A kígyók halála
| A kígyók halála szerző: Bálint György |
Mikor utoljára léptem be a londoni állatkert hüllőházának titokzatos, kék-zöld fényei közé, Európa már nem volt messze a háborútól. London járókelői mind feszültebben figyelték a parkokban az óvóhelyek építését, és a néma rikkancsok nyakában izgalmakat hirdettek az újságplakátok. Az óriási város higgadt volt, mint mindig, szótlanul és határozottan készült a veszélyre. Sokat ültem a nagy parkok zöldjében, újságokkal a kezemben.
Ha a feszültség már nagy volt, elmentem az állatkertbe. Megnéztem a pandát, a fekete-fehér foltos tibeti óriás mackót, az angol gyerekek kedvencét. Sokat időztem a pingvineknél, melyek komolyan álldogáltak, fekete frakkban, szelíd, fehér pocakkal, és halkan és bölcsen vitatták meg a helyzetet. Felkerestem az orangutánokat, a gorillákat, a csimpánzokat, eltűnődtem a fejlődés furcsa játékán, és felvetettem a kérdést, hogy jobb-e így nekem? Üldögéltem a szelíd oroszlánokkal szemben egy padon, melyet egy kis emléktábla szövege szerint egy Robertson nevű úr alapított barátjának, Jacknek emlékére, aki tizenkét évig élte a ketrecben a nyugat-európai oroszlánok eseménytelen életét. Végül a hüllőkhöz mentem, misztikus házukba, a csend és a mozdulatlanság házába, a zavartalan, fülledt béke otthonába. Sokáig néztem a nehéz nevű kígyókat és gyíkokat. Egyesek visszanéztek köveik és páfrányaik közül, félig hunyt, ferde szemmel. Az óriáskígyót különösen szerettem.
Nem osztozom a legtöbb ember kígyóiszonyában, csodálatosan szépnek találom a kígyók ősi, egyszerű vonalát és lassú, izmos hullámzását. Az óriáskígyó egyszer sétára indult hatalmas tartályában. Lassan, végtelenül lassan hömpölygött előre, mint valami természeti folyamat. Feje már rég a célhoz érve pihent, amikor a farka elindult. Hipnotikus erővel hatott a lassúsága, a kényelemszeretete. Lomha hullámai meggyőzően hirdették, hogy semmi sem sürgős. És ezt az állatot irtották ki a háború első hetében. Álmatag ázsiai óriás volt, semmi köze sem volt Európához és az európai konfliktusokhoz. Biztosan tudom, hogy nem voltak területi igényei, és még a presztízs szempontokat is megvetette.
Egyszer egy hónapban ebédelt, azután harminc napig emésztett a melegben. Mi köze volt a háborúhoz, melynek ő lett egyik első áldozata? És mi köze volt hozzá a többi hüllőnek, a vén krokodilusoknak, melyek óránként pislantottak egyet keleties szemükkel; a csörgőkígyóknak, melyek már régen lemondtak a csörgésről, és a kobráknak, melyek csak akkor mérgeznek, ha nagyon éhesek, és akkor sem tömegeket?
A kérdésekre nincs felelet. Éppúgy azt is kérdezhetném, hogy kivégzése után mennyi idővel vette észre a lassú óriáskígyó, hogy már nem él? Az ilyen kérdések természetesen feleslegesek, és valljuk meg, fontosabb kérdésekre sem találunk e napokban feleletet. Egy bizonyos: Julian Huxleynek, a londoni állatkert nagy, tudós igazgatójának fájhatott a legjobban, hogy közbiztonsági okokból ki kellett irtania hüllőit. A londoni a világnak nemcsak leggazdagabb, hanem leghumánusabb állatkertje is. Ott tették meg mindig a legtöbbet azért, hogy a fogoly állatok jól érezzék magukat.
Tragikus véletlen, hogy éppen ott történtek az első preventív állatkivégzések. Kevesen írtak még alá halálos ítéletet több vonakodással, mint Julian Huxley. Fivére, Aldous Huxley talán egyszer majd finom és fanyar szatírát ír erről a szomorú helyzetről. Addig is emlékezzünk meg szeretettel a kiirtott kígyókról. Nem illik hozzájuk annyi pátosz, mint az oroszlánhoz, de egyszer talán ők is kapnak majd egy kis emléktáblát a Zoo egy padján.