A kövér ember

A kövér ember szerző: Cholnoky Viktor

Ólomszürke esti hőségben robogott hazafelé a vonat a Balaton mellől. A levegőt kőszénfüstnek hívták, a lélegzetvételnek korom volt a neve. Lassankint bealkonyodott már, de a hőség nemhogy engedett volna, hanem valahogyan fordult egyet, amit előbb, nappal az ég sugárzott rá a földre, azt most, a naplemente után a föld sugározta vissza elkeseredett haraggal, mintegy személyes inzultus megtorlásául az égre. Az előbb felülről fűlt vonat most alulról, a tarlók hevéből és a szikkadt föld dühödt lélegzetvételéből szívta magába a meleget.

Még ezer szerencse, gondoltam magamban, hogy egyedül vagyok a kupéban, mert ha az útitárs mindig kellemetlen, ilyen elterpeszkedett és engesztelhetetlen hőségben tízszeresen kellemetlen. Az ilyen dolgokat azonban éppen csak el kell gondolni, még nem is szabad nagyon örülni nekik, nehogy tüstént megcsúfolják az embert. Természetesen így jártam én is. A vonat még sebesen lihegett fölfelé az egyik Balaton-parti állomás megállóhelye felé, amikor máris megszólalt a legkellemetlenebb angol, a Westinghouse, akinek a hangjához képest a Tróját vívó görög hősök hadi rikoltásaira ugyancsak könnyű dolog volt Homérosznak jelzőket és hasonlatokat találni.

─ Heh! ─ dühöngtem magamban. ─ Könnyű volt az öreg kiméi kefekötőnek hasonlatokat találni Stentor bődületére vagy Ajax sikoltására, de esküszöm, hogy tüstént lefeküdt volna aludni, amint a Westinghouse csikorgását vagy pedig az Antoinette képtelen bőgését onnan felülről, a levegőből kellett volna leírnia. Könnyű Akhillest gyorslábúnak mondani, de találj, öreg rossz dioptriás, hasonlatot a vicinális vasút lábának a lassúságára.

Így fuldokoltam a hőségtől és a haragtól ─ nem vesztem híján. Ne bántsd a vakot és a költőt, mert a sors nyomban bosszút vesz rajtad. Még el sem hangzott a fék csikorgása, amikor a zökkenő vonat megállásának a hangját máris felváltotta más hang a kupé folyosójáról. A kalauz volt élénk beszélgetésben egy most felszálló utassal.

─ Ott bent csak egy úr ül...

Ez az egy úr én voltam.

─ Le lehet szállni Jutason is, de ha sürgős a dolog, akkor jobb, ha a városi állomáson száll le, és gyalog vagy omnibuszon megy be... Nincs nagyon messze... Az ám, már én is hallottam róla... Itt beszélték a vonaton... Tessék, erre...

Csakugyan az én kupémba vezette be az idegent, és félig bűntudatosan nézett ugyan rám ─ pocsékká tette a borravalómat a gazember ─, de azért mégis ő maga emelte fel az újon érkezőnek a málháját a hálóra. Azután elment, és mi kettesre maradtunk az idegennel. Akkor már öreg este volt, de a kupéban még nem égett a lámpás, kívülről, valahonnan a Bakony felől világította meg késői vörösségében is már fakó fénnyel az ég körülöttünk a világot.

Ösztönszerűen a kupé legbelső sarkába húzódtam, és valóban, az ösztönöm nem csalt meg, mert a belépő idegen azzal kezdte az ismeretséget, hogy akkorát fújt, mint egy víziló. Szinte jött az orrán is, a száján is a víz, amit egyébként bőven izzadhatott ki a teste minden pórusából, mert nemcsak a flanellinge volt tökéletesen átázva, hanem nedves, sőt mondhatnám egyes helyeken csatakos volt még a kurta nyári zekéje is. De egyébként is hasonlított a vízilóhoz ez a kellemetlenül érkezett útitárs, mert nagy, kövér, folyton asztmatikusan pöfögő ember volt, olyan lila színű arccal, amiről a leglaikusabb ember is eleve leolvashatta volna a majdnem bekövetkezendő gutaütést. Nagyot fújt még egyszer, de azután nyájasan elmosolyodott, levette a sipkáját, és szertetörülve az összecsapott haját, jó estét kívánt.

─ Jó estét ─ mordultam vissza, már itt iparkodva a hanglejtésemmel is elárulni, hogy nem vagyok hajlandó semmiféle beszélgetésre.

És ez az előleges parádé nem is bizonyult feleslegesnek, mert az én útitársamról csakhamar kiderült, hogy azok közé az emberek közé tartozik, akik ellenállhatatlan csiklandástól hajtva, beszédet kezdenek a vasúton. Lassan, óvatosan közelebb húzódott hozzám, folyton a homlokát törülgetve, azután megint csak megszólalt:

─ Rettenetes meleg van...

─ Az ám... ─ hagytam rá kurtán.

─ Itt a kupéban egészen bizonyosan lehet harmincöt fok Celsius is. Disznóság, hogy a vasút nem tart hőmérőt legalább az első osztályú kupéban.

─ Az ám... - feleltem megint ─ attól bizonyosan hűvösebb lenne.

Ezt a visszautasítást csak megérti? De az idegen bizony nem értette meg, hanem így felelt:

─ Hehehe, no hiszen nem úgy gondoltam... De azért mégiscsak jobb dolog, ha az ember mindig tisztában van a helyzettel... Mert ez mégiscsak abszurdum... Tetszik-e tudni, hogy már a Balaton vize is közel jár a harminc fokhoz? Páratlan eset...

Ennek valami nagy gorombaság kell, hogy elhallgasson. Azért harmadszorra már bővebb beszédűvé váltam:

─ Nem tudom. Nem szoktam fürdeni. Sem a Balatonban, sem pedig ─ és itt a tőlem kitelő legpokolibb gúnnyal néztem végig ─ a magam levében.

─ Hehehe, de mikor ilyen nagyon meleg van ─ folytatta csüggedetlen beszélő kedvvel az ismeretlen. ─ Akkor csak megértheti uraságod, hogy az emberről csurog a víz?... Persze, uraságod sovány ember, hát nem izzad annyira... De tudja, mi, kövérek... Bennünket ilyenkor... hehehe... csak a legjobb volna jég közé tenni... Mert igazán tűrhetetlen ez a meleg...

Ebben a pillanatban meggyújtották a kocsi lámpását, valami hitvány kis derengés oda is hullott az én ülőhelyemre és mellettem az újságokra. Mentőgondolat. Felvettem az egyik újságot, és úgy tettem, mintha olvasni kezdtem volna belőle, pedig abszolúte semmit sem láttam. De ezzel csak lerázom a nyakamról? Dehogy. Hiába minden. A vonat már felért az erdőbe, és most visszhangos kattogással zakatolt tovább a bükkfák meg az apró cserfák között, amelyikek itt még olyan csenevészek, hogy a vadkörte is király közöttük. A cserje hangosan feleselt a vonat kerekének zúgásával, de a hangos diskurzusukat is elnyomta a szomszédom asztmájától vizenyős, fulladtan is sipító hangja:

─ Sok érdekes olvasnivaló van mostanában az újságokban... Ezek a szegény törökök... no, nekik lehetett ám azután csak igazán melegük, amikor Sztambul égett...

Beláttam, hogy már olvasni sem lehet miatta, azért hát kénytelenül-kelletlenül kezdtem beletörődni a beszélgetésbe:

─ Az ám. Melegük lehetett. De uraságodat, úgy látszik, csak a meleg érdekli, mert idáig mindig csak arról beszélt.

─ No, nem egészen ─ felelte az idegen, közelebb húzódva hozzám, hogy észrevette a beszélgető szándékomat ─, a konstantinápolyi tűzvészben például tudja, hogy mi ragadta meg legjobban a figyelmemet?

─ A gyújtogatók?... Abdul Hamid szerepe?... ─ találgattam.

Az idegen nagyot csapott a tenyerével a levegőbe úgy, hogy még az ujja végéről is csak úgy sziporkázott az izzadság, mint amikor a fóka a levegőben tesz véletlenül egy-egy tempót.

─ A manóba is ─ felelte félig bosszúsan, de azért még mindig mosolygós arccal ─, azazhogy mit is beszélek... nem illik szitkozódni. Engem nem a gyújtogatók érdekeltek, nem is az öreg volt padisah, hanem az a török katona... tudja, az a szegény török katona...

Intettem, hogy nem értem.

─ No ─ folytatta magyarázóan ─, hát nem érti meg a szépségét ennek a dolognak? Amikor a tűz már szinte kihamvadóban volt, akkor sietett egy európai újságíró át Galatából Isztambulba. Valahol a hídnál találkozott egy őrt álló török katonával. Azt kérdezte tőle: "Hol van a tűz?" És a katona azt felelte rá: "Kérdezd inkább, hogy hol volt Isztambul."... Szép dolog, mi? Keleti dolog, török dolog, mohamedán dolog, mi? ─ és a violásba játszó arca most már egyenesen karmazsinvörösbe játszott át a meghatott gyönyörűségtől.

─ Szép, szép - feleltem ─, de...

─ Ó, igen, igaza van uraságodnak, itt nálunk is történnek mostanában nagyon érdekes események. Hiszen itt van például ennek a Berta Dávidnak az esete is. Méltóztatott ugye olvasni?

─ Igen, ez a furcsa név emlékeztet most az esetre is. De hiszen nem történt azzal semmiféle különös dolog, egyszerűen belefulladt a Balatonba, és a Buda tavánál kivetette a víz. Ha jól emlékszem, ennyi az egész história.

─ No, nem egészen ─ felelte az útitársam, és még közelebb húzódott hozzám, úgyhogy most már egészen szemben ült velem a kupé szembeeső sarkában. ─ Nem egészen... Mert tetszik tudni, találtak nála egy levelet is. A zsebében találtak egy levelet...

─ Igen, igen ─ vágtam közbe. ─ Most már emlékszem. Abban a levélben az volt, hogy szerelmi bánatában lett öngyilkossá, valami leány miatt ugrott bele a Balatonba. Hétköznapi história.

Az idegen előrehajolt, és suttogássá fullasztott hangon kezdett el beszélni:

─ Hát ez az, ami nem igaz. Nem olyan hétköznapi história ez, uram, mint amilyennek gondolná. Mert az az ember nem öngyilkos lett ám, különösen pedig nem szerelmi bánatában. Hanem úgy ölték bele a Balatonba.

─ Úgy fojtották bele a Balatonba? ─ kérdeztem megdöbbenve. ─ Beledobták?

─ Mégpedig a saját tulajdon testvérbátyja, a Berta Dániel. Éjnek évadján, megkötözött kézzel, halászcsónakról dobták bele a Balatonba, éppen a miatt a leány miatt, akihez levelet csempésztek a zsebébe. És ha el nem mondja senkinek, akkor, ha már itt együtt beszélgetünk, azt is elmondhatom, hogy a gyilkosnak a segítőtársa a Mányóki Feri volt. Együtt hurkolták rá a Balaton közepére hurcolt áldozatuk nyakára a kötelet, és csak akkor, amikor már megfulladt, akkor dobták bele a Balatonba...

Az idegen reszketeg kézzel vette elő megint a zsebkendőjét, bizonytalanul törülgette a homlokát, és úgy folytatta:

─ Ugye, rettenetes história?

Elképedve néztem rá erre a kövér, képéből kikelt emberre, és egy pillanatig a kalauzra meg a vészfékre gondoltam. Ostobaság. A szegény embernek a fejébe ment amúgy is a vér, meg azután bizonyos, hogy ott lenn a Balaton mellett is valahol, valamelyik villában jóllakatták borral. Attól lát ilyen rémképeket. Honnan is tudná máshonnan a gyilkosságnak nyilván fantáziaszülte részleteit? Bolond az eset, de az ilyen hév nyár bolondabb lehetőségeket is produkál. Egyszerűen belenyugodtam a hőfantáziáról hirtelenében felállított elméletembe ─ nem vettétek észre, hogy az emberek mindig rendkívül gyorsan nyugosznak bele a saját elméleteikbe? ─, és annál is könnyebb lélekkel mondtam az útitársamnak a mindenre megfelelő szót:

─ Üm! ─ mert ebben a pillanatban nagyot sivított a vonat füttye, és a kalauz lépett be a kupéba.

A kövér ember valami rettenetes, leírhatatlan vad ijedelemmel nézett rá, és szinte némán kérdezte:

─ Már a városnál vagyunk?

A kalauz szalutált neki, és csendesen mondta:

─ Igenis, kérem, Berta úr, közeledik már a városi állomás... Most már majd le kell szállni...

Mintha valami irtózatosan nagyszabású szúnyog csípett volna meg, úgy ugrottam fel a helyemről. Berta! És ez megy most magát feladni a városba! És én több mint egy óra hosszat együtt utaztam négyszemközött egy testvérgyilkossal. Mert hiszen most már nem lehetett semmi kétségem arról, hogy az útitársam miért ismeri olyan részletesen a gyilkosság történetét. Reszkető kézzel tapogatóztam megint a vészfék felé, de a kezem annyira zsibbadt volt, hogy már az üveget sem voltam képes beütni. Csak hozzátámaszkodtam a kupé falához és a bal kezemmel mutattam rá a kövér emberre, aki közben szintén felkelt a helyéről:

─ Gyilkos!

A kalauz meg az útitársam egy pillanatra megdöbbenve néztek össze, de azután a kövér ember igen nagy flegmával megszólalt megint:

─ Ne tessék tőlem úgy megijedni. Téved az úr. Én nem a Berta Dániel vagyok, hanem a Berta Dávid.

Szakadt rólam a hideg veríték.

─ Hazudik!... Kalauz!... Gyilkos!...

A kövér úr odajött hozzám, és jóindulatúan tette rá a kezét a vállamra. Egészen csillapító, megnyugtató hangon beszélt:

─ De édes uram, értsen meg hát már. Én nem Berta Dániel, a gyilkos vagyok, hanem Berta Dávid, a meggyilkolt.

Itt helyeslést váró tekintetet vetett a kalauzra, de amikor ez nem felelt, így folytatta:

─ Egyébként, ha nem hinne a szavamnak, hát nézze, még most is itt van a nyakamon a kötél, amivel megfojtottak.

Azzal hirtelen felgombolta az ingét és keresgélni kezdett a nyakán. De akkor hördült fel csak igazán:

─ Ejnye, azt a keserű levét ennek az én szép kis szerencsémnek! Mit szól hozzá, Puskás ─ fordult oda megint a kalauzhoz ─, elveszett a kötél.

─ Nem baj az, tekintetes uram, hiszen úgyis kiderül majd az egész dolog a boncolásnál ─ nyugtatta meg a kalauz.

─ Igaz, igaz ─ hagyta helyben az útitársam, fölszedelőzködve és nekikészülve, hogy otthagyja a kupét. ─ Hiszen egészen bizonyosan konstatálni fogják az agyszélütést, itt vízbefúlásról még csak szó sem lehet. No, gyerünk csak, Puskás... Az úr persze továbbutazik... No, szerencsés utat kívánok, az Isten áldja meg...

Azzal azután lassan, nehézkes lépésekkel kitámolygott a kupéból, a víz még akkor is csak úgy szakadt róla. A kalauz előzékenyen fogta karon, úgy kísérte ki a folyosóra.

Eltűntek. A vonat nagy zökkenéssel állt meg, de én ─ a fekvő ember kevésbé érzi a zökkenés erejét ─ alig voltam a tudatában annak, hogy beérkeztünk az állomásra, hogy a vonatról leszedik a teherszállítmányokat, és azután lassan továbbindulnak a következő állomás felé. Csak amikor a megint mozgó vonat ritmusa magamhoz térített egy kicsit, akkor vettem észre, hogy a kalauz megint ott áll a kupéban.

─ Jutas. Tessék Székesfehérvár felé átszállni.

Összekapkodtam a holmimat, és az egyik kézitáskát fenyegetően emelve a fejem fölé, ordítottam rá a kalauzra:

─ Mi volt ez?!

A kalauz alázatosan, de egy kissé bűntudatosan elmosolyodott.

─ Már hogy ki volt ez, azt tetszik kérdezni, ugye, a tekintetes úrnak? Hát ez a szegény Berta Dávid volt, Arácsról. Hiszen tetszik tudni, hogy valami szerencsétlenség történt vele? Benne állt a lapokban is. Hát hogy nem tudták bizonyosra megmondani, hogy mitől halt meg, a vizsgálóbíró úr elrendelte, hogy beszállítsák szegény boldogult tekintetes urat a városba. Ott, azt mondják, könnyebben lehet boncolni. De tetszik tudni, az ilyen nagy melegben az esett hús bizony hamar szagot kap, hát azért teherkocsin, jég között kellett szállítanunk a szegény szerencsétlenül jártat. Hanem azután alighogy elhagytunk egypár állomást, bizony nagyon zaklathatta a derekát a teherkocsi, fölkelt egy kicsit, körülnézett, azután majd megint visszafeküdt, azután elkezdett vakarózni. Különösen a nyakát vakarta nagyon. Azután megint csak felült egy kicsit, és amikor meglátta, hogy én éppen ott állok a teherkocsi közletőjén, hát szép szelíden rám szólt:

"Puskás"...

De még a lelkem is megfájdult, úgy sajgott valami bennem erre a hangra, mert, tetszik tudni, éppen úgy beszélt, éppen olyan szelíden, mint az életében. Amikor másodszor is a nevemen szólított, akkor már nem is bírtam megállani, visszafeleltem neki:

"Parancsoljon, tekintetes uram."

"Nagyon nyomja, édes öcsém, a derekamat a jég. Nem lehetne a vonaton valahol valami jobb kupét is találni? Ahol kényelmesebben ülnék... Tudod, fiam, hogy fájós a bordám"...

...Itt azután elkeseredett dühvel szakítottam félbe a kalauzt:

─ És maga erre beszállásolta hozzám azt a Bertát... azt a tekintetes urat... azt a hullát?

Kint az állomáson beszállásra kiabáltak, sietve szálltam át, de a kalauz még útközben is elfogott:

─ Ne tessék jelentést tenni a dologról, tekintetes uram, hiszen tetszik tudni, a szegény megboldogult egész életében jó ember volt, egypár hatost sohasem sajnált, ha kényelmesebb szakasz jutott neki. Hogyne esett volna meg rajta most a szívem.

Sietve ugrottam át a másik vonatra, a kalauz még akkor is ott állt az ablak alatt, és egy ezüstforintost mutogatott:

─ Tetszik látni ─ kiáltotta utánam az induló vonat zakatolásába ─, most is ezt nyomta a kezembe. Nagyon jó úr volt szegény, kár, hogy ilyen pórul járt, de azt mondta, hogy ezzel az ezüstforinttal majd talán vissza lehet valahonnan hívni...

A többit amit mondhatott még, elnyelte a vonat zakatolása.