A köpönyegforgató
Ocsumelov rendőrfelügyelő új köpönyegében, kezében kis csomaggal halad a vásártéren keresztül. Vörös hajú rendőrlegény követi, aki egy tele kosár elkobzott egrest cipel. Körös-körül néma csend... A téren egyetlen lélek sem látható...A boltok és kocsmák ajtaja, mint megannyi éhes, tátott száj, vigasztalanul ásít a világba.
─ Hát megharaptál, te átkozott! ─ hallja egyszerre Ocsumelov. ─ Fiúk, ne engedjétek! Fogjátok meg...Ó!
Kutyaszűkölés hallatszik valahonnan. Ocsumelov a hang felé tekint és hallja, hogy Picsugin fakereskedő raktárából egy jobbra-balara sandító kutya iramodik három lábán szökdécselve kifelé. Mögötte kigombolt mellényű kartoninges ember rohan. Előrehajolva üldözi a kutyát. Megragadja annak hátsó lábát, és végigvágódik a földön. Aztán megint hallatszik a kutyaszűkölés, és felhangzik a kiáltás: ─ Ne engedjétek! ─ A boltokból álmos arcok bámészkodnak, s a faraktár körül ─ mintha a földből nőtt volna ki ─ nagy tömeg verődik össze.
─ Itt valami nincs rendben, tekintetes uram! ─ szól a rendőrlegény.
Ocsumelov balra fordul és a csődület felé tart. A raktárkapu közvetlen közelében meglátja az imént említett kigombolt mellényű embert, aki jobb karját magasra emeli, és felmutatja a tömegnek véres ujját. Ittas arcával mintha azt mondaná: " Majd ellátom én a bajodat, te kópé!" ─ az ujját pedig fennen mutogatja, mint a győzelem zászlaját. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranyművest. A tömeg közepén, mellső lábait szétterpesztve, egész testében remegve ül a botrány okozója, egy hegyes pofájú sárgásfehér agárkölyök. Könnyező szeme csupa félelem és rémület.
─ Mi történik itt? ─ kérdi Ocsumelov, a tömeg közé hatolva. ─ Mi ez a csődület? Miért mutatod az ujjadat? Ki ordított itten?
─ Ahogy itt jövök, tekintetes uram ─ kezdte Hrjukin markába köhentve ─, ahogy itt megyek, Mitrij Mitricshez a fa ügyében, hozzá se értem, hát egyszerre csak se szó, se beszéd, az ujjamba harap ez az aljas dög. Már engedje meg, én munkásember vagyok...Kezemmel dolgozom. Fizessék meg nekem, mert lehet, hogy egy hétig se tudom az ujjamat mozdítani. Tekintetes uram, semmiféle törvényben sem áll az, hogy egy nyomorult állat miatt így kelljen szenvednem. Hiszen, ha minden kutya így harapna, akkor jobb volna, ha az ember nem is élne ezen a világon!
─ Hm, jól van ─ szólal meg szigorú hangon Ocsumelov, köhécselve és felvonva szemöldökét. ─ Rendben van! Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom annyiban. Majd én megmutatom magának, hogy ezt a kutyát nem fogják többé kiengedni az utcára. Ideje már, hogy az orrára koppintsak az olyan uraságoknak, akik nem tartják be a rendeleteket! Tudom, ha egyszer egy ilyen csirkefogót jól megbüntetek, majd megtanulja, mi az, kutyát, meg hasonló állatokat szabadjára engedni. Majd megtanítom emberségre! Jeldirin! ─ fordult a felügyelő a rendőrlegényhez ─ tudd meg, kié ez a kutya, és végy fel jegyzőkönyvet az esetről. A kutyát pedig el kell pusztítanod. De azonnal. Talán még veszett is...No, azt kérdem, kié ez a kutya?
─ Ez úgy látszik, Zsigalov tábornoké! ─ mondja valaki a tömegből.
─ Zsigalov tábornoké? Hm...Jeldirin, vedd csak le a köpenyemet. Borzastró melegem van! Bizonyára eső lesz...Csak azt nem értem, ember, hogyan marhatott meg téged ez a kutya? ─ fordult Ocsumelov Hrjukinhoz. ─ És hogyan érhette el az ujjadat? Hiszen ez egy kis kutyuska, te pedig hórihorgas fickó vagy! Talán csak valami szegecskével sértetted meg az ujjadat...Mi? S csak később jutott eszedbe, hogy megharapott. Különben is jó forma vagy! Ismerem a fajtádat, hogy az ördög vigyen el!
─ Tekintetes uram, az égő szivarját akarta tréfából a szájába nyomni, no, és a kutya nem volt ostoba, hát nekikapott...Haszontalan fickó ez, tekintetes uram!
─ Ne hazudj, te kancsi. Nem is láttad, hát mit hazudsz? A tekintetes úr okos ember, s jól tudja, ki hazudik itt és ki mond igazat! Hát ha én hazudok, menjünk a bíróhoz, az majd igazságot tesz ebben az ügyben. Kiolvas az mindent a törvényből...Most mindnyájan egyenlők vagyunk...Jómagamnak is van egy bátyám, aki zsandár, ha éppen tudni akarja...
─ No, ne okoskodj!
─ Nem, ez a kutya mégsem a tábornoké... ─ jegyzi meg némi töprengés után a rendőr. ─ A tábornok kutyái nem ilyenek, azok mind nagyobb vadászkutyák.
─ Biztos vagy ebben?
─ Biztos vagyok, tekintetes uram...
─ Magam is úgy vélem. a tábornok drága fajkutyákat tart, ez pedig az ördög tudja, miféle. Ez egy közönséges eb. Már ki tartana ilyen kutyát? Hát van magának esze? Ha Pétervárott vagy Moszkvában elveszne egy ilyen kutya, tudja mi volna akkor? Nem nagyon néznék a törvényeket, hanem egy-kettő elintéznék! Hrjukin, te károsult vagy, és ezt a dolgot ne hagyd annyiban...Meg kell tanítani őket! Itt az ideje...
─ De mégis, mintha a tábornoké volna! ─ mondja töprengve a rendőr. ─ Hiszen nincs az orrára írva. A napokban a tábornok udvarán mintha ilyesféle állatot láttam volna.
─ Biztosan a tábornoké ─ mondja valaki a csődületben.
─ Hm! Jeldirin, add csak rám a köpenyemet...mintha megint szél járna...Borzongok... Tehát elviszed a kutyát a tábornokhoz és kérdezősködöl nála. Megmondod, hogy a kutyát én találtam, és most hazaküldöm neki...És mondd meg azt is, hogy többé ne engedje ki az utcára...Ki tudja, talán drága kis állat, s ha minden disznó égő szivart nyom az orrára, el is pusztulhat szegényke. A kutya kényes portéka. Te pedig, tökfilkó, ereszd le a kezedet és dugd el az ujjadat. Semmi értelme, hogy mutogasd, magad vagy az oka!
─ Ott jön a tábornok szakácsa, kérdezzük meg. Hé, Prohov, jöjj csak ide, kedvesem, nézd meg ezt a kutyát, tietek ez?
─ Hová gondol? Mi sose tartottunk ilyet!
─ Persze, hát kell is itt sokat kérdezősködni ─ szól Ocsumelov. ─ Kóbor kutya ez! Minek itt annyit vitázni róla...Ha egyszer azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor úgy is van. El kell pusztítani és kész.
─ Ez a kutya nem a miénk ─ folytatja Prohov ─, ez a tábornok fivéréé, aki a napokban érkezett hozzánk látogatóba. A tábornok nem nagyon kedveli az agarakat, de a fivére az igen...
─ Hát valóban megérkezett Vlagyimir Ivanics, a tábornok úr fivére? ─ kérdezi Ocsumelov hirtelen, és arcát elönti az átszellemült mosoly. ─ Istenem , ezt nem is tudtam, hát megérkezett látogatóba?
─ Igenis, megérkezett...
─ Istenem...Vágyakozott a testvére után! És én ezt nem is tudtam. Egyszóval övé a kutya? No, ennek nagyon örülök. Vidd hát akkor magaddal...Nagyon helyes kutyuska...S milyen életrevaló...mindjárt be is kapta ennek az ujját. Ha-ha-ha! No, miért reszketsz? Rrr...Rr...Haragszik a kis huncut! A kis cuncika...
Prohov füttyentett a kutyának, s elindul vele hazafelé...
A tömeg kineveti Hrjukint.
─ Hozzád majd még lesz egy-két szavam! ─ kiált utána fenyegető hangon Ocsumelov, s köpenyét begombolva, folytatja útját a vásártéren keresztül.
(1884)