A költő avattatása
| A költő avattatása szerző: Garay János |
Az 1843. március 17-i Kisfaludy-ünnepre készült. Akkor volt Himfy költőjének 70-ik nevenapja. A költemény Kisfaludy életéből az 1792. évet ragadja ki, midőn a költő, mint kadét, az Erdélyben állomásozó Sándor Leopold huszárezredbe lépett. Kisfaludyt megdöbbentették az erdélyi viszonyok, a magyarság elmaradottsága és a sok idegen nyelvű lakos a magyar földön. „Eltökélettem magamban” – írja önéletrajzában – „hogy én, szegény, magyar nemes ifjú... homályba rejtezve... szívem véréből, hazafiúi érzelmimből, mint a selyembogár gyomrából, egy fonalat fonok, melynél fogva veszni indult magyar nemzetiségünket, magyar nyelv, érzés, és írás által, ha csak kevés idővel is, tovább életben tartsam.” Ezt a selyembogár hasonlatot Garay átveszi költeményébe s másutt is szívesen használja verseiben.
1792.
Ki az, ki két hazánknak választó őrkövét
Ne tudná, a hatalmas Királyhágó hegyét?
Oh nem hiába kő az, a két ország között;
Mert annyi honfivágynak utjába ütközött!
Erdély szózatja hozzánk miatta nem jön el,
Erdélyhez a miénket meg innen fogja fel;
S a honfinak, ki ott jár, borúsan nézve szét,
Két országnak reményi törik meg könnyűjét!
Ott járt egy ifju dalnok, ott ő is hajdanán,
Magasztos érzeménnyel elnézvén két hazán;
Emettől búcsuzóban, amabba menni kész,
De szíve, mint soh’sem volt, oly megtelt, oly nehéz.
S még egyszer könnyebbülni a földre leborul,
(Még szíve a hazában, — már vándor lába túl)
Ott mély búját kisírja, mert ah, sem itt, sem ott
Nem olyan a magyar már, minőt ő álmodott!
S még ott feküdt a bércen, még folytak könnyei,
Fölötte elvonultak az égnek fellegi:
S ím, mint ki szent varázsnak bűvétől éretik,
Szívében és fejében szent ihlettel telik.
Magasztos érzeményre ébred borúibul,
Föláll és szent hevében meg’ újra térdre hull,
S az ég felé, a fényes csillagsátor felé
Kezét szent esküvésre ily szókkal emelé:
„Fogadd, nagy Isten, és te, imádott drága hon;
Mit esküvel fogadtam e szirtoltárodon,
Hogy ím e pillanattól, amelyben érezem,
Hogy van számodra mentség, veszendő nemzetem!,
Szivem piros véréből, ahányszor s mennyi kell,
Minden kicsinke cseppet teérted ontok el;
Vagy, mint selyembogárka, keblemből szált fonok,
A sűlyedő hajón e szál is segítni fog.
Lantot veszek kezembe s ha lészen énekem,
Csak nyelveden fog zengni, veszendő nemzetem!
Csak nyelveden fog zengni, hogy megfoghasd szavát,
Csak szíveket keresni, hogy érezhesd dalát.”
Szólt ihletett kebellel; száradvák könnyei,
Fölötte elvonulvák az égnek fellegi;
Helyette hő keblében a hazaszeretet
Tart diadalmi fénnyel győzelmi ünnepet.
S tovább nyílik pályája, – vágy és reményteli
Az ifjú, csillagának futását kémleli,...
Egy Aethna ég szivében, szent vágytól forr ere,
Magasztos ihletése tettszomjnak tengere.
De merre ennyi lánggal, mivé lesz e kebel,
Ha benn a néma szívben a vágy némán vesz el?
Ha nincs, mi rejtekéből előidézze azt,
Ha nincs, mi a bimbóból virágokat fakaszt?
S im Badacsony szüretjén új csillag int felé,
Vágyát a szív, gyúpontját a hő láng meglelé;
A gondolat nyilást lel, az érzelem szavat,
S a régi ihletésből tett hajnala fakad.
Az ifjú csattogánynak bű-nyelve oldva van,
S ég, föld gyönyörrel úszik dalának hangiban;
S mert nyelvén szólt a honnak, felfogta az szavát,
S mert szívekhez beszéle, átérezé dalát,
A dalt, mely a Bakonytól a Kárpátig hatolt
S a nagy Királyhágón túl Erdélyben meghonolt,
Mely két testvér hazára örömtavaszt hoza,
Mert benne két isten szólt, a szerelem s haza.
Most, egy kifáradt útas nagy útnak terhitől,
Tövében ős tölgyének az őszült dalnok ül;
Lantját, nincs mért emelje, nincs mért dalolnia,
Mindennap visszazengi azt néki Hunnia.
A nagy Királyhágóra nincs szükség mennie,
Nagyobb a hegytetőn sem lehetne már híre;
Követ se rakjon senki nevének emlékül,
Míg a Királyhágója ott áll emlékkövül.
Mig Badacsony, Csobánc áll, Somló és Tátika,
Emlékben nem fogyand meg a két hon dalnoka,
Mert élni fog hírében, mig él e hon fija,
A tündér Balatonnak megőszült hattyuja!