodó szóval kedvében tudott járni Jolán asszonynak, aki semmit sem becsült olyan nagyra egy férfiben, mint a jó modort. ("Pénze, egy hordárnak is lehet, - ha nyer a lóversenyen, - de jó nevelése csak az íróembernek van," - mondogatta a különös asszonyság.)
Thackeray úr Pendennis történetében meglehetősen részletesen leírta az akkori londoni hírlapírókat, - és a hírlapíró az egész világon, így Pesten is ugyanolyan típusú, ahogy az angol regényíró szemügyre vette őt, mit sem változott a hírlapíró-világ azóta, mióta Th. 1851-ben letette Kensingtonban a tollat regénye végére. Legfeljebb némelyek megtanulták a gyors- és gépírást, de a tűzeset vagy a rablógyilkosság leírását manapság is olyan szavakkal kezdik el, mint apáik, akiknek pipabagó maradékai még itt-ott feltalálhatók egy-egy régi szerkesztőség ablakpárkányán. Nagyon valószínű, hogy a végleg ködkabátba öltözködött régi riporter urak is szerették dolguk végeztével a kártyást játszani. Már a Két pisztoly banktartó sertéskupecei mögött is lengedezett egy-két egykorú hírlapíró, pedig a szerkesztő urak akkoriban még nem tartottak éjjeli inspekciót: estére mindenki hazament, ha nem is éppen betegsége kúrálása végett, amit ama szegény báró Kemény Zsigmond, aki a Svábhegy egy emlékezetes villájában viaskodott a kisértetekkelés szellemekkel. Amikor a lapszerkesztést kora délután befejezte. A Ferenci-kávéház nasi-vasi asztalainál is kibicelnek hírlapírók, mikor ez a kávéház még divatban volt ott a Rostély utca sarkán. És mindenütt, végig a városon ahol a kártyát keresik: feltünedezik a hírlapíró alakja, lengén, furcsán, figyelmezve a különböző esélyekre, holott éppen a közvéleményi férfiúnak este a szerkesztő parancsára a kártyázó Budapest ellen kellett cikkét megírnia. Természetes, hogy a riporter urak Jolán asszonynál is kártyáztak. És mivel a kakasos házban kevés volt a szék, a lapíró urak a pádimentumra, a szőnyegre ültek le, hogy szenvedélyüknek hódolhassanak. Néha a reggeli órák vetettek véget a kártyázásnak, amikor "a sajtó öreganyja" felemelkedett a szőnyeg közepéről:
- Ebédet is kellene már főzni, - mondta nyújtózkodva. - Most már hazamehettek.
A sápadt virrasztók hosszadalmas megbeszélések közepette döngtek alá a kakasos ház lépcsőjén. A zsidóboltosnál még felhajtottak egy pohár szilvóriumot, aztán elszéledtek a főváros különböző irányába, hogy kis hónapos szobákban nappali álmokat gyűjtögessenek.
De más volt a helyzet, ha az Esperes is részt vett a játékban...
ki volt Esperes? - Legenda volt.
Egy plébános külsejű, pápaszemes, igen komoly és nagy tudású férfiú volt, aki a Béhá munkatársa volt, hajnalomként "Kis irodalmit" evett a New York kávéházban, látszólag ugyanaz a sors várakozik reá is mint a korrektorok télikabátjaira, amelyek mindennap reggelig lógnak a kávéház fogasán, anélkül, hogy gazdájuknak eszébe jutna sétálni vinni őket. "Esperes" is majd megöregszik és reggelenként a falhoz lapulva mendegél hazafelé a Dohány utcában, mint a többi télikabátok. Pedig "Esperes" különböző kalandokra volt kiszemelve a sorstól.
Legelőször Cholnoky Viktornak tűnt fel ez a komoly, szertartásos férfiú ott a kávéház sarkában, aki éjről-éjre oly hűségesen virrasztott, mint akár az a nyugalmazott színész, akit a kávéház bérlői babonaságból "tartanak" estéről-reggelig (és közben ennivalóval is elláttak,) hogy a kávéház sohasem legyen vendég nélkül. Az Esperes önkéntesen virrasztott, amit Cholnoky Viktor azzal méltányolt, hogy batárságot kötött vele és elcsalogatta őt magával azokba a rejtelmes kiskocsmákba, amelyek a nagyobb hírlapnyomdák körül reggelig is nyitva tarthatnak, a lapszedők ellátása végett. Esperes, a Cholnoky pártfogása révén, csakhamar ismert figura lett úgy a Ferenciek terén lévő kiskocsmában, ahol az egykori Atheneum helyén még évekig nyitva tarthatott a kis kocsmáros, mert a hatóság nem vette észre, hogy a nyomdát a Rákóczi útra helyezték, valamint népszerű férfiú lett a Glóbus nyomda környékén is az évről-évre kitartó Esperes és éppen úgy barátkozott a szedőkkel, mint akár Ch. V.
Esperesnek tehát némi sánszai mutatkoztak a pesti életben, mert különös pártfogója biztosította őt arról, hogy igen sokra viszi, ha szorgalmasan megjelenik a hajnali kiskocsmákban. Ez a Don Quijote formájú Ch. V. egyébként is egyike volt a legkülönösebb protektoroknak, - majd találkozunk még vele, ha valódi Hősünk lábnyomait szorgalmasan követjük az estétől-reggelig tartó pesti életben.
Ch. V. nem rajongott a női nemért, - annál inkább az Esperes, aki rejtelmes szenvedélyeket hordott szorosan magas nyakú mellinge alatt...
- Magának a papoknál van szerencséje. Még megérem, hogy elmegy pap gazdaasszonynak! - mondta egy napon Jolán asszony nevelt leányának, Kisfuvaros Rózsinak.
A virágszál, aki nem volt jelentősebb, mint egy fonnyadt ibolyacsokor, amelyet valamely bálban összetéptek, így nyelvelt:
- Tudom, hogy minden udvarlómat irigyli. Ez az Esperes úr pedig nem pap ám, aminek látszik, hanem "sajtó". Ezt tudhatná, asszonyom.
J. asszony nem hagyta magát:
- Én már csak ismerem a papokat. M. doktor úrra, aki magát megszöktette, megmondtam nyomban, hogy ne higgyen ennek a kiugrott kispapnak. Ez a vénebb, ez az Esperes sem jobb a Deákné vásznánál.
- "Sajtó" az, kérem, csak a külseje olyan mint valami főtisztelendő úré, - felelt Kisfuvaros Rózsi.
- Hát csak vigyázzon. Ha még egyszer megszökik, ide többé vissza nem jöhet.
Dehogy is szökött meg Kisfuvaros Rózsi! Inkább az Esperes úr szökött hozzá Cholnoky úr hajnali pártfogásai elől. Állítólag nem bírta már a jerzsabinkát.)
...Ám még egy körülmény volt, amely döntő szerepet játszott abban a furcsa helyzetben, hogy a tisztes szerkesztő körülbelül fél esztendőre Jolán asszony lakója lett és a lump életnek látszólag örökre hátat fordított. Esperes örökölt.
Hol és mennyit: örök rejtély. Nem beszélt az örökségről senkinek, még a kopott, hűséges korrektori kabátoknak sem. Nem szólt egy szót sem, Gyulának, a N. Y. kávéház főpincérének sem. Cholnoky úr pedig csak napok múltával tudta meg, hogy pártfogoltja tekintélyes örökségre tett szert és ezért női fogságba keveredett.
A mindenfelé megforduló Báttaszéki Lajos hozta az első hírt Esperes fogságba eséséről.
- Talán ezer forintnál is többet örökölt az Esperes, - kezdte az Éj és a Lámpások lovagja a New York kávéház hírlapírói előtt.
Zubony és Reinitz abbahagyták a szokásos szóvitát. A vörös Grajna kétkedőleg csóválta a fejét, mert embertársairól lehetőleg csak a rossz híreket szerette elhinni.
- Azt mondta, hogy húsz esztendő óta nem volt szabadságon, nem volt egyetlen pihenő napja sem. Szobát bérelt tehát a Kakasos-házban, éjjel-nappal ágyban fekszik, eszik-iszik, alszik, amíg az öröksége tart.
Ch. V. amikor hírül vitték neki Esperes különös kalandját, felkiáltott:
- Itt valami cselszövény van. Az Esperes hajnalban szilvóriumot szeretett inni, nem pedig az ágyban feküdni.
(A cselszövény kibogozására először Szini Gyulát kérte fel, aki néhanapján elkísérte Viktort különös korhelykedéseiben. Szini ellenben kitért a megbízatás előtt, még pedig azzal a kifogással, hogy ő maga is vőlegény: félreértésekre adhatna alkalmat megjelenése a Kakasos házban, maga helyett Révész Bélát ajánlotta, mint aki, véleménye szerint a legjáratosabb női ügyekben... Ch. V. türelmetlenül verte az asztalt:
- De hát hogyan lehetséges az, hogy Pest utcáiról elraboljanak egy felnőtt embert? A rendőrséget kell értesíteni.
Miután a rendőrségről volt szó, felfigyelt Soma (Tábori Kornél), a Pesti Napló rendőri rovatvezetője, mint abban az időben mondták:
- Majd szólok a főkapitánynak.
Cholnoky azonban tovább heveskedett:
- Mit a főkapitány? Mit tehet az: női furfangok ellen? Ellenben keljen ön útra, Soma, ha azt akarja, hogy riportjai minden megcsonkítás nélkül jelenjenek meg a Naplóban. És csak ennyit mondjon a szegény fogolynak: Menekülj! Cholnoky a szokott helyen vár. Elvégezte-e Tábori Kornél a különös megbízatást? Nem lehet tudni. Esperes tovább is ágyban, párnák között maradt azon a címen, hogy húsz esztendeje nem volt szabadságon.
Esperes a "női fogságban" természetesen nagyon szívesen vette, ha a kakasos ház hajnali látogatói olykor megkopogtatták szobája ajtaját. Mindjárt elővett a párnái alól egy üveg szilvóriumot, ha Ady Endre hangját hallotta:
- Engedjétek hozzám a költőt! - kiáltotta, amíg Jolán asszony nagy dirrel dúrral felnyitotta az ajtót.
- Ne kiabáljon. Majd azt én mondom meg, hogy ki jöhet be magához. Utóvégre én vagyok itt felelős mindenért. Kinek tesz szemrehányást, ha a riporterek elnyerik huszonegyesen a pénzét? Az ilyen öregember már ne kártyázzon.
Az Esperes megszeppenve felelt a takaró alól:
- De a költő nem kártyázik.
- Az se olyan szent ember, amilyennek mutatja magát. Majd egyszer arról is kiderül valami. Aki "poéta", - annak én egy szavát sem hiszem.
De azért Adyt és Révészt csak beengedte néha a társaság után sóvárgó Esperes szobájába a szigorú háziasszony.
Kis udvari szoba volt ez, amelynek üvegajtaja a folyosóra nyílt és a szobában jól lehetett hallani a háztetők felett elsuhogó nagy madarak, szelek hangjait, valamint alant a házmester véleményeit a kisebbfajta kapupénzekről.
- Nem szagoltam már egy hónapja nyomdafestéket, - kezdte az Esperes megigazítva orrán a cvikkert és rongyos hálóingében felült az ágyban. - Igyatok egy kis pálinkát.
Terézvárosi búcsúk olcsó emlékei fedték a falakat. A szőnyeg oly kopott volt, mintha az egész hadsereg végigment volna rajta, amely valaha Boszniába masírozott.
- Sajnos, én nem vagyok költő, hogy egy ilyen furcsa háznak a varázsát leírhatnám. Csak egyszerű lexikon szerkesztő vagyok, aki az idegei pihentetése végett költözött ebbe a házba, ahol napközben olyan csendesség van, mint akár a Duna fenekén. De te költő vagy, Ady Endre, neked múlhatatlanul szükséges volna, hogy darab ideig ilyen házban is lakjál, - folytatta bölcsességeit az Esperes. - Elismerem, hogy Zuboly nagy tudós, de még egy fütyülő ára praktikusságot nem hallott tőle élő ember. Itt hallanád, hogy milyen ceremónia nélkül beszélnek az életről e ház lakói!
Ady megkotyogtatta a felkínált pálinkás üveget, míg a jó Révész tiltakozó mozdulatot tett:
- Én csak bort iszom.
Esperes pártfogói hangon folytatta a szegényes ágyból:
- Én rám hallgat ez a bigott zsidóasszony, mert tudok valamit a Talmudból... Az ember sok mindenféle haszontalanságot összeolvas életében. Hát csak azért mondom, hogy szóljál nekem, ha elhatároznád magad a tisztességes életre és itt akarnál kvártélyt kapni. Mert előbb-utóbb megadja az ember árát annak, ha Zubollyal hentereg a kocsmaházakban.
Ady megemelte az üveget.
- Zuboly doktor úr egészségére.
- Helyes, - felelt az Esperes, - magam is szent embernek tartom Zuboly urat, mert bizonyos egyéni életmódot merészel folytatni ebben a városban, amely életmódhoz, sajnos én csak most kezdek hozzá... Zuboly egyéniség. Hol kezdődik egy lapíró egyénisége? Ott, amikor már színházban sem jár. Nem kíváncsi sem a színdarabírókra, se a karszemélyzet hölgyeire. Sőt még arra sem hajlamos, hogy a divatos primadonnánál fekete kávén megjelenhessen, amikor a primadonna úgy mutatja be őt a kopasz, öreg hülyéknek, vagy a pénzes, ifjú mafláknak és egyéb vendégeinek, mint reménytelen szerelmesét, vagy felszarvazott vőlegényét, vagy a legjobb esetben: mint fizetett hírlapíróját... Ebben a házban nincs ilyenféle bemutatásnak kitéve az ember, azért is szeretek itt lakni. Zuboly rosszul teszi, hogy nem jár gyakrabban ide.
R. B. csendesen köhögött, mert az Esperes olyan nagy füstöket fújt maga körül, mintha trafik előtt őrködő töröknek képzelné magát.
- Sokszor gondolkozom én az írók dolgain, bár erről csak ritkán beszélek. Nincs kivel, nincs kinek. Vasárnap délutánonként megengedem magamnak, hogy felkeljek. Csak úgy alsóruhában, papucsban mozgok ide-oda a szobában. Az ajtót kinyitom és az ajtó mellé telepedek, hogy ne lássanak a ház lakói. Kellemetes, hűvös levegő szálldos fel a vízzel locsolt udvarról, a nyár sajtos szagai itt nem ismerősek. Cigarettát sodrok finom, leánykahaj puhaságú dohányból, kényelmesen pöfékelek és az orromon eresztem ki a füstöt a magam mulatságára. A házmesterrel hozatok egy korsó frissen csapolt sört, felnyitok egy doboz szardíniát, aztán lepihenek az ágyba és a bolond írókon gondolkozom, akik még vasárnap is munkálkodnak, tesznek-vesznek, sürögnek-forognak. Ha máshol nem, hát a cikóriaszagú New York kávéházban, ahol vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgy sem kapni üres asztalt. Milyen szerencse, mondom magamban, hogy nincs semmi dolgom az irodalommal! A fal felé fordulok és igyekszem elaludni. Félálomban még látom Zubolyt valahol a Centrál kávéház környékén, ahol hóna alatt könyvcsomaggal szalad. És boldogtalan, ha nem talál valakit, akivel kedvére vitatkozhatna.
- Igazán oly jól tudsz aludni? - kérdezte Ady és megcsörgette zsebében az orvosságos üveget.
- Felségesen alszom... különösen dél felé, mert ilyenkor azt gondolom magamban, hogy vannak bizonyos, többnyire tehetségtelen írók, akik ilyenkor a Váci utca közepén fölényes arccal sétálnak és jobbra-balra köszöngetnek, olyanok is, akiket nem ismernek. Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik a keresztény társaságokban míg a zsidók között a keresztények butaságait gúnyolja. Ezek a Krisztihandok, ezek a Csókolom a lábat-ok, ezek a Legalázatosabb szolgája, méltóságos uram-ok, - ezek a két könyökkel járók... Ezek a "társadalmi összeköttetések" útján érvényesülni akaró írók!... Azért szeretlek, Ady Endre, mert nem vagy ilyen.
Ady szokott cinikusságával válaszolt az öreg Esperesnek:
- Azt hittem, hogy neked már nincs egyéb dolgod, mint a nyitott ablakon át szobádba tévedő verebeket kellő irányba kihajszolni.
- Voltaképpen, ha akarnám, nem is volna más dolgom, - felelt gőgösen párnái közül az Esperes. - Gazdag ember vagyok. Nem szorulok a fiatal Zilahyra, a Béhá kiadójára.
A kis szobában egyszerre olyan álmélkodó csend támadt, hogy a terézvárosi búcsú legyezői, a városligeti gyorsfotográfiák szinte megdöbbenve néztek össze. Esperes maga is meghökkent vakmerő szavain, de azért még néhányszor bizonytalan hangon ismételgette:
- Sikerült magamat anyagilag függetleníteni...
Majd egy korty pálinka felhajtása és az utána szokás krákogás, fújás, könnybeborult szemmel való nézegetés után az Esperes támaszkodó könyököt cserélt és így folytatta előadását az áhítatosan figyelő fiatalembereknek:
- Ne féljetek ettől a pálinkától, mert ez Ch. Viktor receptje szerint készült. Van benne jerzsabinka, mert a lengyel urak ettől voltak olyan hosszú életűek, hogy talán sohasem halnak meg, ha a "nyepozvolim" miatt agyon nem csapják őket országgyűléseiken. De van benne egy kevés borovicska pálinka s, valódi szepesbélai, Gábriel féle gyártmány, hogy néha határozottan érzem a fenyőerdők illatát. Természetesen meg van keverve ez a készítmény tömény alkohollal is. Sajnos, Jolán asszony azóta nem szívesen ad pálinkás poharat, mióta a hírlapíró urak szokásba vették, hogy a pálinkás poharakat zsebre vágják, hogy otthoni felszerelésüket emígy kiegészítsék. Azért csak az üveg nyakát fogjad Bandi, mert téged jó szívvel kínállak. Te talán még egyetlen egyszer sem jártál délben a koronaherceg utcában, hogy mindenféle embereknek köszöngessél. Ezért viszed valamire a komoly emberek társadalmában. Ma már nem élvez a modern költő csendillákban, lugasokban, présházakban, mint a tizenkilencedik század poétái, legalább tartóztassa magát a városi életben úgy az asztaltársasági gyűlésektől, mint a zsúrok kisasszonyaitól. Nem lehet az igazi poéta, aki zsúrokon lóbálja a sörényét.
- Minket, szocialistákat, soha sem hívnak zsúrokra, - jegyezte meg Révész Béla és itt látta az idejét annak, hogy gondos öltözködésén valamit változtasson: levetette fehér selyemből való gallérvédőjét, amely nélkül sohase húzta fel a kabátot.
- Nehogy azt higgyék, hogy itt úgy élek mint valami névtelen sziget Robinzonja, kikötnek itt majd hajók, amelyeken híreket hoznak a külső világból, - folytatta a különös Remete. - Jóformán mindent tudok, ami odakint Pesten történik. Mikor elhangzott a hajnali harangszó a terézvárosi templomban: felébredek és figyelem a kapunyitásokat. Már pontosan megismerek lépteket, amelyek a grádicson feljönnek. Jolán asszony dragonyos lépteiről azt s megtudom állapítani, hogy mennyit vesztett a kávéházban éjszakai kártyázása folyamán? Mindig szaladva jön Kovács Noldi, a riporter, mintha valamit itt felejtett volna. Tábori Kornél a komoly embert adja, ezért nagy meggondolással jön, mintha azt akarná elhitetni a házmesterrel, hogy hivatalos ügyben jár. Mindig elégedetlenül jön Tarján, akinek folyton nézeteltérései vannak J. asszonnyal. T. V. különösen azt kifogásolja, hogy hajnalonként annyi vendég van a háznál. A disputákban azonban mindig J. asszony győz, rázárja a szobaajtót T. V.-ra. Hát még: mikor Jolán kedvence, az a Lázár fiú megérkezik! Ez a Lázár Miklós nagyon értheti, hogyan kell kedvükben járni a nőknek, mert az egyébként szilaj, vad természetű asszonyság mindig megszelídül, akármennyi pénzt vesztett is az elmúlt éjszakán. Úgy veszem észre, hogy ez a Lázár gyerek nagy kegyben áll itt. Mindig libamájat kap reggelire, francia illatot a párnája és a cselédlány fertály órákig pucolja a cipőjét. Ha a fürdőszobában a kazánt forrni hallom, bizonyosra veszem, hogy Jolán L. M.-nak készít fürdőt. Korántsem akarok rosszat mondani erről az Angliából hazakerült ifjú hírlapíróról de nyilvánvaló, hogy J. asszony talán még férjhez is menne hozzá... Sajnos, az én korom már nem engedi, hogy nősülésre gondoljak.
- Nem volna jó házasság, - jegyezte meg R. B., aki még ilyen hajnali időben is megtartotta szokásos búskomolyságát. - Jolán asszonynak egy kemény, katonás, szigorú férj kell, aki rendben tartja, sőt néha a cipőjét is hozzá meri vágni!
- Hogyne! - kiáltott fel félig mámorosan Ady. - Egy ilyen csiszlik végül kidobálná innen a hírlapírókat. Én inkább a vörös Grajnához adnám férjhez J. asszonyt. Az úgyis agglegény ember.
- Mióta Kónyai Elemérrel kardpárbajt vívott egy nő miatt, a vörös Grajna szakított a hölgyekkel. Azt mondja: megundorodott tőlük. Vén bolond lett, aki már semmire sem jó, mint arra, hogy Zubolyt, meg Reinitzot ugrassa, - jegyezte meg csemcsegve az Esperes, aki nagyon szeretett női ügyekről beszélni.
- Hát kihez kellene Jolánt férjhez adni? - vetette fel a kérdést Ady, miután erős adagot vett be a Ch. V. receptje szerint készült orvosságból. Az Esperes követte példáját és megigazította feje alatt a párnát:
- Sokan törik a fejüket azon, hogyan kellene elsütni ezt a derék, tagbaszakadt asszonyságot, - folytatta az Esperes. - Nádas Sándor és Kemény Simon, akiket mostanában a legcinikusabb fiatalembereknek mondanak, néha esténként megszoktak itt jelenni, hogy Jolán asszonyt úgy megkínozzák a beszédeikkel, hogy szegény asszony sírva menekül be hozzám. "Képzelje, kiáltozta a múltkor is J. asszony, ezek a gazemberek arra akarnak rávenni, hogy Blau bácsihoz menjek férjhez." De az igazi hecc csak akkor kezdődik, amikor az említett fiatalemberek, kollégájukat Jób Dánielt is magukkal hozzák. Ez a Jób olyan hideg, mint az angolna és úgy tud szúrni mint a skorpió. Jób azt tanácsolta a minap J. asszonynak, hogy legjobb volna, ha női zenekart alapítana, neki van is egy ismerőse, egy özvegy vak zongorista. - Hát így kínozzák azt a szegény asszonyt, hogy alig tudom eléggé megvigasztalni, amikor litánia idején meglátogat a szobámban. Mert sehogy sem akarja elhinni, hogy nem vagyok pap... Lelki vigasztalásokra szorul még ő is, mint a legtöbb nő, aki harmincadik évét elhagyta.
Az Esperes most hirtelen figyelni kezdett. Zsír sustorgása hallatszott be a konyhából, sörös palackok egészségesen puffantak, a jégszekrény tartalmát kavargatták, a házmester vidám füttyszóval ment el az üvegajtó előtt: valami készülőben volt.
- Nem hagyom magamat kijátszani! - kiáltott fel az Esperes. - A konyhán valamely vendégség indul, amelyből talán ki akarnak rekeszteni... Ohó, nem így verik a cigányt! Majd mindjárt körülnézek.
Rövid lábszárait hirtelen kirúgta a paplan alól, hosszú alsóruhájában bizonytalanul pattant a kis szoba közepére és nadrágját kereste, hogy felöltözhessen. A nadrágot meg is találta, de ekkor, midőn a nadrágot magára akarta venni: valamely különös meglepetés történt. A nadrág nem ment össze a derekán, - kihízott belőle a terjedelmes pihenés alatt. Jobbról, balról nézegette a nadrágot. Magában morfondírozott:
- Ez volna az én nadrágom? Ezt vettem volna én a Teleki téren? Hiszen ez a nadrág engem megcsalt.
- Te csaltad meg a nadrágot, - felelt Ady és különböző orvosságokat vett magához.
Az Esperes még egy darabig próbálgatta a nadrágot, de az sehogy se ért össze megdagadt potrohán.
Az Esperesnek nevezett férfiú komoly ijedelemmel feküdt vissza az ágyba.
- Két hónap óta most próbálok először felöltözködni, - mormogta maga elé. - Ez sem sikerült. Végem van. Hogyan jutok megfelelő nadrághoz, ha innen majd nemsokára el kell mennem?
- Gazdag ember varrat magának egy nadrágot, - indítványozta a praktikus R. B.
- Hol van már az én gazdagságom? - siránkozott az Esperes. - Az utolsó forintjaimon élek.
Ezután az Esperes mélyen elgondolkozott. És gondolkozás után megfogadtatta Adyval és Révésszel, hogy nem beszélik el a városban a nadrággal való különös kalandját, mert nem akarja, hogy egész Pest rajta nevessen. Ady pazarul legyintett:
- Látom, hogy pókháló van az ágyad felett a szoba sarkában, majd leereszkedik egyszer éjszaka a pók és meghozza a kellő szerencsét.
(Ámde mégis csak úgy történt, hogy igen rövid idő múltával Jolán asszonynak kellett új nadrágot venni hosszadalmas vendégének, hogy az végre felkelhessen az ágyból.)
Kinyílt az ajtó. Az asszony perdült be:
- Habár ez a ház nem a lumpok kvártélya, főleg nem a korhely "sajtó" tanyája: a szelíd, illedelmes Révész Béla kedvéért mégis főztem egy tányér korhely levest, habár tudom, hogy ez a hosszú hajú, a Révész barátja nem érdemli meg. Pedig már számtalanszor megmondtam, hogy a lump barátokra nincs szükségem.
Alighogy befejezte szónoklatát az asszony: magas tagbaszakadt árnyék jelent meg a folyosón az üvegajtó előtt.
- No itt van Bátti is! - kiáltott fel az asszonyság és olyan viharosan kezdett tenni-venni, hogy az új vendégnek jó darab ideig kellett az ajtón kopogtatni.
A Báttinak nevezett úriember olvadékonyan, édesdeden, rejtélyesen lépett be, mintha valami nagy ajándékot hozott volna a zsebében:
- Királynő, - kezdte hódolatosan. - már megint rosszkedvűnek méltóztatik lenni? Csodálom, szerfelett csodálom. Hisz amint látom itt van az irodalom új üstököse is nagyságod termeiben, valamint a szentéletű szerkesztő, hogy az ágyban fekvő főtisztelendő úrról ne is beszéljek, akinek egy pakli svájci kártyát bátorkodtam hozni.
J. asszony kiragadta a kártyacsomagot B. úr kezéből:
- A kártya majd jó lesz nekem. Az Esperesnek eltiltotta Strikker doktor a kártyázást. Árt az epéjének.
Bátti úr színésziesen nevetett:
- Epe? Ki beszél itt epéről, mikor csupa angyalok között vagyunk? Itt van az ünnepelt költő, akit a Három Hollóban ma este oly bús-komolyan várt a reménytelen Hatvany úr, hogy vigasztalásképpen kénytelen voltam felajánlani neki néhány párti kártyást. Mire kiderült, hogy a baronett nem tud kártyázni. Hja, ilyenek azok az emberek, akik az irodalomért rajonganak. Más életpályákra teljesen hasznavehetetlennek bizonyulnak. Verset csak nem írhattam a drága baronett kedvéért, hisz itt van erre a célra a költő... A Költő! - ismételte Bátti úr gúnyosan, komikusan, mert ennek a férfiúnak az volt a marottja, hogy a hétköznapi beszédben is színészi sikerekre vágyakozzon.
- Úgy látszik, valami jó üzletet csináltál, te Bátti, - jegyezte meg Jolán asszony a cigarettája mögül. - Sikerült magad részegre leinnod.
- Én nem ihatok a betegségem miatt, holott a többi uraknak ehhez túlságosan joguk van. Az én doktorom egy nagyon komoly ember, tűvel szurkál, nem bánja akárhogy kesergek. Hja, persze, nem lehet mindenkinek olyan szalonember orvosa, mint a Költőnek. Lukács doktor úr bizonyára megengedi a költőnek, hogy annyit italozzon, amennyi belefér. Én, királynő, el vagyok tiltva az italtól. Annál többet szabad gargarizálnom nagyon rosszízű, sós vizekkel.
- Te Bátti, én nem hiszem egy szavadat sem, - mondja a ház úrnője.
- Hát nem látja rajtam, úrnőm, hogy olyan roncs vagyok, mintha a Szentföldről jöttem volna azzal a betegséggel, amelyet a lovagok hoztak magukkal Jeruzsálemi Endre királynak idejében?
Bátti úr olyan siralmasan mondja el ezeket a szavakat, hogy a jószívű J. asszonynak már sokkal enyhébb volt a hangja, amikor így szólt hozzá:
- Hát nem bánom, Bátti, leülhetsz, de figyelmeztetlek, hogy ne jusson eszedbe semmiféle kártyás játékot indítványozni se a főtisztelendő úrnak, se pedig a többi "sajtónak".
Bátti úr levetvén rókavörös kabátját, finomkodva hajlongott jobbra-balra, mint konferanszé korában a Paradicsom-kabaréban.
- Hová tetted a kék frakkot, Bátti? - kérdezte most váratlanul Révész Béla.
B. úr fájdalmasan nevetett. (Mert általában mindig keserves volt ez a jeles férfiú, író, költő, szerkesztő és színész óhajtott volna lenni és fatálisan elkerülte őt a siker minden pályán.)
- Szerkesztő úrnak is gúnyolódni méltóztatik csekélységem felett? Persze, hiszen azért vagyok a városban, hogy mindenki én rajtam fenje meg elménckedése beretváját. Kíváncsi vagyok, hogy kivel fognak gúnyolódni a tisztelt szerkesztő urak, - a Herr Redaktőrök, ha majd véglegesen elutazom a városból? - kezdte Bátti úr fájdalmas gúnnyal.
J. asszony Hölgy-cigarettával kínálta.
- Zsüsztihand, Zsüsztihand, - felelt B. úr finomkodva. - Én már olyan vagyok, babám, hogy inkább koplalok, de a mindennapi Extra fine Gianacis cigarettámról nem mondok le. - Szólt és reszkető kezével egyiptomi cigarettát kotorászott elő. Nagy füstöt fújt maga körül és ál vidáman folytatta:
- A szerkesztő úrnak azt méltóztatott csekélységemtől kérdezni: hová tettem a kék frakkomat? Nos, röviden felelek a kérdésre. - Eladtam a kék frakkot egy pajeszes embernek, miután a Paradicsom-Kabaré megbukott. Nem volt színpad, ahol a kék frakkot magamra húzhattam volna. Nagy Endre mellett nem lehet ebben a városban senkinek megélni. Pedig becsületemre mondom, olyan vicceket mondtam el a Paradicsomban, hogy magam is nevettem.
Jolán asszony a cigarettája mögül a maga szokásos megvető hangján megszólalt:
- Akárhogyan bolondozol, Bátti, nem fogok kakast elnevezni rólad.
Bátti komikus fájdalommal felelt:
- Remélem az arcképemet sem függeszti ki a szobájában, mint a Móricz bácsiét.
A "sajtó öreganyja" személyes megtámadtatást érzett ebben a megjegyzésben, ezért nyomban félrecsapta a kontyát:
- Mit tudtok ti, mai jinglik a régi "sajtóhoz" képest. A régi prés: az volt valami! Maga az öreg Móricz bácsi is olyan fiatalos volt, hogy nem egyszer kellett visszatartanom attól, hogy örökbe nem fogadjon egy-két kisasszonyt. De hát én vigyáztam a nemzet nagy írójának az egészségére. A régieket talán az egy Esperes közelíti meg a mai világban.
A váratlan bókra Esperes úr az ágyban rezignáltan sóhajtott. J. asszony még nem tudta, amit E. már tudott, hogy rövid időn belül a bókoló hölgynek majd nadrágot kell venni egy terjedelmes férfiúi szükségletére. - Igaz, folytatta J. asszony. - Ti, az ilyen Bátti-félék egyebet sem tesztek, amíg éltek, mint az Andrássy úton, mindegyiknek utána fordultok, pedig láttátok magatok előtt a példát, hogy görbült meg a nyaka ilyen forgolódástól a "Hosszúnak" (amely név alatt Kr. Gy. Urat volt szokásban emlegetni a Kakasos-házban). Alig tudta azt helyreigazítani a jó "mama", valamint a Jókai Mór orvosa, a derék Strikker bácsi. Remélem, hogy Báttinknak is rövidesen kificamodik a nyaka, de azt már nem fogom helyreigazítani.
Ady a "rózsák anyjának" nevezte J. asszonyt. Ama rózsadombi Gülbaba emlékezetére... Költő volt, mindenkinek olyan nevet és rangot adományozhatott, amilyent éppen akart.
Ezalatt odakünn a hajnal rózsaszínűre festegette a kertek rétjeit, még pedig darabocskánként, mintha megjutalmazni akarná azokat a földterületeket, amelyek az éjszaka bőséges füvet növesztettek. És az első napsugár, a legbeszédesebb ingatlan ügynök: mesebelien kívánatossá tette a budai part házait amott túl a ködbeborult Margit híd mögött... És az a két férfiú, aki az Aradi utcából, a Globus nyomda irányából jött, még mindig tanakodva állt a nagykörút közepén, ahelyett, hogy rendes szokás szerint elindult volna a Józsefváros irányába, - mert hisz a Globus kocsmája után a józsefvárosi bor, sör és pálinka mérésekbe is illik reggeltájban egy pillantást vetni.
Az egyik férfiú, aki magas és sovány volt, amint ama Búsképű Lovagot ábrázolta hajdanában a börtönviselt, halhatatlan regényíró, kitárta hosszú karjait és társának, szinte az egész várost megmutatta egyetlen kézmozdulattal:
- Erre kell neki valahol bujdosnia... Itt rejtőzködik... Ide menekült.
A Don Quijotte-hoz méltó hajnali-társ, - egy vöröses pofaszakállas, pápaszemes férfiú, aki még így hajnaltájon is olyan ünnepélyes tudott lenni mint egy angol kereskedő, aki most hagyta el irodáját, - pöfögött:
- Kérlek Viktor, precizírozni kell a kérdést. Véleményed szerint tehát az Esperes itt a közelben, a Terézvárosban rejtőzködik?
A Viktornak nevezett úriember hitelt érdemlően bólintgatott:
- Az össze kémjelentések azt mondják. Az Ó utcát, a Zichy utcát, a Dessewfy utcát emlegetik, mert azok a nők, akiket Esperes ismer: csak ilyen előkelő nevű utcákban szeretnek élni.
Don Quijotte társa már nagyon vágyódott a Józsefváros felé, azért barátjának a karjába kapaszkodott és így pöfögött:
- Igen egyszerű a dolog... Holnap szólok Hetényi doktornak, a Béhá riporterének és ő két nap alatt kinyomozza, hol rejtőzik Esperes.
A Globus kocsmájában azonban ezen a hajnalon több életbátorságot mértek ki, mint egyébként szoktak, ezért a hajnali figura tovább ágált... Kijelentette, hogy még ebben az órában meg kell találnia Esperest. "Pest nem olyan nagy város."
- De hát mit akarsz vele, az istenért? - türelmetlenkedett a Józsefváros rajongója.
- Meg akarom kérdezni tőle, hogy érzi magát, mióta lemondott a pálinkaivásról.
(Hát ez bizony elég fontos kérdés lett volna.)
Ki volt ez a kíváncsi férfiú, aki Esperes szeszfogyasztásai felől ily információt akart minden áron szerezni abban az órában, amikor a Pesti Naplót hordani kezdték a Globus nyomdából?
Senki más, mint Cholnoky Viktor.
Egy műveletlen ember madárijesztőnek nevezné őt, amint itt a Nagykörút kellős közepén látná, de Viktor nem érintkezett műveletlen emberekkel: - még a szedőmunkásokkal is, akikkel éjszaka rendszerint érintkezett: irodalomról szeretett beszélgetni. Például igen fontosnak tartotta a megállapítását annak, hogy kinek a kézírását szeretik leginkább a betűszedők, valamint nagyon érdekelte az is, hogy mely "írnokok" nincsenek tisztában a helyesírással. Kik hagynak ki vesszőket és kik ügyelnek pontosvesszőik korrekt elhelyezésére?... De főleg azt akarta mindenáron tudni, hogy kik azok, akik betűket, szótagokat hagynak ki kéziratokból, mert ezek számára már jó előre helyről kell gondoskodni a Svarcer intézetben.
Valóban ő volt, Cholnoky Viktor, aki ezen a reggelen elhatározta, hogy a föld alól is előteremti Esperest.
Ez a bizonyos Ch. V. még nem olyan régen iratkozott be a pesti lakosok névjegyzékébe. Korábban Veszprémben volt lapszerkesztő, ahol véleménye szerint kevesen tudják, hol van korrekt helyén a pontosvessző, ezért távozott a városból, pedig atyja, - ama Cholnoky László ügyvéd úr, aki először fordította le Sió álnév alatt a Monte Christo című regényt: ugyanebben a városban öregedett meg.
Ch. V.-t nem fogadták ugyan kitárt karral Pesten, mert abban az időben is be volt itt töltve minden állás a szerkesztőségekben. - Különösen olyankor, amidőn vidéki hírlapíró kereste itt az elhelyezkedést. Ám ebben az időben a legkedvesebb sánta embert, Hevesi Józsefet a veszprémi születésű Balla Mihály követte a Pesti Napló szerkesztői székében. A jó Balla, hogy földijén segítsen, alkalmazta őt lapjánál, egyelőre csak korrektornak ott a tisztes nyomdahelyiség ama ketrecében, ahol a korrektorok emberemlékezet óta addig szoktak ülni, amíg megvakulnak. Viktornak pedig nagyon gyönge szemű ember volt, aki ha meg nem hal vala: manapság talán szemvilág nélkül tengetné életét.
A korrektornak mindig bús élete van, még azokban a nagyablakú irodákban is, ahol a komótos regényeket lassú, tudományos műveket karosszékből korrigálják. De mily más az újság-korrektor élete, aki az éj óráit virrasztva tölti az ólombetűkkel, egyetlen öröme, ha sok ciceró meg garmond betű kerül fájó szeme elé, míg nagyot sóhajt a petitek és nonpareillek láttára. És ebben a korban még vasárnapja se volt az újság-korrektornak, mert hiszen a napilapok hétfőn reggel is megjelentek.
Ez az örömtelen élet várakozott Viktorunkra is... A Pesti Napló szerkesztőségének "írnokai" közül egyetlen emberhez ragaszkodott szíve mélyéből, ez pedig a szegény Lukács Sándor, a rendőrségi riporter volt, aki a tábeszt megelőző írógörcsöt megismertette a fiatal kollégákkal, ugyanezért írógépen kopogtatta le jelentéseit. Ez az írógép volt az első amely a pesti szerkesztőségekben kattogni kezdett. Ch. V.-nak tehát nem volt sok baja Lukács Sándor kézírásával.
Viktorunk már veszprémi lapíró korában tanulni kezdett angolul és ezt későbben sem hanyagolta el. Korrektor korában egy Rudyard Kipling novella került a kezébe, amelyben egy szerelmes orángutánról volt szó. Viktor lefordította a novellát, átadta a P. N. szerkesztőjének az angol író szenzációs beszélyének megjelenése okozta, hogy a fordító iránt is némi érdeklődés kezdett mutatkozni a P. N. szerkesztőségében. Baumann nyugalmazott lovassági kapitány úr, aki Weissenbacherék megbízásából a P. N. üzleti ügyeit vezényelte nagyon jóravaló ember volt, aki bár annyit sem értett az újságcsináláshoz, mint hajdú a harangöntéshez, jóakarattal pótolta ebbeli fogyatkozását. Balla Mihály közbenjárására csakhamar helyet szorítottak, a P. N. szerkesztőségében ama Kipling novella fordítójának.
Elkerült tehát Ch. V. a korrektori ketrecből, ellenben még jó darab idő telt el, amíg valóban kibontakozott hallatlan hírlapírói és írói készsége az újsághasábokon. Ebben az időben Tóth Bélát mondják a legjobb magyar hírlapírónak, Cholnoky nem sokáig marad ismeretlenségben a Pesti Hírlap Esti leveleinek az írója mögött.
Pedig nem volt könnyű dolog kitűnnie a P. N. szerkesztőségében, - jeles hírlapírói tollak karmolták ott a papírost éjszakánként. Ott szívta vastag Londresz és Havanna szivarjait Ambrus Zoltán, aki a Nemzeti Színházról szóló színházi referátumait fél éjszakákon át oly gondosan irogatja, mint egy szerzetes írta volna a szentírást. Lándor Tivadar a segédszerkesztő, Csergő Hugó bírálja a politika rejtelmeit a pártklubokból és Színi Gyula, (Cs. H. barátságából,) kezdő lapíró a P. N. szerkesztőségében. Mester Sándor, a mostani szerkesztő még a tengerész-kadéti uniformisban, katonás bokaütögetéssel jelentkezik Balla szerkesztőnél alkalmaztatás céljából, - rá is bízták rövidesen az olasz lapok olvasását, amely feladatnak nagy ambícióval tesz eleget, csak Sas Ede, az éjjeli szerkesztő mondogatja, hogy sohasem lesz ebből a kadetból hírlapíró.
...Mikor Ch. V.-ral a Nagykörúton találkozunk: már éjjeli szerkesztője a Pesti Naplónak, a hírlapírói körökben nagy elismeréssel emlegetik nevét, sőt Mikes úr rábeszélésére a Franklin Társulat ki is adja egy méltatlanul elfelejtett novellás könyvét. Kiss József, A Hét szerkesztője érdeklődik iránta és rövidesen munkába állítja hetilapjánál is.
És Viktor az írói dicsőség létrafokain járván még mindig úgy él Pesten, mint egy szent vagy egy bolond. Az újságkorrektor korában megszokott kis hajnali csárdában tanyázik, lapszedőkkel beszéli meg a maga életfilozófiáját és a legjobb barátja a nyoma veszett Esperes, valamint Sági, a Béhá korrektora, aki ha már egyébként nem érvényesülhet: külsejében utánozza Csajthay Ferencet.
És ott a nagykörúti hajnalon megtörtént az a csoda, hogy váratlanul nyomára jutottak az eltűnt Esperesnek.
Sági, mint örökösen éjszakázó, hajnalozó férfiú körülbelül mindenkit ismert, aki Pesten kakaskukorékoláskor járkálni szokott, - így volt ismeretsége azok között az emberek között is, akik reggelenként a hírlapokat az előfizetőknek széthordani szokták... Egy törpe, vakarcs formájú ember haladt el a tanakodók mellett, hóna alatt a friss lappéldányokkal.
- Mondja, nem maga hordja az Esperesnek a Béhát? - kérdezi hirtelen Sági az újság osztót.
- De bizony én hordom, ide az Ó utcába.
Ch. V. örömében felkiáltott.
Most már mi sem állott útjában annak, hogy az újsághordó vezetése mellett az Esperes búvóhelyére eltaláljanak.
Ch. V. megjelenése minden elhanyagoltsága mellett is: dunántúliasan előkelő volt. Mintha azok a Kisfaludyak nem hiába írták volna regéiket a Túl a Dunánról, - minden ember, aki itt született magával hordoz egy porszemet ennek a tájéknak a költészetéből. Ch. Viktor, mint tollforgató bizonyára egy kisebb zacskóval viselt a nyakában ebből az aranyporból.
Esperes kidagadó szemekkel nézte a jövevényeket, (ha az iménti nadrágpróba nem végződik olyan balul.) bizonyára menekülésre is gondolt volna cserbenhagyott barátai elől.
Jolán asszony maga is nagyot nézett az újsághordárral érkezett vendégekre:
- Ezeket a "sajtókat" nem ismerem, - mormogta.
De annál lelkesebben fogadta Ch. V.-t és barátját Ady, aki bolyongásaiban már többször találkozott Cholnokyval és ezt soha sem bánta meg.
- Hányadik dimenzióból jössz? - kiáltott fel Ady.
Viktor helyett a hűséges Sági felelt:
- Az utolsó stációt itt tartottuk a sarkon a pálinkamérőnél.
Most már tehát együtt voltak lovagok és fullajtárok. A fogadósné is megenyhült, habár ez nem volt szokása... Az Esperes Ch. V. fülébe suttogta el vallomását... "Néhány nap kérdése az egész. Ismét kötetek leszek".
Aztán közben járt az Esperes butykosa és az időhöz mért vidám beszélgetés közepette kezdtek mulatozni a percek...
- Hé, gyerekek, nem akartok frissen csapolt sert inni? - kiáltott fel hirtelen a ház asszonya.
A Báttinak nevezett úriember, aki eddig idejét egy utazó bőröndön üldögélve töltötte, most elérkezettnek látta az időt, hogy a társalgásba beleavatkozzon:
- Én szívesen iszom sört, ha azt az Andrássy útról a Pilseni Ősforrásból hozhatja a királynő.
- Jó lesz neked innen a nagyszakállú Rothstocktól is, - felelt odavetőleg az úrnő. Ellenben annál nagyobb szeretetre méltósággal fordult Révész Bélához, akit komolysága miatt bizonyos tiszteletben részesített még ez a nő is, aki egyébként senkit sem szokott tisztelni.
- Iszol sört, Béla?
- Én már inkább a bort kedvelem, - felelt R. B.
Az Esperes ágya körül tehát annyian üldögéltek, mint egy gazdag haldokló körül, aki most rendelkezést hagyományai felöl.
Esperes úr érezni látszott a helyzet ünnepélyességét, mert mozdulatlanul, csendesen feküdt, mintha belenyugodott volna mindenbe. Ady egy asztalkára helyezte a könyökét, tenyerébe hajtotta a fejét, ami szokása volt, mióta egy fotográfus ebben a pózában helyes felvételt készített róla. Révész elandalgott, mintha valami távoli muzsikát hallgatna. Sági azon törte a fejét, hogyan lehetne ebben a házban fokhagyma pirítóshoz jutni, míg Ch. V. egy Emlékkönyvet fedezett fel valamely sarokban, amelyben lapozgatott és a jóízű nevetéstől megremegett a kezében tartott tenyérnyi vastagságú nagyítóüveg, amelyen át a betűket összefogdosta. Az Emlékkönyv J. asszonyé volt, amelyet ez idő tájt mindig elővett, ha írók látogattak el hozzá.
Csak az örökösen nyugtalankodó Bátti úr izgett-mozgott az utazóládán:
- Én respektálni szoktam a hölgyek kívánságait. A Királynő azt mondja, hogy az Esperesnek megtiltották a doktorok a kártyázást. - Helyes, - játszunk tehát Barkochbát. Az éjjel a New Yorkban Szomaházy egy afrikai néptörzsnek a nevét találta ki.
(Barkochba! Fiatal és öreg hírlapírók játéka, mely főként az éjszakázók között volt divatban, - mondaná a Barkochbáról a lexikon.)
- Himfy idejében nem játszották, - vetette fel a fejét Ch. V.
- Himfy idejében nem is üldögéltek az író urak a Kakasos Házban - replikázott gúnymosollyal Bátti úr. - Csendillákban borocskát szopogattak és a balatoni sellőket dicsérték, nem pedig Jolán asszony nevelt leányait.
Ady most megcsóválta oroszlános sörényét, amit olyankor szokott tenni, amikor örömös percei voltak:
- Bátta úr, Bátta úr! - kiáltozott. - Szeretne maga király lenni?
A megnevezett úriember szokott fanyarkás mosolyával mérte végig a költőt.
- Ezt az állást már csak inkább átengedem az adorált költő úrnak. Ha a "manyifik" költőből király lesz, akkor én megelégszem egy szerény, csendes, névtelen, de tisztességesen jövedelmező udvarmesteri állással. Egy kis borral, egy kis serrel, még a Vadkanfő nevezetes hízott kappanjáról is lemondok, egy darab véresen kisütött marhahús kedvéért. És esküszöm, hogy tollam hegyét úgy odakoppantom a tintatartó porcelánjához, hogy azzal többé olvasható betűt leírni nem lehet.
- Tehát nem akarsz király lenni? - kérdezte most Révész Béla bizonyos enyhe humorral a nagy utazókofferen üldögélő úriembertől.
Bátti úr örök sértődöttségével felelt:
- Már megbocsásson, kedves "Friss Ujság". Semmi egyebet nem akarok ebben az életben, mint az ön becses hírlapjában jól főző szakácsné után hirdetni, aki elintézné erre az életre hátralévő szenvedéseimet és apró örömeimet.
Most Cholnoky Viktor révedezett, miután Esperes a kifogyhatatlan palackból (valószínűleg a másodikból) megkínálja vele őt.
- Olyan helyesen üldögélünk itt együtt, mint ha a Kisfaludy úr badacsonyi szüretjén volnánk vendégségben. Itt van a pohosodó házigazda, (s ezzel az Esperes felé bökött), aki nagyon akkurátusan helyettesítheti ama lenge Himfyt, akiről mindnyájan tudjuk, hogy miután felhagyott a balatonfüredi vándorszínésznők ismeretségével: a bortermelésre és a borkóstolgatásra fordította minden idejét. Hanyatt fekve töltött, délutáni álmok, a présház környékén, a vadszagú, szabadban főzött gulyások és pörköltek és a hordóból lopózott saját termésű borok után: mindazok a színes álmok, amelyeket Sándor bácsi a Balaton rothadthal környékű szagáról tündérregékbe foglalt Tátikáról meg Csobáncról: nem egyebek mint egy vincellér képzelődései, aki vendég hiányában a távol kéklő hegyormokra köszönti szivárványszínű pincepoharát... Ama Szegedy Rozáliának pedig mindjárt megtehetnénk Jolán asszonyt, aki ama régi nagyasszonyok módjára bizonyára elpüfölné az Esperest, ha az olyan időben térne haza, amikor a névnapok és keresztelők végződni szoktak. Megnyugtathatlak benneteket, hogy atyám, ama veszprémi fiskális előadása szerint: Sz. Róza is használta a seprőnyelet, amikor a költő olyan állapotban jött haza, hogy mi hasznát sem vehette az ágya mellé készített csizmahúzónak, ellenben két fiatal szolgálóleányt is beparancsolt, hogy azok segítségére legyenek a lábbeli lehúzásánál. Egyszer, mikor egy Ányos-lány férjhez ment, a hetekig tartó mulatozás után birkanyíró ollóval kellett leszedni a csizmaszárat a költő már dagadozó lábairól... Miért csodálkoznánk tehát azon, ha Esperes nem kapja meg nadrágját a mai kor Sz. Rozáliájától abból a célból, hogy itt a közelben, mondjuk Prindl úr éttermében néhány pohár sert felhajthassunk?
Esperes hümmögött és jobb karja helyett a bal karjára támasztotta a fejét, de a szíves meghívásra az ismert okból nem tudott válaszolni. Ellenben J. asszony, aki hamar megértette az ellene és háza ellen irányuló merényleti terveket, agyarára vágta a cigarettát:
- Már mondtam, hogy elküldtem sörért a nagyszakállú Rothstockhoz - ide a szomszéd utcába. Legyetek nyugodtak, jó sört mérnek ott, ahol Ujházi Ede meg Heltai Jenő szoktak ebédelni.
Bátti úr luciferi mosollyal szót közbe:
- A főtisztelendő úrnak talán a kocsmajárást is eltiltotta doktor Strikker?
- Ne avatkozz az én dolgaimba, - felelt J. asszony és megvillogtatta szemeit.
- Noli me tangere! - bólintgatott az Esperes az ágyból.
Jolán asszony, aki nem értette a latin nyelvet, mert sokkal későbbi korszakban született, amikor Pesten a férfiak még deákul udvaroltak hölgyeiknek, valamely alattomosságot gyanított Esperes megjegyzéseiben, ezért szokása szerint nyomban kocsirúddal jött:
- Ajánlom, hogy az Esperes is hallgasson... Ha én szeretője akarnék lenni minden ringy-rongy sajtónak, aki itt megfordul, akkor már régen nem volna szalag, amellyel az alsószoknyámat megkötözhetném. Letépték volna ezek a vitriolos emberek még a bőrt is az arcomról. Körüljártak volna velem a városban, amint Friedmann igazgató szokta mutogatni az artistákat, - talán még az újságban is kiírtak volna szerelmes versek alakjában. Nem, Bátti úr, hiába vigyorogsz, nem akarok azok közé a nők közé tartozni, akikhez újságban költeményt írnak.
- Egyszóval mi felesleges emberek vagyunk itt, - szólalt meg Sági, a korrektor és a két lába közé vett sétapálcára támaszkodott, miközben fejét himbálta.
- Az urat még eddig nem volt szerencsém látni, de ha valamely különösebb mondani valója volna, csak ruppoljon ki vele. Megkértek már engem nyugalmazott főhadnagyok. A rendőrségről, ha elbocsátanak egy detektívet, mind hozzám jön, hogy csináljunk valamely közös üzletet: mulatóhelyet vagy kártyás játékot. A múltkoriban egy mágnás kaszinói úr, akit még abból az időből ismertem, amikor pénzért engedtem megsimogatni a szerencse hozó szoknyámat is: azzal a tervvel lepett meg, hogy alapítsunk közösen versenyistállót. Ó, de Jolán már régen nem jár a turfra.
Az Esperes bólongatni kezdett az ágyában, amely fejmozdulatokkal Jolán viharos előadását akarta csillapítani. Ám de a nevezett hölgy már sokkal inkább belemerült mondókájába, semhogy elhallgattatni lehetett volna:
- Ha már a sajtóról van szó, akkor valamit elmesélek maguknak, akár megengedik, akár nem. Hogy lássák, mennyire nem akarok a sajtó szeretője lenni, hallgassák meg Kovács Noldi történetét.
J. asszony befejezte a férfiak részére tartogatott példatörténetét amelyet minden alkalommal elmondott azoknak a hírlapíróknak, akik hozzá hosszabb vagy rövidebb ideig hűtlenek voltak. A szegény Esperes kötelességszerűen bólongatni kezdett, Sági korrektor úr elővette zsebkendőjét és mint barátságos emberhez illik, nagyokat trombitált, mint a temetéseken szokás, Ady elgondolkozott, miután az éjszakai jó találkozások között szerepelt Kovács Arnold is, akivel ugratós játékot is lehetett kezdeni, - csak az utazó kofferen üldögélő Bátti úr mosolygott fölényesen:
- Nem, kedves asszonyom, akármilyen csábító történeteket mond el itt a házasságról, én már ebben az életben nem leszek vőlegény... De talán az urak, ha parancsolják, megrendeléseket tehetnek nálam karikagyűrűkre, amelyeket ama süket éjszakai ékszerész fog liferálni, akit az urak mindnyájan jól ismernek az éjjeli életből.
Az Esperes hortyogni készült ágyában, mire a díszes gyülekezett oszladozni kezdett. Ch. V. csak azt sajnálta, hogy nem ismételték meg a badacsonyi szüretet.
- Pedig az isten is Himfynek teremtett, - mondogatta Ch. V. amint Ady karjába kapaszkodott a lépcsőkön.