A köztünk legnagyobbhoz
| A köztünk legnagyobbhoz szerző: Móra László |
Öreg Dunánkon téli est pihen.
Fényhíd visz át a hallgatag vizen.
A hídon áll a Mult és a Jelen
S beszélnek halkan, csendesen.
Az egyik szól, – s a Várba felmutat –:
Fáklyások mennek, nézd csak az utat!
Mily büszke, boldog, aki arra lép.
Látod-e, testvér, ünnepel a nép!
Legény, gyerek, – öregje mind örül.
A Legnagyobbat úgy veszi körül,
Mint Árpádot, a honszerző nagyot,
Aki e népnek földet juttatott.
A Mult ajkáról bőbeszéd patakja
Indul s a legszebb mesét szárnyra kapja.
Föléleszti a harcok moraját,
Elénk röpíti délceg Novarát,
Villámló víznek hős hajóját,
A hős hajó parancsolóját...
Miként alázta Ravennát a porba...
Méduát mily tűzzel ostromolta...
Több sebből vérzett, s csodát tett szava:
Én halhatok, csak éljen a Haza!
És Otrantónál száz ellen maga
Győzött a hős, – a tenger csillaga. –
A Mult megfogja a jelen kezét
És úgy susogja tovább a mesét:
Mikor az ország haldokolva
Bukott a könnyes, véres porba:
A hős vezérnek szívedobbanása
Reáborult az elbukott hazára.
S emelte fel, az Égbe nézve,
Mint új csaták fölkent Vezére
S míg kardja fénye szent hitet nevelt,
A csonka törzshöz bízva térdepelt,
S a csendes hittel álmodóknak,
A szebb jövőn munkálkodóknak
Ledöntött honban új hazát adott.
A vér elállt, a seb beforrhatott
S már fény dereng a dermedt föld fölött,
Mert hősi kardja hűen őrködött.
Az Isten kardját tartja ő magasba,
Az Isten népit viszi diadalra...
Öreg Dunán téli est pihen...
Fényhíd visz át a hallgatag vizen.
A fényhídon a Mult és a Jelen
Keresztülment, – s elváltak csendesen.
Az egyik arra, másik erre ment.
Nyomukban bízó, boldog regiment:
Diákok, ifjak, – öregek sokan
Az ősi Várba megyünk boldogan
S hol Isten kardja újra földet ért:
Köszöntjük híven Horthyt, a Vezért.