A lap feldolgozottságának foka

A könyvekről

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A könyvekről
szerző: Mikszáth Kálmán

BEVEZETÉS

Szegeden ösmertem egy urat, aki minden nyáron bejárt egy darabot a világból, s tömérdek úti kalandot hozott haza télire.

Kermely Istvánnak hítták a »nagy utazó«-t, de neve aligha kerül valamikor a híres Kiszeláké mellé. Minden nyár elején, mikor a békabrekegés megkezdődött a tápéi sásokban, fellármázta, a várost, hogy ő most az Indiákra a Misszissipihez vagy nem tudom hova utazik; elbúcsúzott a rokonoktól, barátoktól érzékenyen nagy könnyhullatások között, s így indult el a szatymazi szőlőjébe. A szolgája, egy taliga útikönyvet és kalauzt szállított utána. Így ment el a derék ember, s haza sem jött egész az utolsó lapig. Tudniillik, míg egészen keresztül nem tanulmányozta a könyveit a szatymazi nádfedeles viskójában. Akkor aztán visszatért többnyire ősz végén, elfáradva és mégis megpihenve, benyomásokkal gazdagon. Mikorra ötödször elbeszélte tapasztalatait, ő maga is szentül hitte utazását. Ezer csoda, hogy semmi baja nem történt azokon a gonosz spanyol országutakon.

Végre azonban, úgy akarta a sors, éppen egy ilyen szatymazi veszteglés alatt ütötte meg a szél szegény Kermely Istvánt, s most bizonyosan a másvilágon is azt hiszi magáról, hogy Madagaszkár szigetén halt meg - mert éppen arról olvasott utoljára.

Kényelmes olcsó utazási rendszer ez, s ha nem ajánlom utánzásra, az csak azért van, mert könyvek kellenek hozzá, amit pedig venni a magyar embernek nem természete. De különben is sokkal okosabb, ha az ember helyett valami barátja vagy ismerőse utazik, s az tapasztal neki külső országokban egyet-mást.

Nekem legalább így szokta átadni a könyvkiadóm évenkint az összes élményeit. Engedje meg az olvasó, hogy azokat (mert az enyémek) úgy beszéljem el, mintha nem én volnék én, hanem (amihez egyébiránt semmi kedvem) mintha én volnék az én könyvkiadóm.

I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?

Tehát először is megérkeztem Bécsbe, s ott a híres ballplatzi palota felé vettem utamat, hogy meglátogassam egyik írómat, aki a király udvarában nagy ember, de az én boltomban a kisebbek közül való. Mert hisz a könyvét, melyet tavaly írt, alig vették meg négyszázan.

A könyvkiadója előtt mindenki, még egy miniszter is csak »szerző«. Megörült amint meglátott, s nyájasan ültetett le egy székre, melyről egy csomó iratot takarított el előbb. Köröskörül az asztalokon, állványokon mindenütt státusz-titkok hevertek.

- Hát hogy fogy a könyv? - kérdé némileg fátyolozott hangon. (Mert minden szerző elfogult, mint a szerelmes, mikor könyve felől kérdezősködik.)

- Elfogyott egészen - mondám.

- Lehetetlen az - felelte elpirulva. - Hogyan történhetett?

- Úgy, hogy a magazin alatt, ahol a könyveket tartom, fölszakadt a csatorna, s az összes példányok elrothadtak!

- Persze - szólt lehangoltan. - S ezt annál inkább sajnálom, mert nekem nincs a munkámból egyetlen kötet sem.

- Pedig én elküldtem a kikötött szerzői példányukat.

- Igen megkaptam, de szét kellett ajándékozni, utoljára nem maradt csak egy.

- S ezt is odaadta?

- Éppen ez a baj.

- Hja, az utolsó példányt nem volna szabad kiadni a kézből.

Az író örömsugárzó büszke arccal vágott közbe:

- Attól függ kinek. Maga a király őfelsége kérette Mondel által, hogy el szeretné olvasni.

- Ah! - szóltam kimondhatlanul elszomorodva. - Tehát még ő is... még a király is nem veszi a könyveket, de kölcsönkéri...

- Igen, igen - felelt erre ő mosolyogva. - A mi királyunk egészen magyar ember!

II. JÓKAI A KÜLFÖLDÖN

Bécsből Lipcsébe utaztam, s ott egy német kiadó-kollégámat látogattam meg, akivel Jókai könyvei felől beszélgettünk.

- Jókait itt nagyon szeretik - mondá. - Rengeteg pénzt visz ő ki tőlünk a könyveiért.

- Dehogy visz, dehogy. Éppen az ellenkezőn bosszankodom. Jókai majdnem ingyen engedi át a könyveit, lelketlen ügynökök elkérik tőle a fordítási jogot, s ők, igaz, néha nagy összegekhez jutnak e réven, de maga Jókai vajmi keveset lát az önök márkáiból.

- Minek engedi át az ügynököknek?

- Nincs hozzá elég ereje, hogy ő valakitől valamit megtagadjon.

- Pedig kár. Elmondom önnek, hogy jártam én egyszer egy Jókai-féle regénnyel, az »Egy asszonyi hajszál«-lal.

- Nos?

- Megvettem: egy ügynöktől rá a jogot néhány száz márkáért. Jókai sajátkezű engedélye volt nála. Kinyomattam négyezer példányban, és szétküldtem Németország-szerte. Nehány napra rá egy tescheni kiadó visszaküldi a könyvemet, hogy van őneki ugyanebből a regényből egy sokkal olcsóbb kiadása (pláne már a harmadik kiadás). Ő egy másik ügynöktől szerezte meg már évek előtt a kiadási jogot. No, megjártam - gondolám -, a könyv a nyakamon marad, s mintegy másfélezer forint költség. De már ezt nem hagyom annyiban, bepörlöm Jókait, amiért megkárosított... Hanem szerencsére sok dolgom volt akkoriban, s nem értem rá levelet íratni Jókainak. Így múlt el vagy három hét, midőn egy napon eszembe jut, s parancsolom az üzletvezetőnek, írja meg azonnal a kártérítést követelő levelet.

- Miféle ügyben? - kérdé az csodálkozva.

- Ej, hát az »Egy asszonyi hajszál« dolgában.

- Minek?

- Ön egy értelmetlen férfiú, Fridrik úr. Nem látja ön be, hogy ezzel a könyvvel milyen szerencsétlenül jártunk. Befűthetünk az összes példányokkal.

- Az bajos lenne, uram - felelte Fridrik úr -, mert még a múlt héten az összes példányok elfogytak.

Ilyen népszerű ember az önök Jókaija minálunk!