A könnyek
szerző: Karinthy Frigyes
- Igen, doktor úr.
- Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném előadni. Tudom, valamelyes ideg-diszpozítió az egész, tudományosan meg lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani a szimptómákat, úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam és magam is csináltam elméletet a dologról.
- Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az arcomat: sápadt, békés és szelíd fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt szemekkel és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek most rám... Igen, ezek a szemek...
- Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű és szokott valaminek is nézhetné az ember, amiben semmi rendkívüli nincsen... Nos, éppen azt akarom megmagyarázni doktor úr... hogy ez nem egyszerű és nem szokott... hogy mindennek mély és nagyon súlyos - jelentősége van - és hogy ez egy egészen új és titokzatos - titokzatos betegség bizonyosan betegség.
- Végre is - megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektív leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyíltan, idegbeteg - és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és kíméletlenül, kívülről vizsgálom magamat és megállapítom, hogy a hisztérikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is - az alkoholisták és játékosok és azok, akik a képtelenség és förtelem iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszttik a szerelmet... Csakhogy ők a túlsó végleteken vannak.
- Míg én... Nézzen a szemembe doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön erős tekintetét. Ezek a szemek.
- Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia... hm. Azt a csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Íme, lelki bánatom van, lelki érzeteim... Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek - összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között... s a következő percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem - konkrét jelenség - amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés térben és időben anyagot formálhatna... a képzeletem - érti?
- Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor más valamit mondok. Nem gondolt-e még arra - nem vette észre ön... azt a sajátságos hasonlatosságot... a könnyezés és... és a szerelmi mámor között? Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no, milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó - egyik esetben ujjongás és diadal -, görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti élettudatunkat a másik esetben. Görcs mind a kettő: rettenetes, túlzott energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe - a hajót veszekedett tarajok forgatják - táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a gyötrelem görcse - érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe, torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel tartja szétfeszítve a sziklarepedést - de már nem bírja tovább - a következő percben lihegve elernyed majd s az összecsukódó kő szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre megszakad a görcs - hirtelen nyugalom áll be és kihűlt szívünkből vér szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket s halálos megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk és a halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat. Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből, nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe, szökik fel a nedv... a szerelmi mámor teljében - igen, doktor úr.
- Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás - és ez a kéj. Hogy a lelki jelenség - ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem - testi jelenséget vált ki és belefúl - boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a testbe, megadja magát... Ez a lélek hódolata a test előtt - ó százszor, százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik - átöleli kacagó szerelmese lábait és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg... Így képzelem.
- Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez "a kéj pszichológiájának egy új elmélete". Ön igen figyelmes, tudom, hogy kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.
- Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést... én csak a véleményét jöttem kikérdezni... Mit gondol ön erről?... És hogy is kezdjem csak?... Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem: egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem... Messziről hallom, amint beszélek... Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és nyugodtan áradni fog belőlem és én lassan behunyom a szemem.
- Szólottam eddig a kéjről és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség, hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankolikus természet vagyok, de nem ez a fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályba van és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, félkezem a billentyűkön pihen és hangtalanul; rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még nehány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális és gyűlölök minden pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy, mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s nem dolgokat - ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban - mámor és kéjelgés, öntudatos pszichikai művelet. Figyeljen - most érzem, el tudom mondani önnek, hogyan történik - most egyszerre tisztán és világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök - sokszor az az érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm - cis, cis, dé - és világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulatív produktumait, szóval értelmi gondolatokat nagy nehezen körülírunk még szavakkal - de szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet másképp... A szavaknak történelmi fejlődésük van s megállapodott általános fogalmak fűződnek mindegyikéhez - hiszen a legtöbb szó eredetileg egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném... Szerencsétlen küszködés... De homályosan érzem, hogy száz és száz év múlva, mikor majd egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy érzelmi és értelmi működését s mindkettőnek célját tisztán látni fogják - hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja - és ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és érthető lesz s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak - ó, plebejus szavak, durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak... most egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomóztak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélekzetet... Figyeljen, én is figyelni fogok.
- Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem - nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint előidéztem, tisztán tudom előre. Íme, ahogy mondottam, itt ülök a zongora előtt s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma s néma vizek kezdenek kopogni: tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán s a meglökött húr felmordul odabent az öbölben. Még nem jelentkezik? Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik - már nehezül. lassul a lélegzet. - Most, most. - Még nem. - Még kell valami: egy szó, akármi ez: "nyomorúság" - de értse meg, ez a szó csak kisegítő, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: - most gyorsul a vonaglás s torkom már szorulni kezd - arcizmaim megnyúlnak s alsó ajkamat előre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár - orrcimpáim remegve tágulnak - halk hörgés bugyog fel a mélyből - ó nyomorúság! élet nyomorúsága! - és most kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon - ó boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek - most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az áldozatot - hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük - mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt - s irtózatos kínokat csomózott torkomra az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját - s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és elsötétültem, mint az éj - mikor úgy nyújtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: "vedd fel" így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami - s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fújt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan mint az alvajáró s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában nem tudtam sírni - de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett irigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam - este kábultan mentem föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek és én hanyatt fekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.
- Igen... aztán nem találkoztunk - miért kérdi? Nem mentem többé hozzá vagy ő nem akart látni többé - mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után - hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szívemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zűrzavaros, gonosz és kábító káosz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok - ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat - ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután - cis, cis, dé - és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: - de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövell ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: - de nem tökéletes a kéj - a duzzadt szem hirtelen megszikkad és nem tudja kilökni jól a vizeket.
Dehogy... hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán... Mondom, nem ő maga volt fontos... később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: - vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: "Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele... Várjon csak, eldúdolom... lalalla-la-la... így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante és come triste -, mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz - - azután akkora már csak mint egy kis csillag... Most megint azt a sort -, ohó, liheg már, vonaglik már -, folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak... nincs kegyelem...
- Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedülnek... úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből - feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd, Vigyázz, az éj közeleg; - mi van még?
- Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket -, s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén - s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel... Akkor hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom. Elferdült szájam húzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé... nem akartak jönni... a fogamat csikorgattam... két ujjal fojtogattam a nyakamat... átkozott... átkozott szemeim... dögöljetek meg... muszáj...
- Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katolikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: "requiem aeternam." Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye... allék... Furfangosan várok, míg elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett... a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csúfoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utána halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.
- Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön: nem számítok rá, fél perccel előbb nem is tudom még, Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az ucca másik oldalán hajlott hátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem bírta tovább, beleharapott. Szemeit behunyta és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, míg gyötrődve lenyelte. Mintha a szívemből szakadt volna fel. úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.
- Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll - érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani... és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni... És vannak hangok, két hang a zongorán... És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok... Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm... Ezt hallgassa meg. Kérem... hajoljon közelebb... nem kopognak?
- Hát aztán... no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van... jól ismerem a könyveimet... egyet többször elolvasok... sokat kívül is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétám után hazajövök, bezárom a kandi, kíváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól - és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek. alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Még egyszer, lopva nézek körül - aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik... Kérem, ne szóljon... ezt már meg kell hallgatnia... ez igazán furcsa... Nézze, találomra kiveszek egyet... Dosztojevszkij "Raszkolnyikov"-ja... Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez... nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szűkölő életösztönét - azt mondja: "az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak." Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átfordítok... ide a végére... Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: - s kinyílván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat "hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt - s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkába menet, hogy érdemesnek látják élni miatta?" Ezeket a sorokat soha sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.
- Igen, doktor úr, a könyvek... Ó, ínyenc falataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomorúságomban kéjelgő szívemnek. Nézze, itt vannak mind: - hozzászorítom őket a szemeimhez - nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet... s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül. Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: "Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna... ha csak nem ez az a nő, akit szeretek... mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó, örökkévalóság!" Két mondat Schopenhauerból... Nézze, nehéz, ujjnyi betűkkel, berámázva, itt a falon. "Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte" meg ez: "Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: "élet és halál" - mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet hosszan és mereven nézem e két keretet innen... Remegő, hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim... borzasztó... már jön... akkor hirtelen átdobom testem a vánkosokon... arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket... igazán... higgye el... ugye furcsa?... Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél... ezekkel az eszmékkel... ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben... magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyűlölt. Üres és tátongó eszmék... igazság... igazság... igazság... itt vagyok borús szemeimmel... én nyomorult, fölösleges élet... ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre... eszmék, egy más dimenzió testei ti... forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszorított szemeim közé ölelek, míg elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől... Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben... gyűlölöm, elhányom őket magamtól... nem kellenek... nyögve, kapkodva meredek rátok... jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat... fonódjatok a nyakamra... gyűrődjetek a szemeimbe... gyúrjatok ki belőle minden szemetet... én idegen testem... gonosz pántok... zuhogjatok csak...
- Eh mit, nem akarok megnyugodni... Hagyjon... Mit akar? Hogy mondta?
- Hogy én azt nem értem... Hazudom, én?... Hogy a tudomány...
- Nem értem... hogy ez mind vízió... hogy egy elnyomott érzékiség... hogy magamat...
- Hogy magamat siratom?... Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás... ön ostoba...
- ...mit bánom én!... Ön nem értheti meg soha... Hogyan? A boldogságom csődje... boldogtalan szerelem!... nyomorúság... hazugok és gonoszok... nem azt mondtam én...
- Hiszen ők se kellenek már nekem... eszmék koporsói, néma kötetek... Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongó szívű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e - mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihűlt bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, lógtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelíd temető szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem... ne menjen még... no látja... a cirpelő rengetegből egy arc nyúlik felém és elkékült, nyitott szájamra tapad - távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött és akkor megindul szívemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant gleccserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszorítja a drága, tiszta rögöket és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszívja. Tengerek és felhők felszívnak tengerek és tiszta felhők, érti-e, érti - mert nem szabadott volna elhagynom őket... és emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha... És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki tejem a fullasztó vizek tetején -, egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sírj - a borzasztó álom véget ért.